Vikingként nincs is csodálatosabb, mint egy csata közepette hősi halált halni, és ezzel megváltani az exkluzív belépőjegyet a Valhallába, a skandináv mennyországba. Pontosan ezen fennkölt pátoszosságnak mutat görbe tükröt a Perfectly Paranormal legújabb kalandjátéka, a Helheim Hassle.
Főhősünk, a 14 esztendős Björn épp szemtanúja lesz annak, ahogy falujának minden lakója fegyvert ragad, hogy legyőzze az őket megtámadó óriásokat, vagy legalábbis legrosszabb esetben a fentiek szerint bebocsátást nyerjen a hősi lelkek Paradicsomába. Björn egész életében utálta ezt a maszlagot, amit gyerekkora óta meséltek neki, így elhatározta, hogy legfőbb ideje, hogy elmeneküljön a csata elől, ezzel tutira kihúzva magát a holt lelkek VIP-listájáról. Pechjére azonban egy félreérthető balesetet követő elhalálozása okán (egy függőhídról lezuhanva agyonüt egy walkmant hallgató medvét) Odin mégis a Valhallába invitálja. Egy ilyen isteni meghívást pedig nem lehet visszautasítani. Az élet a mennyben azonban ugyanolyan sablonos és unalmas, mint ahogy azt Björn korábban elképzelte, így a mi feladatunk lesz, hogy valamilyen módon átcsempésszük őt az elkárhozott lelkek otthonába, Helheimbe.
A Helheim Hassle műfaját tekintve klasszikus kalandjáték, amely önkifejező eszközeként a morbid humort és a groteszk képi világot használja. A legjobb példa erre az, hogy a játékban helyet kapó közel 100 logikai és ügyességi feladványt csak akkor tudjuk megoldani, ha testünk minden porcikáját használjuk. És amikor azt írom, hogy minden porcikáját, akkor azt szó szerint értem. A játékban ugyanis leválasztható a fejünk, valamint az alsó és felső végtagjaink. Ezeket tetszés szerint egyenként is irányíthatjuk, de akár a rejtvény megoldásához szükséges bizarr kombinációkat is alkalmazhatunk. Ez a meglehetősen flúgos ötlet nem először jelenik meg a Perfectly Paranormal csapatánál. A 2016-ban kiadott, szintén az ún Tuesday-trilógia univerzumában játszódó Manual Samuel című kalandjátékban épp a halál elől menekülve kell bizonyítanunk, hogy legalább 24 órán át önmagunk is uralni tudjuk a testünket.
A kalandjátékok számomra mindig is a feladványok és a történet egyensúlyáról szóltak. Véleményem szerint csak egyik, vagy csak másik nem képes elvinni a hátán egy ilyen alkotást. A jelenlegi tesztalanyomra tekintve pont ezt az egyensúlyt látom kissé felborulni. Míg az első pár órában a röpködő szóviccek és morbid beszólások egészen jól szórakoztattak, a játék későbbi részében egyre inkább fárasztóvá, olykor idegesítővé váltak. Olyan érzésem volt, mintha valami kényszer vezette volna a fejlesztőket, hogy mindenáron humorosnak kell mutatniuk magukat, és minden egyes párbeszédbe poénbonbonok tömkelegét kell beleszuszakolniuk. Számomra ez egy idő után kissé öncélúvá vált, arról nem is beszélve, hogy egyre inkább az a gyanúm, hogy a finoman szólva sem jól kidolgozott történetet próbálták meg vele elkendőzni.
A logikai fejtörők ezzel szemben kifejezetten jól sikerültek. Se nem túl nehezek, se nem túl könnyűek, egy kezdő játékos ugyanúgy megtalálhatja benne számításait, mint egy kalandjáték-veterán. A leválasztható és tetszőleges módon kombinálható testrészeinkkel pedig egészen jól elbíbelődhetünk a játék elején, míg később már elég lesz gyorsan áttekintenünk az adott pályarészt, hogy azonnal tudjuk, épp mely porcikáinkra lesz szükségünk. A feladványok egy része is legalább olyan zakkant, mint maga az egész játék. Erőemelő félisteneket csiklandozhatunk, óriásoknak lophatunk milkshake-et, de magát a nagy Fafnir sárkányt is meghánytathatjuk, csak hogy néhány példát említsek a játék elejéről.
Az egész agymenés hátteréül pedig ez a furcsa, kifacsart skandináv mitológia szolgál, amelyben az istenek valóban a fejükre estek. A legjobb példa erre maga Odin, az istenek atyja, aki egy megalomán, vicceskedő, tenyérbemászó alakként jelenik meg, és akinek haragja elől az egész játék során menekülnünk kell, ha le akarunk lécelni a Valhallából. A számos fő- és mellékküldetés során a skandináv mitológia rengeteg szereplőjével fogunk találkozni, a gyűjthető kódexbejegyzéseknek hála pedig sok mindent megtudhatunk e világ lakóinak hátteréről.
A bizarr hangulatot tovább erősíti a groteszk, ugyanakkor nagyon színes és esztétikus látványvilág, ami kellemes emlékeket idézett fel bennem a szintén kézzel rajzolt klasszikus kalandjátékokkal kapcsolatban. A szereplők megjelenése is szürreális és elnagyolt, igaz ez éppúgy az útépítőmunkásként funkcionáló goblinokra, mint magukra az istenekre. Minden mondabeli lény antropomorfizált karakterként jelenik meg, így cselekedeteik és motivációk éppoly emberiek és gyarlók, mint bármely más halandóé. A villámok és mennydörgés istene, Thor példának okáért nem tudja abbahagyni a folyamatosan kondizást, miközben arra is odafigyel, hogy metalzenekarának karrierje is megállíthatatlanul íveljen felfelé.
A Helheim Hassle azon az úton megy tovább, amit a Manual Samuel elkezdett, csak nagyobb, hosszabb és vágatlanabb formában. Ugyanakkor számomra úgy tűnik, hogy a fejlesztők ezúttal aránytévesztésbe estek, és a humoros előadásmódból átléptek a vásári zugkomédiás szerepébe. Ettől függetlenül egy nagyon kompakt kalandjátékkal állunk szemben, amely a szürreális viking univerzumával, valamint az egyedi fejtörőivel üde színfoltja a manapság egyébként sem virágkorát élő zsánernek.
Amennyiben magatok is szeretnétek egy kis ízelítőt kapni a játékból, úgy Steamen vagy a Nintendo eShopban letölthetitek a játék demóját. A program amúgy PC-re, Xbox One-ra és Nintendo Switchre jelent meg most, a PlayStation 4-es verzió érkezése későbbre várható.
