Valahol a fák ágai közt két énekesmadár vívott dalcsatát, veszekedésük verte ki az álmot a szememből. Még néhány másodpercig hunyorogtam a ponyván keresztül beszűrődő hajnali napsugarakra, majd halk nyögés kíséretében felültem, hogy kicsit megmozgassam a hideg földön éjszaka elgémberedett tagjaimat. Kalapom ott hevert a derékaljam mellett, felkaptam, majd előbújtam rögtönzött bivakom rejtekéből. Az esti tábortűz helyén már csak vékonyka füstcsík kúszott a bárányfelhőkkel enyhén pettyezett ég felé, lefekvés előtt még gondosan eltapostuk az utolsó parazsat is. A tábor másik oldaláról még hallottam Hosea halk szuszogását, az öreg még nem ébredt fel. Tekintetemmel végigpásztáztam a völgyet, néhány méterrel arrébb két hátasunk békésen legelt a cserjés közelében. Hosszú utat tettünk meg tegnap a Valentine melletti erdőtől idáig, nem csoda, hogy a két ló kimerült estére. Nekünk se kellett kétszer mondani, hogy verjünk tábort, hisz mire elértük a völgyet, már jócskán besötétedett. Hosea a tábortűz mellett anekdotázgatott, néha nagyokat kortyolt flaskájából, közben pedig ifjonti éveiről mesélt. Közöttünk a korábban elejtett nyúl húsa lassan aranylóra sült a tűz felett. Jól esett a vacsora, nem csak a fárasztó utazás miatt, de a tudat miatt is, hogy ma komoly kihívás vár ránk. Hátat fordítottam a tábornak és felnéztem a körülöttünk magasodó hegyekre. Valahol a csipkézett szélű sziklák közt ott bujkált ő. A VAD, csupa nagybetűvel. A legendák szerint több tucatnyi vándort és botor vadászt tépett már szét az évek során, csak kevesen vannak, akik látták és el is mesélhették, hogy milyen. „A medve. Azért jöttünk, hogy puskavégre kerítsük, nagy trófea lenne. És nem mellesleg a városban jó pénzt fizetnének a prémjéért is. Az agyarát meg majd a nyakamba akasztva fogom hordani.” – gondolataimból Hosea horkantása zökkentett ki jelezvén, hogy öreg barátom ébredezik. Visszafordultam a tábor felé, eddig kezemben tartott kalapomat leporoltam kicsit, majd a fejembe nyomtam. Ideje megtisztítani a puskákat, nagy feladat előtt állunk...
A Rockstar Games ritkán nyúl mellé. Nem nyúlt mellé a Grand Theft Auto szériával, nem nyúlt mellé a Bullyval, ahogy a Max Payne harmadik részével sem. Mindegyik játékuk másképp volt zseniális, másképp vált felejthetetlenné. Ilyen volt 2010-es Red Dead Redemption is, amely addig a valaha volt legjobb, legrészletesebb vadnyugati videojáték volt. De csak 2018 őszéig, ekkor jelent meg ugyanis a folytatás, a Red Dead Redemption 2, amely nemcsak a legjobb vadnyugati játék címének birtokosa, de számos más tekintetben is etalonnak tekinthető. Hogy mi volt vele a legnagyobb baj? Természetesen az, hogy csak PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg, a PC-s játékosok (megint) kimaradtak a buliból. Persze a premier óta eltelt évben rengeteg pletyka, utalás és találgatás született, amelyek a PC-s változatról szóltak, de hivatalossá csak októberben vált a dolog. Jó két héttel ezelőtt végül meg is érkezett a várva várt játék... hogy aztán kezdetét vegye az a kálvária, amely a mai napig tart.
Mivel annak idején a konzolos verzióhoz is volt szerencsém, ezt a tesztet igazából néhány nap alatt össze lehetett volna hozni, hiszen a PC-s változat néhány érdekes újdonságot leszámítva teljesen ugyanaz kínálja, mint a konzolos. Mégis inkább adtam neki egy picit több időt. De sajnos nem azért, hogy még jobban elmélyülve olyan apró finomságokat is kiszúrjak, amelyek anno konzolon elkerülték a figyelmem. Hanem azért, mert a játék megkövetelte, hogy türelmes legyek vele. És a fejlesztő Rockstar Gamesszel is. A premierkor ugyanis kis túlzással élve szinte játszhatatlan állapotban volt a Red Dead Redemption 2. Mi is több hírben számoltunk be róla, hogy milyen problémák merültek fel a játékkal kapcsolatban, kinek milyen gond vagy hiba lehetetleníti el a szórakozást. Szerencsére azonban arról is beszámolhattunk, hogy a Rockstar éjt nappallá téve dolgozik a bajok orvoslásán. Hogy hol tart a folyamat? Nos, fogalmazzunk úgy, hogy még bőven van mit csinálni, de legalább haladnak.
