Bud Spencer & Terence Hill – Slaps & Beans

Azt hiszem, Carlo Pedersoli és Mario Girotti nevét ma már mindenki ismeri hazánkban. Ha épp így nem is, akkor Bud Spencer és Terence Hill művésznevük már biztosan mindenkinek ismerősen cseng. A duónak a ’70-es és ’80-as években olyan filmklasszikusokat köszönhettünk, mint a Bűnvadászok, a Kincs ami nincs, a Különben dühbe jövünk, a Nincs kettő négy nélkül vagy épp a Nyomás utána. Hogy a westernjeiket ne is említsük... Lehet, hogy a világ más országaiban kevésbé népszerűek, de Olaszországban, Németországban és nálunk hatalmas rajongás övezi a párost. Sajnos Bud Spencer már nem lehet köztünk, és nem élhette meg, hogy elkészüljön az első hivatalos videojáték, amely hozzájuk köthető. A Slaps & Beanst röviden úgy lehetne jellemezni, mint a duó filmjeit: ha a ’80-as években jelent volna meg, világsiker lett volna. Ma viszont inkább egy kellemes nosztalgiabomba, amitől a fiatalabb generáció csak vakarni fogja a homlokát. Az idősebb viszont imádni fogja minden percét.

A Trinity Team mindent a maximális nosztalgiafaktornak vetett alá. Éppen ezért kezdettől fogva egy régimódi, pixel art, oldalnézetes játékban gondolkoztak, eszükbe sem jutott szemkápráztató 3D-s látványvilággal bajlódni. Megítélésem szerint ez kifejezetten jót is tesz a játéknak, mert a képeken is látható grafika sokkal jobban illik a témához és hangulathoz. A játék egy vadonatúj történetet mesél el, amelyben két westernszínész a forgatás végén hiába várja a jussát. Helyette szemtanúi lesznek a titkárnő elrablásának, így filmes hősökhöz méltó módon a rablók nyomába erednek. A sztori persze kissé bugyuta, hisz a végére kiderül, hogy minden a babról szól, és van benne rakéta, valamint konzervdobáló robot is. De mindez cseppet sem zavaró, hiszen végig remekül szórakozik a játékos. Ráadásul a párbeszédekben az igazi rajongók rengeteg utalást és idézetfélét (azért csak félét, mert hiába a magyar felirat, az idézetek nem mindig „szöveghűek”) találnak, amelyeken jókat lehet derülni.

A játékmenet faék egyszerűségű. Játszhatunk egyedül vagy kétfős kooperatív módban (nyilván utóbbi a szórakoztatóbb). A pályákon előre haladva többnyire a ránk rontó rosszfiúkat kell elgyepálnunk. Ehhez egy gyengébb és egy erősebb támadás áll rendelkezésünkre, emellett tudunk védekezni, és kisebb kombókat is aktiválhatunk. Bud és Terence jellegzetes mozdulatai köszönnek vissza: a felülről leütés, a fenéken billentés, a pofon vagy épp a két kézzel fülön vágás. Ezekhez minden esetben a filmekből ismerős vicces hangeffektek párosulnak. Az ellenség legyőzése normál esetben nem okoz különösebb gondot, de akad köztük néhány keményebb fickó is, akit picit talán nehezebb legyűrni. Ha életerőnk lecsökkent, akkor a leütött ellenségektől szerezhető söröskriglikkel és hagymás-babos serpenyőkkel tölthetjük vissza.

A játékmenet egysíkúságát ügyesen elszórt minijátékok törik meg. Van, hogy gyümölcsökkel kajacsatázunk egy boltban, máskor párbajozhatunk pisztolyokkal. Nem maradhatnak el az autós részek sem. Egy alkalommal egy versenyen vezethetjük a piros kocsit is sárga tetővel, máskor a Nyomás utána meseszép luxusjárgányával („még a fényezés is... még a fényezés is golyóálló...!”) üldözünk egy kamiont, illetve a motorokra is felpattanhatunk. Az autóvezetés talán picit nehézkes, de ha belerázódunk, nem okozhat gondot sem a versenyen, sem az üldözéses részeknél.

A játék alatt végig a filmek zenéi szólnak, némelyik újrarögzített formában. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy néha úgy éreztem, nem teljesen illik az adott részhez az éppen felcsendülő – de egyébként remek – muzsika. De hibának ezt sem tudnám felróni, hiszen sokáig úgy volt, hogy licencproblémák miatt egyáltalán nem lesznek benne eredeti zenék.
Ha viszont igazi hibát kellene keresnem, akkor azért találnék párat. Mivel még csak korai változatában érhető el a játék, így érthető, hogy akadnak még benne kisebb-nagyobb bugok. Előfordult, hogy egy script nem indult el, és megakadtam a pályán. Mivel – és ez egy másik hibája a játéknak – nincs checkpoint-rendszer, ilyenkor teljesen elölről kellett kezdenem az adott pályát. Ugyanez igaz akkor is, ha meghalunk: tök elölről kell újra teljesítenünk az adott szakaszt, amelyek néha egészen hosszúak, máskor viszont túlontúl rövidek. Utóbbi sajnos az egész játékra is igaz, ugyanis alig 2-3 óra alatt a végére is lehet érni. Arról pedig nincs hír, hogy a korai változat később további pályákkal bővül-e, vagy csak a hibajavítás van még hátra.

Összességében a Slaps & Beans tényleg olyan, mint az azt ihlető páros filmjei. A rajongóknak kötelező, ők minden percét imádni fogják. Remekül illik hozzá a régimódi körítés is, a kooperatív mód pedig adta magát. Azoknak viszont, akik valami furcsa okból nem szeretik Bud Spencer és Terence Hill filmjeit, erre a játékra sem fognak rákattanni azokra. A fiatalabbak valószínűleg éppúgy furán fognak nézni az öregebbekre miatta, mint teszik azt a filmek miatt. Mert ez épp úgy nem Call of Duty, ahogy a filmjeik sem Bosszúállók... és épp ettől szuper az egész.