Változatlanul pezseg a hazai képregényes kiadás, ám a nyár során felgyülemlett iszonyatos játékdömping, illetve bemutatók hatására csak mostanra jutottam el oda, hogy sort kerítsek néhány kimondottan ikonikus darabra, amelyek az utóbbi egy év során kerültek a hazai boltok polcaira. Részben saját lovecrafti érdeklődésem miatt sem maradhatott ki ezek közül a lassan egy éve megjelent, ikonikus Neil Gaiman novellát képregényre adaptáló Smaragdzöld tanulmány, amely lényegében Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes történeteinek világát ötvözi Lovecraft kozmikus borzalmaival (és személyes vélemény, hogy a legkiválóbb Gaiman lovecrafti próbálkozásai közül).
A helyszín London, egy olyan alternatív huszadik század hajnalán, ahol rég bekövetkezett a csillagok együttállása, a Mérhetetlen Vének visszatértek, különösebb nehézségek nélkül leigázták az emberi fajt. Ám ahelyett, hogy megsemmisítették volna világunkat, pusztán bebetonozták magukat a különböző nemzetek és földrészek uralkodóiként. Ennek következtében többek között mind az angol királynő, mind az orosz cár több csáppal, szemmel, szájjal és egyéb testrésszel rendelkezik, mint ami természetes lenne, puszta jelenlétük képes tébolyt okozni, hatalmuk pedig megdönthetetlen – legalábbis látszólag. A történet kezdetén ugyanis a cseh uralkodóház egy félvér hercegét londoni látogatása során brutálisan meggyilkolja egy rejtélyes tettes, a királyi udvar pedig egy legendás Baker Street-i konzultáns detektívet, és ex-katonatiszt társát kéri fel, hogy minél hamarabb találják meg az elkövetőt.
Ennél többet vétek lenne írni a cselekményről: a csavarokban, utalásokban gazdag próza annál többet nyújt az olvasónak, minél jobban ismeri Lovecraft munkásságát, illetve az eredeti Sherlock Holmes műveket, nem véletlen, hogy megjelenése óta számtalan válogatás részeként megjelent már. A hatalmas kérdés csupán az volt számomra már akkor, amikor először angol nyelven került kezeimbe a kötet: mégis hogyan tudják ezt megfelelően képregényre adaptálni, hogy egyrészt megőrizzék az első Sherlock Holmes történetnek bizarr, horrorisztikus görbe tükörképet tartó cselekmény minden meglepetését a megfelelő pillanatig, valamint, ahogy az a lovecrafti adaptációknál mindig kérdéses számomra, hogyan ábrázolhatják a kozmikus retteneteket, amelyekről még Gaiman is csak homályos utalásokban és félmondatokban írt az eredetiben?
Mint kiderült, túlnyomó többségében zseniálisan: a Rafael Scavone által átírt forgatókönyv, Rafael Alburquerque rajzai, valamint Dave Stewart nyomasztó, sötét színei erős zöld árnyalatokkal első pillantásra pont olyan világot teremtenek, amilyet az egyszeri olvasó a Gaiman novella olvasása közben elképzelhetett. Sötét sikátorok, lesben álló rettenet, amely egyszerre horrorisztikus, és a maga módján, a puszta szürreális műfajpárosítás következtében humoros (amire csak ráerősítenek az olyan, az eredeti mű egyes fejezetei közé is bevágott ál újsághirdetések, amelyek Dr. Jekyll lelki megújulást nyújtó csodaporát vagy V. Tepes professzionális véreltávolító szolgáltatásait hirdetik).
A koncepció kissé hasonlít Kim Newman Anno Dracula szériájára, amely egy olyan alternatív történelmet járt be, ahol Drakula gróf teljes sikert aratott londoni utazásával, és gyakorlatilag a brit birodalom uralkodójává vált: a gonosz győzőtt, a sötétség uralkodik mindenhol, ami egyszerre egy tragikus, horrorisztikus alapszituáció, ám egyúttal utalások és elborult, zseniálisabbnál zseniálisabb ötletek egész tárháza a horrorrajongók számára. A rajzok, az oldalak felépítése, az árnyak és a sötétség ügyes használata pedig ahelyett, hogy megtörnék ezt, fenntartják a kíváncsiságot, és szinte arra késztetik az olvasót, hogy még többet akarjon megtudni erről a világról, még több történetet és szegmenst olvashasson erről az alternatív, rémálomittas Európáról, annak múltjáról és jövőjéről.
Persze az adaptálás nem minden eleme lett tökéletes. Bár például a kozmikus rettenetek bemutatásával maximálisan elégedett voltam (Viktória királynő, mint magát félig-meddig emberi formába tömörítő, Cthulhu-szerű földöntúli szörny megjelenítése például a képregény egyik fénypontja), pont a történet végén bekövetkező nagy csavar és annak előkészítése szenvedett némi csorbát – mintha az alkotók egyes szereplők ábrázolásával ezt egy kissé túlságosan is próbálták volna ködösíteni azok számára, akik nem olvasták még az eredetit (vagy olvasták, csak nem esett le nekik a rejtély a rejtélyben, hogyan tudta Gaiman úgy megvezetni az olvasót, ami a műfajon belül akár példaértékű is lehetne), hogy az már egy kissé túl sok is, és emiatt egyes szereplők megjelenése már-már túlzottan is eltér attól, ahogy azt más Sherlock Holmes feldolgozásoktól megszokhattuk.
Ez azonban inkább csak apró szépséghiba, mely nem von le túl sokat abból az értékből, amit az eredeti novella és a képregény képvisel. Limpár Ildikó magyar fordítása szenzációs, a keményfedeles kiadás is a Fumaxtól megszokott minőséget képviseli, amelynek végére még került néhány eredeti vázlat is a főbb szereplőkről. Szeretném hinni azt, hogy ez esetleg a hamarosan közelgő, Szukits-féle Lovecraft Antológiával együtt lehet egy új irány egyik első fecskéje – aminek révén olyan horrorképregények is megjelenhetnek itthon, amelyek nem feltétlenül köthetőek a nagyobb, ismertebb kiadókhoz, alkotókhoz vagy az itthon még mindig nagy többséget alkotó szuperhősös műfajhoz.
