A nagygépes pókerjátékok sosem tartoztak az évenként megjelenő tipikus címek közé. Nemrég viszont érkezett egy újabb ilyen alkotás, a Poker Club, amelynek kicsit hányatott sorsú PlayStation verziójából nemrégiben végre befutott a tesztpéldány is. Bár maga a pókerjáték alapvetően nem bonyolult, ha soha életedben nem láttál még zsetont és francia kártyát, akkor mindenekelőtt egy összeszedett, tömör oktató mód keretén belül magyarázatot kaphatsz a Texas Hold’em szabályaira és minden egyéb kérdésedre. Aztán, ha már összeállt a kép, ideje megalkotni karakterünket, hiszen a Poker Club legalább annyira szól a körülményekről, mint magukról a kártyákról.
Karakterünk megalkotása pedig csak az első lépés a teljes testreszabhatóság kapcsán, viszont ahhoz, hogy a cicoma tárgyakra legyen pénzünk, el kell kezdeni játszani. Az alapnak számító „gyorsan leülünk és játszunk” mód mellett az igazi nagyágyú a Tour opció, ahol karrierszerűen tudunk egyre feljebb menni a szamárlétrán. Kezdésnek csak egy cigiszagú kocsma vár ránk, szakadt posztós asztallal, viszont ha sikeresen vesszük az első néhány akadályt, akkor egészen látványos versenyeken is részt vehetünk. Ahhoz, hogy feljebb léphessünk a ranglétrán, nem mindig kell nyerni, elég bizonyos ellenfeleket kisemmizni, megfelelő pénzösszeggel felállni az asztaltól, de persze van, amikor elkerülhetetlen feladat egy bajnokság megnyerése. A Poker Club egyik fő erénye a jól összerakott Tour mód, ez egyértelmű. Ha valami, akkor ez igazán jól sikerült, és ez az, ami megkülönbözteti egy egyszerű telefonos játéktól.
Az egyetlen problémám a játék kapcsán, hogy túl lett komplikálva az, ami az asztalon kívül történik. Tonnaszámra kapunk megvásárolható designelemeket és ruhákat, valamint fantasztikus helyszíneket, de közben végig olyan érzésem volt, mintha maga a játékmenet csak másodlagos lenne, mondván, azon nincs mit bonyolítani. Kár érte, mert egyáltalán nincs meg a dinamika, ezen még bőven lett volna mit csiszolni. Valahogy úgy képzeljétek el az egészet, mintha egy pörgős mobilos pókerjáték háromszorosan lelassított változata előtt ülnénk. A gép hagyja, hogy sokáig gondolkodjanak a társak és akár mi is. Az animációk is lassúak, és a legrosszabb az egészben, hogy amikor kiderül, ki a nyertes a végén, akkor gyorsan elkapják a képet, és már mehet is az újabb menet.
A zenék és a hangeffektek is eléggé B-kategóriásra sikerültek. Néhány jobb dallamot szívesen elviseltem volna a hosszas menetek alatt, de erre hiába vártam. A kommunikáció is elég nulla lett, hiába a részletes arcjáték, nem vonható le belőle semmilyen következtetés. Pozitív oldala viszont a Poker Clubnak, hogy dinamikusan próbálja bepakolni a meccsekbe a hús-vér embereket, ha pedig kevés a játékos, akkor néhány gépi ellenféllel tölti ki az üres helyeket. A promószövegnek szánt 4K grafika viszont tényleg jól néz ki. PlayStation 5-ön játszva rendkívül éles minden, ellenben az a helyzet, hogy egy ilyen jellegű szoftvernél nekem ez másodlagos szempont. Sokkal jobban tudtam volna örülni ennek, ha a játékmenet intenzív és 5 csillagos. Sajnos közel sem ez a helyzet, de bízom benne, hogy utólagos frissítésekkel még fognak finomítani ezen.
Az új konzolgeneráció első kártyás játéka, a Poker Club közel sem lett tökéletes, viszont aki ilyen típusú kikapcsolódást keres, annak megérhet egy próbát. Az árazás teljesen korrekt lett, és az elmondások alapján a fejlesztők is folyamatosan dolgoznak majd a finomhangoláson. A cross-platform opciónak köszönhetően ráadásul a haverokat is behívhatjuk egy meccsre, játsszanak bármilyen masinán. Ha a Ripstone gatyába tudja rázni a vontatott, és ezáltal ellaposodó játékmenetet, akkor igazán jó leosztás is lehet a történet vége, de ez így egyelőre csak magas lap.
