Immár közel tíz éves PlayDome-os (akkoriban még ugyebár PC Dome-os) tesztelői pályafutásom során eddig bő háromszáz játékbeszámolót olvashattatok tőlem. De ezek között nem nagyon akadt még olyan élmény, amilyenben most volt részem. És azt kell mondanom, hogy szerencsére. Jelen írásom tárgya ugyanis finoman szólva is az egyik legbetegebb, legzavarbaejtőbb, legfurcsább és leglélekölőbb játék, amihez valaha (bal)szerencsém volt. A What Happened egy kicsit levett az életről.
A What Happened már a menüjével is felhívja rá a figyelmet, hogy egy alapvetően kezdő, de legalábbis az aktuális piaci trendeket nem ismerő, vagy csak azokkal nem foglalkozó stúdió munkájáról van szó. A menü ugyanis már önmagában is egy belső nézetű játék, ahol a különböző menüpontok egy folyosó ajtajai, amiket ki kell nyitogatni. Oké, hogy ez elsőre ötletes megoldásnak tűnik, de valójában a játékra egyébként is jellemző nehézkes és frusztráló irányítás miatt a legkevésbé sem felhasználóbarát. Amikor először találkoztam vele, nem is nagyon értettem, hogy akkor ez most micsoda. De ez még csak a zavarom eleje volt.
A történet főhőse Stiles, aki első ránézésre egy tök átlagos amerikai tini. De már az első jelenetekből is rájöhetünk majd, hogy Stiles minden, csak nem átlagos (szerencsére). Ő ugyanis drogos, aki valószínűleg enélkül is már a depresszió és az őrület szakadékának peremén egyensúlyozott. Az események egy középiskola falai közt játszódnak, legalábbis látszólag, ugyanis valójában inkább Stiles még megmaradt tudatának legsötétebb bugyraiban. Ennek megfelelően a környezetünk folyamatosan változik, egyre inkább szürreálissá válva. Azt kell mondanom, hogy a készítők nagyon ügyesen összehozták ezt a világot, ha az volt a céljuk, hogy egyetlen pillanatig se tudjuk, hogy hol vagyunk, mi történik velünk és egyáltalán mi a célunk. Idővel persze kezdenek körvonalazódni a háttérben megbúvó okok és a Stiles gondjainak mozgatórugói, amelyek egy tinédzserszerelem és a féltékenység egyvelegéből születnek meg.
Mindez azonban játékmenet szempontjából leginkább egy LSD-tripre emlékeztetnek, anélkül, hogy tudnám, az milyen. Mondjuk úgy, hogy valami ilyesminek képzelem el. Stilest folyamatosan a saját tudatalattija (vagy épp kezdődő skizofréniájának másik énje) bombázza gúnyos és támadó gondolatokkal. A játék alatt végig azt hallgatjuk, hogy mennyire senkik vagyunk, mennyire nem érünk semmit, mennyire rossz minden, amit csinálunk, és mennyire nem szeret minket senki. Ja, és még bénák is vagyunk. Nem túl felemelő játékélmény, de el tudom képzelni, hogy az ilyen tinik fejében valóban ilyen gondolatok cikáznak. A játék világa folyamatosan lüktet, egyik pillanatról a másikra totálisan megváltozik körülöttünk, sosem lehet érteni, hogy épp hol is vagyunk pontosan.
Minderre még rátesz egy lapáttal a pocsék irányítás is. Az egy dolog, hogy a villódzó, gyakran imbolygó képtől könnyebb hányingert kapni mint egy VR-hullámvasúttól, az viszont egy másik, hogy a játék időnként szándékosan lelassítja a mozgásunkat, ami elképesztően idegesítő. Persze ezt pontosan ezért is csinálja, szóval ha úgy nézzük, remekül el is éri a célját: idegesek leszünk a játéktól. A mozgás egy dolog, viszont a tárgyakkal való interakció még ennél is bosszantóbb. Az ajtókat és a bútorok fiókjait, valamint a lámpák kapcsolóit csak úgy lehet mozgatni, ha az adott ikon felbukkanásakor megfogjuk és az egérrel kinyitjuk. Ezt a mechanizmust már a Penumbra játékokban is láthattuk még 2007-ben, csak épp ott jól is működött, itt viszont nagyon nem. A tárgyakat általában csak sokadik próbálkozásra sikerül megfogni, de ilyenkor is könnyen eltévesztjük a mozdulatot, és csak a kamerát rángatjuk az ajtó vagy a villanykapcsoló helyett.
A What Happened emellett a látványvilágával sem fogja beírni magát a videojátékos történelembe. Mondjuk úgy, hogy a vizuális élmény már tíz éve is csak az elmegy kategória alját súrolta volna, nem még 2020-ban. De oké, ez olyasmi, ami felett egy indie stúdió esetében abszolút szemet lehet hunyni, valóban nem ez a legnagyobb baj a játékkal. Hanem általában úgy minden más.
Én mindig is azt mondta, hogy egy videojáték elsődleges célja a szórakoztatás kell, hogy legyen. Mindegy, hogy egy remek sztorival, őrületes akciókkal, pazar látvánnyal, frenetikus humorral vagy épp vért izzasztó nehézségével teszi ezt. Csak szórakoztasson. Nos, a What Happened sok mindent tesz velünk, de szórakoztatni egyetlen pillanatig sem fog. Ha a drogoktól való elrettentés volt a készítők célja, még mondanám is, hogy jó munkát végeztek, bár kétlem, hogy erről volna szó. Így röviden és tömören: ha nem akarsz eret vágni magadon, akkor messze kerüld el a What Happenedet!
