Malorie vesz egy nagy levegőt. Benntartja. Kiereszti.
Két évvel azután, hogy a folyón egy kis lélekvesztőben lecsorogva rátaláltak a vakok iskolájának biztonságos épületére, Malorie, Tom és Olympia ismét menekülésre kényszerül. A titokzatos lények ugyanis egy idő után valahogy mégis elkezdték őrületbe kergetni az ottaniakat – egy vak nővel kezdve. Újra szemfedővel a fejükön vágnak neki az útnak, mígnem egy egykori nyári táborba jutnak, ahol úgy tűnik, ismét biztonságra lelnek. Védőfelszerelésüket hosszúujjú ruhadarabokkal és kesztyűkkel egészítik ki, feltételezve, hogy érintéssel örjítenek a lények. Tíz évvel később azonban egy látogató igencsak felkavarja a megszokott – de a tinik számára már kétségtelenül igencsak unalmas – életüket. Ismét útra indulnak hát, a Camp Yadin látszólagos biztonságát bizonytalanságra cserélve, hogy kiderítsék, igaz hírt hozott-e az idegen.
Josh Malerman, a 2000 óta tevékenykedő The High Strung detroiti rockbanda énekes-gitárosa elég sok novellát írogatott koncertjeik között a turnébuszon – saját bevallása szerint leginkább unaloműzésként. Egyszer aztán valaki felvetette neki, hogy elküldi kiadóknál lévő ismerőseinek ezeket. Innen indult Josh pályafutásának egy újabb szála: 2014-ben kiadásra került a Bird Box (magyarul Madarak a dobozban) regény. A horrorsztori két évvel ezelőtt kapott aztán extra figyelmet, amikor bemutatták a Netflix saját gyártású filmjét, Sandra Bullock főszereplésével. Ez aztán a streamingszolgáltató egyik legnézettebb saját tartalma lett, Josh pedig a film hatására gondolkodott el azon, hogy akár folytathatná is a sztorit.
A gondolkodást aztán szorgalmas írás követte, és végül idén nyáron jelent meg a Malorie – pont amikor ha nem is szemüket, de szájukat és orrukat kell eltakarniuk az embereknek egy láthatatlanul fenyegető vírus miatt. A címnek megfelelően az új regényben a főhősnőn van a fókusz, no meg persze a lényektől való állandó rettegésén. Mert bár Malorie úgy gondolja, jól megvannak a két gyerekkel a táborban, egész belül talán érzi, hogy a tizenhat éves testvérpárt egyáltalán nem elégíti ki a jelenlegi helyzet, és a szemfedő szerinti életmódhoz se fűlik a foguk. A korábban említett idegen pedig olyan információt hagy az ajtajuk előtt, amely jóval erősebb késztetésnek bizonyul, minthogy továbbra is maradjon a jól megszokott helyen. Megkezdődik az utazás, először gyalog, majd egy elsőre talán meglepő – de végül is a helyzetben egész logikus – közlekedési megoldással, bele a látatlanul talán még ijesztőbb ismeretlenbe.
Azt hiszem, a lebilincselő a legjobb szó, amit a Malorie-ról mondhatok. Mert bár kicsit talán lassan indul el (igaz, cserébe alaposan leírja a lények közötti élet nehézségeit), a kötet feléhez közeledve felgyorsulnak az események, és egyre kevésbé tudja az ember letenni a regényt a kezéből. Viszont talán pont a felgyorsulással együtt kicsit olyan érzésem volt, mintha a történet második fele valamivel kevésbé lett volna kidolgozva, és kicsit hiányérzetem is lett, hogy nem merülhettem el annyira a részletekben, mint ahogy az újabb útnak indulásig zajló időszakot lefestette Malerman.
Az olvasás mellett röviden átpörgettem a filmet is, hogy felidézzem az abban történteket, és ebből derült ki számomra, hogy a Netflix alkotása azért több helyen eltért az alapanyagtól: volt, ahol csak nevekben, és volt, ahol kisebb-nagyobb történésekben. Persze ez teljesen normális dolog, csak rávilágított, hogy nem feltétlenül szerencsés dolog, ha csak a film ismeretében kezdünk bele a kötetbe. Ugyanakkor az is igaz, hogy a történet élvezetén semmit nem rontott mindez.
Akinek tetszett a Madarak a dobozban, az nem fog csalódni a Malorie-ban sem, még akkor se, ha nem feltétlenül ér fel az első kötet szintjére, és a második felének kidolgozottságával kapcsolatosan kicsit lehet hiányérzete az embernek. A hírek szerint pedig ebből is lesz film – persze jelen helyzetben ki tudja, mikor...