Sosem voltam egy anyámasszony katonája, meg kell hagyni. De ez még engem is kis híján padlóra küldött. „Kell egy ital!” – gondoltam magamban, ahogy kifelé támolyogtam a doktor házából. Saint Denis belvárosa kevés helyhez volt fogható, ahol korábban megfordultam. Az utcákat már macskakővel fedték le, hogy az úrinép ne a sárban és mocsokban gázoljon. Még egy ilyen fura masina is rótta az utakat, ami síneken haladt, de jóval kisebb volt, mint a gőzmozdonyok vontatta vasúti vagonok. Az emberek is egészen más öltözéket viseltek, sokkal finomabb, kellemes tapintású anyagból, fejükön pedig cilindert hordtak kalap helyett. A magamfajtának nem való, fura hely volt ez. A nagyváros. Ahogy kiléptem az utcára, már tudtam, hogy merre kell mennem, hiszen idefelé jövet ellovagoltunk egy szalon előtt. Biztos voltam benne, hogy ott találok a kedvemre való italt. Pinto a bejárattól nem messze türelmesen várt rám. Odaléptem hozzá, barátságosan megveregettem a nyakát, majd felkaptam a nyeregbe, gyengéden balra húztam a gyeplőt, mire hűséges lovam lassan megindult az utcán a közeli szalon felé. Út közben még egyszer végiggondoltam az elmúlt néhány óra eseményeit...
A PC-s változat hibáit nem szeretném most itt taglalni, számtalan anyag található róluk szerte a világhálón. Jobb esetben valamilyen megoldási javaslattal, workarounddal, még jobb esetben egy hivatalos frissítés után már csak múlt időben emlegetve őket. Nézzük inkább, mik az újdonságok! Ilyen a fotó mód, amely annak idején a GTA V-ben is a PC-s verzióval debütált. Nincs ez másképp most sem, de azért olyan szintű videószerkesztőre, amilyet a GTA V-ben kaptunk, nem szabad számítani. Manapság egyre divatosabb ez az egyszerű megoldás: a játékot bárhol, bármikor megszakíthatjuk, hogy belépjünk a fotó módba. Ilyenkor a kamerát szabadon mozgathatjuk, dönthetjük, forgathatjuk. Ha megtaláltuk az ideális szöget, néhány effekttel és szűrővel még finomíthatunk, csinosíthatunk rajta. Érdekesség, hogy a fotó mód az átvezető videók alatt is használható, ám ilyenkor a kamera felett nincs hatalmunk, csak a képminőségen változtathatunk.
Tartalom terén is összedobtak pár érdekességet a srácok, de semmi eget rengetőre nem kell gondolni. Kaptunk néhány új mellékküldetést, amelyek nagyjából egy-két órával toldják meg az egyébként rockstaros szemmel nézve is kellemesen hosszú játékidőt. A Red Dead Redemption 2 egyik nagyszerű része Arthur átformálása. Rengeteg ruhát, kiegészítőt, kalapot, csizmát, töltényövet, a jó ég tudja, mi minden egyebet még lehet vásárolni neki. De egy igazi vadnyugati fenegyereknek akkor is a legféltettebb kincse a fegyvere. Nos, ebből is bővült a repertoár, a boltban megvásárolva vagy másoktól erőszakkal eltulajdonítva szerezhetjük meg őket. Ami a GTA szériában a megannyi különböző karakterisztikájú és kinézetű autó, az a vadnyugaton természetesen a ló. Ezek fajtái is gyarapodtak, néhányat a Red Dead Online-ból emeltek át, néhány pedig teljesen új – köztük olyan vadlovakkal, amelyeket előbb be kell cserkésznünk, el kell kapnunk és be kell törnünk.
