Úgy tűnik, mostanában akarva-akaratlanul is belefutok a valós időt és a körökre osztott játékmenetet egyedi módon ötvöző játékokba. Nemrégiben olvashattátok a Broken Lines tesztemet, amelyben pontosan ez volt a helyzet: körönként oszthattuk ki a parancsokat, majd valós időben izgulhattuk végig, ahogy azt egységeink megpróbálják teljesíteni. Jelen tesztem alanya, az Iron Danger szintén elég sajátosan áll az idő kérdéséhez, főleg harc közben. Ez pedig olyan pluszt ad az egyébként is piszok hangulatos szerepjátékhoz, amivel komoly esélye van, hogy szép sikereket érjen el.
Az Iron Danger világát az északi mitológia ihlette, ez minden porcikáján érezhető is, habár a birodalom, amelynek megmentéséért harcolni fogunk, leginkább a görög szigetvilághoz hasonlít. Az eseményekbe egy visszaemlékezésben csöppenünk bele, amelyet a birodalom fővárosában, Kalevalában mesél el egy egyszerű halászlány, Kipuna, a város legfőbb védelmezőjének, Lord Antheornak. Történt ugyanis, hogy egy északi gonosz boszorkány sereget toborzott, amellyel megtámadta Kipuna halászfaluját, és végzett ott mindenkivel, akit talált. Kipuna épp menekülőre fogta a dolgot, amikor egy téren átszaladva megnyílt a lába alatt a föld, és ő egy mély barlangba zuhant... hogy az alján kegyetlenül felnyársalja egy szikladarab. De hogy egy kis mázlija is legyen szegény kislánynak, nem akármilyen szikladarabról van szó! Ez ugyanis egy ősi, széttört totem egyik darabja, amely természetfeletti erőket rejt. Így Kipuna ahelyett, hogy csendben kilehelné a lelkét, hatalmat kap a halál és az idő felett.
Hogy is néz ez ki a valóságban? A játék, amikor épp nem valamilyen szörny, útonálló vagy egyéb életünkre törő teremtmény ellen küzdünk, valós időben folydogál előre. Ilyenkor karaktereinket (mert nem leszünk egyedül) egyszerre mozgathatjuk, így fedezhetjük fel velük az adott pályát, szedegethetünk fel növényeket (amelyek életerőnket adják vissza) vagy épp csapdákat, robbanó hordókat. Utóbbiakat a harc során használhatjuk fel újra. És ha már harcoknál tartunk, nos, ezek lényegében szintén valós időben zajlanak, csakhogy az, hogy ez a valós idő épp előre vagy hátra folyik, nos, az rajtunk múlik. Ilyenkor Kipuna transzba esik, vagyis az idő megáll, mi pedig parancsokat adhatunk neki vagy épp aktuális társának (ez többnyire Topi, a kovácsból lett harcos vagy a misztikus Healer, aki bevezeti Kipunát a különféle képességeibe).
A parancsokat valós időben hajtják végre, csakhogy mi bármikor megállíthatjuk, sőt, vissza is pörgethetjük az időt. Lényegében erről szól a harcrendszer: megpróbáljuk valamilyen támadással (sima fegyveres vagy valamilyen varázslat) eltalálni valamelyik ellenséget, illetve kitérni azok támadásai elől. Mivel minden valós időben zajlik, egyszerre viszont mindig csak egy valakinek adhatunk parancsot (a másik pedig a legkevésbé sem önálló, vagyis amíg mi meg nem mondjuk neki, hogy mit tegyen, addig bizony egy tapodtat sem fog mozdulni, inkább hagyja megölni magát), így állandóan oda-vissza fogunk ugrálni az időben. Először megmondjuk Kipunának, hogy merre menjen, kit miként támadjon. Majd szépen visszapörgetjük az időt e parancsok elé, és a társa számára is kiadjuk a parancsokat. Ezeket aztán párhuzamosan hajtják végre.
Így a kellően maximalista és türelmes játékosok tulajdonképpen kisakkozhatják, hogy hőseink minden csatából karcolás nélkül kerüljenek ki. Az ügyesebb játékosoknak pedig egyúttal az életerőjavító holmik teljesen feleslegessé is válnak. A harcrendszer piszok szórakoztató, hamar rá lehet kapni az ízére. Ha megértettük a mechanizmusokat, onnantól pofon egyszerűen navigálhatunk a harctéren. Olyan magától értetődő az egész, hogy később, más játékokban azon kaptam magam, hogy egy balul elsült akció során kerestem a lehetőségét az idő visszaforgatásának. Azt hiszem, ez lehet az egyik legjobb kritika egy újszerű játékelem esetében. Ehhez jön még az egészen pofás látványvilág, amely kellően meseszerű, kellően fantasy és kellően... szóval rendben van, na. Itt még megjegyezném, hogy a teljes történetet szinkronnal élhetjük át, ám a dialógusok néha kicsit vontatottak, így előbb-utóbb azon kapja magát az ember, hogy inkább végigkattintgatja őket, hogy jöhessen végre az akció.
Az Iron Danger egy remekül sikerült fantasy szerepjáték (mert persze van szerepjátékos vonulat is karakterfejlődéssel, új képességekkel meg minden). Nem lehet egy lapon említeni a műfaj legnagyobbjaival, viszont nem is velük szeretne versenyezni. Ráadásul indie-szerű alkotásként képes valamire, amire sokszor a nagy stúdiók, akár több száz fejlesztő által készített blockbusterei sem: valami újat, egyedit mutatni. Ez természetesen az időpörgetős harcrendszer, amibe persze bele lehet kötni. Hiszen biztos lesz olyan, akinek ez túl pepecselős, és megöli a harcok dinamikáját, de ez nem feltétlenül igaz. Ha jól kiismertük a mechanizmusokat, szépen fel lehet építeni a karakterek számára egy többlépcsős támadássort, amit aztán egyben szépen lejátszhatunk velük, a végeredmény pedig egy mutatós csatajelenet lesz. Csak ehhez türelem és sok-sok próbálgatás kell. Ha viszont erre vevők vagyunk, és szeretjük az északi mitológia jellegzetes hangulatát, akkor az Iron Danger több órára a monitor elé fog szögezni.
