Az ember életében sok szempontból meghatározó az első tíz-húsz esztendő. Ki mivel, kikkel találkozik ez idő alatt, azok meghatározóak lehetnek egész életére. Éppen ezért fontosak a gyerekkori hősök, példaképek (még ha felnőtt fejjel megesik, hogy esetleg nem is emlékszünk már rájuk, vagy változott a megítélésünk). Részemről az egyik ilyen volt Asterix és Obelix kalandjai, de nem is akármilyen köntösben. Hozzám hasonlóan valószínűleg rengetegen az Alfa magazin hasábjain olvasták a képregényeket és hihetetlenül hálásak lehetünk, hogy így történt. Timár György roppant szellemes fordítása egy további plusz élményfaktort adott az amúgy is remek alapanyagnak, és ott a helye az „akikre büszkék lehetünk” polcon a Romhányi-féle Frédi és Béni szinkron mellett.
A gallok megjátékosításának jogát az utóbbi években a Microids birtokolja, idén azonban úgy döntöttek, hogy megszakítják az évek óta futó XXL szériát, és 3D helyett (vagy mellett) esélyt adnak egy sokkal autentikusabb 2D-s feldolgozásának is. Az Asterix-rajongóknak össze is futott a nyál a szájában, amikor az első screenshotokat meglátták – én magam is alig vártam a megjelenést. Forradalmat persze senki sem várt – hiszen a cím maga (Slap Them All!) is predesztinálja, hogy mire számíthatunk –, de egy minőségi beat ’em upot igen.
Időszámításunk előtt, kb. 50-ben járunk. Gyulus... izé, Julius Cézár már szinte egész Galliát meghódította. Szinte. Egy pár római helyőrség által elszigetelt piciny gall falu ugyanis a végsőkig... de jaj, mit művelek? Hiszen a sztori mindenkinek megvan, nemdebár? Essen inkább szó arról, hogy a gazdag, húsz-harmincnál is több kötetes életműből melyek kerültek feldolgozásra (az eredeti szerzőpáros 24 történetet hozott tető alá, az író Goscinny 1977-es halála után a rajzoló Uderzo egy darabig egymaga folytatta, az utóbbi nyolc évben pedig már új nevek virítottak a címlapon). Természetesen a klasszikusok.
A játék hat fejezetre oszlik, mindegyik egy-egy kötetet igyekszik feldolgozni. Ezek alapján eljutunk Britanniába, a normannokhoz, Hispániába, Korzikára, de Kleopátrához és magához Cézárhoz is (utóbbi az olimpiai epizódot jelenti). A készítők azonban nem ragaszkodtak szigorúan az alapanyagokhoz, több más szereplő is feltűnik, más történetekből, például a szuper csinos Faringa, akibe a megingathatatlan kőszikla, Obelix szerelmes lett.
A készítők érezhették, hogy nem kellene az összhatást elrontani animált átvezetőkkel, ezért sima egyszerű 2D-s képek mesélik el a történeteket, némi szöveges támogatással. Az ötlet nem volt rossz, de sajna azt kell mondjam, hogy a végeredmény nem lett igazán jó. A rajzok ugyan szuperek, de a szereplők csak állnak ott egymás mellett, és borzasztóan steril az egész. Nem tudom, hogy az eredeti képregénykockákat vajon felhasználhatták-e, de szerencsésebb lett volna azokkal megadni az alaphangot a küldetések előtt.
A játék maga nem meglepően egy egyszerű verekedős stuff. Mint ilyen, nem is lennének nagy elvárásaink, de sajna itt is felemás az eredmény. A grafika ugyan pazar, a figurák majd’ leesnek a képernyőről, annyira jól fel vannak skiccelve. A minimál animáció is jól áll neki, tovább növeli a képregényes érzést, a küzdelmek során pedig csak úgy repkednek a páncélok, sisakok, fogak, amit pár jól irányzott – képregényekben gyakori – hangutánzó szó kiírása kísér. Az irányítás nem túl bonyolult, és nem is különösképp összetett, ám pont ez az, ami a vesztébe viszi az Asterix & Obelix: Slap Them All!-t. Egy idő után ugyanis hihetetlenül monoton lesz a cséphadarás, és az sem segít, hogy a játék designerei úgy gondolták, hogy nehezítésnek elég lesz az, ha szimplán több ellenfelet küldenek ránk.
A helyszínek próbálnak változatosak lenni, de nehéz úgy, hogy alapvetően két erdő például mindig is hasonló lesz, hiába van földrajzilag más helyeken. Nagyobb felüdülést csak az extrább lokációk adnak (Róma, barlangok, börtön, kalózok hajója, római helyőrségek), de ezekből is sok ismétlődik (túlságosan is sokszor), ami megint csak nem szerencsés. A főbb gond azonban mégis az, hogy az egész játék egy végeláthatatlan cséphadarás. Érezhették ez a fejlesztők is, mert beraktak pár különlegesebb részt is, például futóversenyeken vehetünk részt, hajkurászhatunk vadkant, illetve időnként száguldó fogatok vagy állatok elől kell elugrálnunk, de ez sajnos nem elég. Az ellenfelek sem túl változatosak: a római katonákon kívül vannak még a kalózok, illetve a mindenféle egyéb tolvaj, betyár népség. Akad még egy-két kiemeltebb boss karakter, de tényleg ennyi. És pont ugyanúgy érkeznek, csak egyre többen.
Nehéz szívvel mondok ítéletet az Asterix & Obelix: Slap Them All! felett, de sajnos ha egy szóban kell megfogalmaznom, akkor az a középszer lenne. A grafika és a hangulat kiváló, emiatt abszolút ajánlom a képregények rajongóinak (ha máskor nem, valami akcióban). Maga a játék viszont inkább unalmas. Talán a történetmeséléssel kellett volna kicsit jobban összehozni (mondjuk mint a Bud Spencer & Terence Hill - Slaps and Beansben, pedig az sem egy tökéletes alkotás), vagy a kevesebb több alapon rövidebb pályákat csinálni. Néha azon vettem észre magam a tesztelés alatt, hogy nyomkodom a gombokat, de totál máshol jár az agyam. A teljes kaland mondjuk így is csak kb. 5 óra, de talán szerencsésebb azt kisebb etapokban tolni, ha valaki nekivág.