Épp nyugatnak lovagoltam az Emerald ranchtől a Twin Stack szoros felé, hogy azon átkelve a Citadel Rock felé vegyem az irányt, amikor egy bizonytalan alak bukkant fel az egyik kaptató tetején. Egy sokat megélt gebén ült, de már alig-alig tudta megtartani magát a nyeregben. Ahogy közelebb értem hozzá, hallottam, ahogy erőtlenül mormol magában: „Segítsen… már nem bírom sokáig…” A fickó holtsápadt volt, egykor fehér ingén pedig hatalmas vörös folt éktelenkedett, ami szinte a teljes bal oldalát beterítette. Bal karja erőtlenül fityegett mellette, a jól látható harapásnyom már régen elfertőződött. Orvoshoz kellett vinni, különben aligha élte volna meg a másnap reggelt. Nem vagyok egy jótét lélek, de valami azt súgta, hogy ez az ember nem azt érdemli, hogy egy árok partján érje a vég, testéből pedig a környékbeli vadak lakmározzanak. Épp akkor fordult le félájultan a lóról, mikor közvetlenül mellé értem. Gyorsan leugrottam mellé a porba, óvatosan az egészséges karja alá nyúltam és felnyaláboltam. Csont és bőr volt, alig nehezebb egy gyermeknél. „Gyere pajtás, elmegyünk a doktorhoz, ő talán még tud rajtad segíteni!” – próbáltam bátorítani, habár nem voltam biztos benne, hogy még hallja, amit mondok. Miután felültettem Pinto hátára, én is felpattantam a nyeregbe, megfordultunk, és pár másodperc múlva már vágtattunk is Saint Denis felé. Úgy számoltam, egy jó vágtával egy-két óra alatt elérjük a várost. Úgy hallottam, van ott egy doktor, aki tisztes rendelőt vezet, ha valaki meg tudja menteni ezt a szerencsétlen flótást, hát ő lehet az. Feltéve, hogy túléli az utat...
Szóval a Rockstar Games, ha túlzásba nem is vitte, de azért szépen kipótolgatta a játékot. Elméletileg ugyanez lenne a helyzet a látványvilággal is, hiszen megfelelő masina birtokában akár 4K-s felbontás és HDR-támogatás is kaphatunk. A látótávolságot is jócskán kitolták, valamint a növényzet is dúsabb, részletesebb. De mondom, csak elméletileg. Ugyanis az optimalizáció finoman szólva sem sikerült hibátlanul. A játék szinte mindenkinél (tisztelet az igen szerencsés kivételnek) hullámzóan teljesít, néha teljesen indokolatlanul produkál mély framedropokat. A grafikai beállítások menüje bőséges, így órákat lehet elszöszölni a különböző effektek, a fények és árnyékok vagy a textúrák és modellek részletességének finomítgatásával. Így azért van rá esély, hogy mindenki megtalálja azt a beállítást, amivel már stabilabb teljesítményre képes a játék. És még a menüben elérhető legalacsonyabb grafikai szint is bőven elegendő lehet ahhoz, hogy a játék hangulata beszippantson és hosszú órákra – akár napokra – a monitor elé szögezzen minket.
Bár feljebb azt mondtam, hogy nem szeretnék külön foglalkozni a játék hibáival, azt mégsem hagyhatom szó nélkül, ahogy a Rockstar Games egyelőre kezeli a helyzetet. Valószínűleg a PC-s változatot nem a konzolos premier után kezdték el a nulláról megírni, hanem kezdettől fogva három platformra folyt a fejlesztés. Ehhez jön még a plusz egy év, amelyet a PC-s kiadás csiszolásával tölthettek a készítők. Ennek fényében viszont sokkal komolyabb gond az, hogy ilyen állapotban hagyták megjelenni. Vélhetően egyetlen rajongó sem szólt volna egy szót sem, ha a Rockstar októberben nem november elejére, hanem mondjuk december-január-február környékére lövi be a premiert. Bár, ha egy év nem volt elég a hibák javítására és az optimalizációra, kérdés, hogy plusz még néhány hónap milyen csodára lett volna elegendő... Azt pedig csak mellékesen jegyzem meg, hogy a folyamatos szaggatást és akadozást egészen furcsa módon próbálták meg – átmenetileg – orvosolni néhány nappal ezelőtt: egy megkerülhetetlen frissítés telepítésével a játék az összes grafikai beállítást minimumra gyalulta. Ha valaki még emlékezetből vissza is tudta állítani a korábban már úgy-ahogy működő paramétereket, akkor is azzal kellett szembesülnie, hogy a korábbi látványvilághoz képest valamelyest csorbult a grafika. Ez ebben a formában nehezen nevezhető javításnak, de bízunk benne, hogy apránként azért csak megoldják a helyzetet. Van a Rockstar ennyire rutinos stúdió.
