Kreativitás nélkül aligha lehet hosszú távon érdemben fennmaradni manapság a videojáték-iparban, kivéve ha te vagy az Activision, az EA vagy a Ubisoft, akik megtehetik, hogy évről évre kiadják ugyanazt a néhány játékot egy pici tupírral. Nem, az indie fejlesztőknek igenis küzdeniük kell, hogy kitűnjenek a tömegből, és ennek egyik legjobb módja, ha ötletes játékokat találnak ki. Pont, mint a videojátékok hőskorában, nem? Nos, a Beep Games csapata még nem tartozik a legismertebbek közé, eddig csak néhány kevésbé ismert játékot tettek le az asztalra. Most viszont valami olyasmivel jelentkeztek, amellyel valószínűleg továbbra sem fogják megváltani a világot, de tesznek egy elég nagy lépést az ismertség felé. A Bartlow’s Dread Machine ugyanis a kreativitás igazi megtestesülése.
A játékoknak szokott lenni története (többnyire), de az ritka, hogy egy játékot történet vegyen körül. Most viszont ez a helyzet. A Bartlow’s Dread Machine ugyanis amellett, hogy természetesen van saját sztorija, a készítők már a megszületéséről is kreáltak egy érdekes történetet. Eszerint 1907-ben egy bizonyos Arthur Harrington Bartlow nevű úriember, aki valószínűleg feltalálóként tengette századelős hétköznapjait, alkotott egy gépet. Nem akármilyen gép volt ez kérem szépen, hanem a világ első videojátéka. Mivel persze akkoriban még az elektronika ismeretlen fogalom volt, így Bartlow úr is más megoldást használt: játéka teljesen mechanikus módon működött. De ha ez volt minden idők első videojátéka (vagy inkább játékgépe), akkor hogyhogy nem ismerjük, nem tudunk róla semmit? A gép sajnos nem mindig működött megfelelően, volt, hogy súlyosan megsebesítette az épp vele játszókat. Nem csoda hát, hogy nem aratott osztatlan sikert, Bartlow úr pedig végül inkább elsüllyesztette a sufni leghátsó, legsötétebb sarkába, hogy ne okozzon neki több galibát. Hogy most mégis itt van és beszélhetünk róla, az a Beep Gamesnek köszönhető, akik rábukkantak a gép régi tervrajzára és Bartlow úr eredeti naplóbejegyzéseire. Ezekből pedig újra megalkották a gépet.
Persze a fentiekből egy szó sem igaz, de a sztorira mindenképp szükség van, ugyanis a Bartlow’s Dread Machine körítése megköveteli azt. A játékban tulajdonképpen végig egy régi, mechanikus játékgépet fogunk irányítani, ami egy izgalmas üldözéses történetet mesél el. Egy nap álarcos banditák elrabolják Teddy Roosevelt elnököt. Nekünk, vagyis az általunk irányított ügynököknek kell a nyomukba eredni, és kiszabadítani a nemzet vezetőjét. Nagyjából ennyi magának a játéknak a sztorija, ami kevésbé összetett, mint a körítésé, de a játékmenethez ez is bőven elég.
A Bartlow’s Dread Machine-ben egyedül vagy kooperatív módban eredhetünk az emberrablók nyomába. Ám a játék – tekintve, hogy benne minden mechanikus – egy picit eltér a megszokott oldalnézetes lövöldéktől. Itt karakterünket csak előre megadott vonalon vezethetjük, amely időnként elágazik, valamint vannak benne zsákutcák és kereszteződések. Az ellenség is ezeken a vonalakon mozog, van köztük olyan, aki csak puszta kézzel esik nekünk, de idővel persze lőni is fognak ránk – sokan. Nekünk sincs más dolgunk, mint minden rablót lelövöldözni, az utánuk ottmaradt pénzeszsákokat felszedni és lehetőség szerint élve eljutni a pálya legvégéig. Ez azonban gyakran nagyon nem egyszerű feladat, mivel a Bartlow’s Dread Machine egy meglehetősen nehéz játék. Nem annyira, mint mondjuk a Cuphead volt, de azért nem egy könnyed séta a parkban.
Sajnos a nehézségre rátesz egy lapáttal az irányítás is. Mivel, ahogy fent írtam, csak meghatározott útvonalakon tudunk mozogni, ez eleve erősen korlátozza a lehetőségeinket. Ám a gond nem ezzel van, hanem a vezérlés érzékenységével (legalábbis egér-billentyűzet kombót használva). Gyakran előfordul, hogy karakterünket csak nagyon nehezen tudjuk egy kereszteződésben a megfelelő irányba terelni. Ha ilyenkor még húszan lőnek is ránk, akkor nem meglepő, hogy az elágazásnál téblábolva halunk meg. Ez pedig karöltve az első hallásra igen hangulatos, de pár perc után már bosszantó muzsikával elég könnyen ragequithez vezethet. Szerencsére amint lehiggad az ember, a késztetés észrevétlenül visszakúszik a tudatunk hátsó szegletébe, és újra rávesz, hogy elindítsuk a játékot.
Mert bizony minden bosszantó nehézsége ellenére a Bartlow’s Dread Machine egy igazi hangulatbomba. A mechanikus játékgépet mímelő megvalósítás zseniális, igazi csillagos ötös kreativitásból a fejlesztőknek. A játék elemenként pakolja ki elénk a pályát, a karakterek síneken mozognak, a háttérben pedig fogaskerekek kattognak és csörömpölnek. Tényleg olyan érzése van az embernek, mintha egy századelős játékkal játszana. A grafika tehát nagyon rendben van, és szerencsére bugokkal sem nagyon lehet benne találkozni.
A Bartlow’s Dread Machine valószínűleg nem fog műfajt vagy stílust teremteni, de mindenképpen az év kellemes meglepetései közé tartozik. Biztos vagyok benne, hogy nem fogják a Steamen tízezrek értékelni, mivel egy meglehetősen szűk célközönség lesz csak vevő rá. Ők viszont imádni fogják, hibáival és nehézségeivel együtt is. A kivitelezés mindenképpen megérdemli, hogy aki teheti, próbálja ki a játékot. Szerintem sokkal több hasonló alkotásra lenne szükség a ránk ömlő tucatjátékok és sablonos franchise-epizódok kavalkádjában. Utálatos-mocskos-szemétláda nehéz volt a Cuphead, de a stílusa, megvalósítása és hangulata miatt nagyon szerettük. Valami hasonló a helyzet a Bartlow’s Dread Machine esetében is. Csak ez nem annyira nehéz...