A Red Dead Redemption 2 továbbra is egy olyan játék, amit végig lehet játszani egyszer, végig lehet játszani kétszer, sőt háromszor vagy négyszer is. És minden alkalommal képes lesz lenyűgözni a részletességével, összetettségével és általánosságban a hangulatával. Olyan, mint a Bud Spencer (western?)filmek: századik alkalommal is találunk benne valami olyan apróságot, ami korábban elkerülte a figyelmünket. A Rockstar egy olyan világot teremtett, amelyhez lehet akár érzelmileg is kötődni. Én például iszonyú rosszul éreztem magam, amikor a pusztában lovagolva egyszer csak egy éhező medve rontott rám, leterített és végzett a lovammal. Addigra már hosszú hetek óta voltunk összenőve a hátassal, szépen bántam vele, rendszeresen lecsutakoltam, a legjobb tápot kapta, hálásan követett mindenhová, erős kötelék alakult ki köztünk. És egyik pillanatról a másikra a játék elvette tőlem, és bizony nem tudtam mit tenni, ami végetlenül elszomorított. Ilyesmire csak nagyon kevés játék képes, a Red Dead Redemption 2 viszont igen.
Az emberek sikoltva ugrottak félre Pinto elől, ahogy bevágtattunk Saint Denis külvárosába. Itt még többnyire fából épült házak sorakoztak az út mellett, de hamarosan felváltották őket a sokkal puccosabb téglaépületek, amelyek aljában már kirakatok is voltak. A szerencsétlen, akivel Citadel Rock felé hozott össze a sors, nem sokat beszélt út közben, biztos voltam benne, hogy a nagy részében nem is volt magánál. Csak néha-néha hallottam, ahogy motyog mögöttem, de a szavait nem igazán tudtam kivenni. Csak bízni tudtam benne, hogy még időben elérjük a doktor házát, amely még legalább három utcányira volt tőlünk. Bár az út nagy részét vad vágtában tettük meg, itt az emberek miatt vissza kellett fognom Pintót, különben megeshetett volna, hogy valakit halálra tapos. Nagyon nem hiányzott volna a felesleges fogócska a seriffel. Befordultunk egy sarkon, majd nem sokkal később egy szélesebb úthoz értünk, amelyen épp előttünk gurult keresztül hangos csörömpöléssel a különös városi vasút. Miután kikerültük, már láttam az út végén a doktor házát, amelyet méretes cégér hirdetett a bejárat felett. „Tarts ki cimbora, máris ott vagyunk!” – szóltam hátra, mire nyugtázó vagy épp lemondó nyögés volt a válasz. A doktor háza több emeletes volt, vörös téglából, íves tetejű ablakokkal. Lefékeztem a lovat közvetlenül a bejárat előtt, leugrottam, majd a vállamra kaptam a szerencsétlent. Még a nevét sem tudtam. Siettem, ahogy erőmből tellett, berontottam az előtérbe, amelyben kis patikát rendeztek be. A doktor épp az egyik fiókban kutakodott, mikor betoppantunk. Mikor felnézett, még láttam az arcán átsuhanó megbotránkozást, de amint tekintete a vállamon fekvő fickó vércsatakos karjára vándorolt, át is adta helyét a tudományos érdeklődéssel vegyes aggodalomnak. „Jöjjön gyorsan, erre hátra! Be a rendelőbe!” – kiáltotta, és már rohant is. Átvágtunk az épületen, míg végül egy tágas, gazdagon berendezett helyiségben kötöttünk ki. „Tegye a székbe, gyorsan! Nincs vesztegetni való időnk!” – így is tettem. „Ajjaj, ez nem néz ki túl jól… nincs mese, ezt bizony le kell vágni.” – mormolta félhangosan a doktor és már nyúlt is egy kis üvegcse után. „Hogy... mit mondott? Jól hallottam?” – nyöszörögte a szerencsétlen, de a doktor már öntötte is le a torkán a szeszt, hogy elkábítsa. Csendben álltam, tehetetlennek és feleslegesnek éreztem magam, csak meredten bámultam, ahogy a doktor a jótékony tudatlanságba szenderült fickó karja fölé emeli a fűrészt...
Ha szabad ilyet mondanom, én azt javaslom, hogy várjatok még egy picit a Red Dead Redemption 2 PC-s változatának megvásárlásával (feltéve, hogy eddig kibírtátok nélküle). Mert a játék nagyon nem azt érdemli, ami történt vele az elmúlt hetekben. De ha a Rockstar Games képes kigyomlálni a bent maradt gazt, és ténylegesen javítani a teljesítményen (nem pedig sunyin lebutítani a grafikát...), akkor egy maradandó élményt és sok szép emléket garantáló játékot kaptok, amit egyszerűen nem szabad kihagyni.
