Az egyik legkevésbé szép videojátékos szokásom – a backlogom szégyentelen növelése mellett – valószínűleg töretlen rajongásom az Omega Force Warriors szériája iránt. Papíron a franchise rendelkezik szinte minden olyan tulajdonsággal, amelyek miatt egy másik fejlesztőcsapatot vagy sorozatot már-már máglyára küldenék: minimális fejlődés a főbb játékmechanikák tekintetében az eltelt közel húsz év során, az első húsz perc után már monotonitásba fulladó játékmenet, amihez általában közepestől minősíthetetlen színvonalig mozgó angol fordítás társul. De mégis, ahogy filmek terén a Péntek 13 vagy a Fűrész későbbi részeit sem azért szeretem elsősorban, mert Oscar-gyanús alkotások lennének, a Warriors széria tökéletesen betölti azt a helyet a lelkemben, amit a bűnös élvezetek számára tartok fenn. Ezzel a hozzáállással pedig nem vagyok egyedül, jellemzően azok, akik több részével is játszottak, és mégis kitartanak mellette, pont a hibáiért és az egyszerűségéért kedvelik.
Vagyis elméletben az Omega Force dolga mindössze annyi lenne, hogy folyamatosan egyre nagyobb, látványosabb és több ellenfelet, karaktert megmozgató power fantasy szimulátorokat tegyen le az asztalra, amelyekre gyakorlatilag garantált a biztos közönség – a 2018-as Dynasty Warriors 9-cel mégis sikerült mellényúlnia, de úgy, ahogy arra nem láthattunk még példát tőlük. Számos meggondolatlan játékelem mellett úgy döntöttek, legnépszerűbb sorozatukra is ráerőltetik a nyílt világú játékmenetet, az eredmény pedig kis túlzással minden nyomós érv megtestesülése lett amellett, hogy bizonyos sorozatokat miért nem szabad soha nyílt világúvá tenni. Ennek eredményeként történt az, hogy miközben a rengeteg más kiadóval és fejlesztőcsapattal közösen összehozott spinoff (Hyrule Warriors, Dragon Quest Warriors, Persona 5 Strikers, Attack on Titan) gyönyörűen muzsikált, de még a Dynasty kistestvérét, a Samurai Warriorst is sikeresen rebootolták az ötödik résszel (legalábbis én a tavalyi tesztem során teljes mértékben elégedett voltam), pont a legismertebb címükből lett a sereghajtó. Nagy felelősség hárult így az Empires alcímű különkiadásra, amely a nyílt világ elhagyása mellett ki kellett, hogy küszöbölje a sorozat nevén esett csorbát.
A történethez annyi hozzátartozik, hogy míg a fő Dynasty Warriors szériát szeretem, az Empires spinoffokat általában hanyagoltam. Gyakorlatilag a fő játékokhoz készült, külön árult sandbox módról van szó, amelyben nemcsak a harcmezőt kaszabolhatjuk végig a megszokott módon, de kezünkbe kapjuk saját dinasztiánk vagy zsoldoscsapatunk irányítását is, amit a csaták között kell menedzselnünk, új tisztek toborzásával, tartalékaink növelésével, diplomáciai kapcsolatok kiépítésével és haderőnk kiképzésével. Ennek révén egyrészt egy az egyben újraalkothatjuk a fő Dynasty széria jellegzetes csatáit, de akár 180 fokos fordulattal el is téríthetjük a történelem menetét, és győzelemre vihetjük a sárgaturbános lázadást vagy Dong Zhuo és Lu Bu oldalán apríthatjuk miszlikbe a fő DW részek főhőseit.
Ha pedig önmagában nem lenne elég, hogy gyakorlatilag a sorozat szinte teljes szereplőgárdájának bármelyik karakterét választhatjuk, és a történelmi korszakok közül is rajtunk múlik, hogy mikor avatkozunk bele az események alakulásába, még saját karaktert is készíthetünk, amelynek harcstílusát ugyan a játék karaktereinek egyikéről kell mintáznunk, külseje teljes mértékben testreszabható. A teljes mértéket pedig szó szerint érdemes érteni, mivel az Omega Force nem ragaszkodott a történelmi hitelességhez a lehetséges kozmetikai opciók kiválogatásánál. Így ha az álmotok az volt, hogy egy alacsony, vékony, szemüveges, könyvelőnek kinéző taggal vigyétek végig a DW széria epikus történetét, aki egy szinte saját testénél nagyobb karddal ritkít küldetésenként több száz ellenfelet, a lehetőség immár adott. A főhadiszállásunk választható témája révén pedig még úgy is dönthetünk, hogy hatalmas hódító seregünk bázisát egy iskolai tornateremmé alakítjuk dekorációként.
A könnyed, humoros stílust és szórakozást azonban visszatartja, hogy bár a főmenüből elérhető tutorialek révén a játék részletesen kifejti a harcrendszer, valamint az ostromok menetét mind a támadók, mind a védők szemszögéből, kitérve külön az olyan elemekre, mint az újdonságként számító titkos hadműveletek elsütése és megakadályozása, magáról a birodalom menedzseléséről iszonyatosan keveset árul el. Olyannyira, hogy a játék első óráiban szinte csak próbáltam minden körömben a legértelmesebbnek tűnő tevékenységeket és döntéseket meghozni annak érdekében, hogy egyre magasabbra léphessek a ranglétrán, ám még órák után is előfordult, hogy hirtelen revelációként jöttem csak rá, pontosan hogy is működött egy-két rendszer. Érdemes első körben inkább zsoldosként kezdeni, ekkor ugyanis a játék legalább a szánkba rágja, hogy aktuális urunk milyen célok teljesítését várja el tőlünk a következő csatáig vagy hadi tanácsig, és csak később érdemes megpróbálkozni egy már ismertebb karakterrel vagy akár az egyik dinasztia fejével.
Ez még nem lenne akkora probléma, ha maga a harc ugyanolyan szórakoztató lenne, mint a Dynasty Warriors legjobb pillanataiban, de sajnos a játék még mindig magán viseli annak jegyeit, hogy az alap egy nyílt világ volt, ingerszegény, üres pályákkal. A korábbi részekhez képest az egyes várak és erődök túlságosan hasonlónak, túlméretezettnek és üresnek érződnek, az összecsapások szinte másodpercnyi pontossággal ugyanazt a forgatókönyvet követik, és bár nehéz jogos kritikaként felhozni egy Warriors játékkal szemben, hogy monoton, a Dynasty Warriors 9 Empires tesztelése során négy-öt óra után már szinte könyörögtem, hogy történjen valamilyen event, váratlan esemény, ami felpezsdíti a körökre osztott birodalommenedzsment, majd a 10 perces ostromok váltakozását. Az élményen a prezentáció sem javít sokat, amely ugyan japán konzolos portokhoz képest meglehetősen sok opciót kínál a menüből, sőt, még az egér-billentyűzet kezelését is meglepően jól támogatja, az összbenyomás azonban eléggé elavultnak hat.
Így bár a Dynasty Warriors 9 Empires előrelépés a sima kilencedik rész gyenge szerepléséhez képest, sajnos még mindig elmarad attól a színvonaltól, amit megszokhattunk a sorozattól, és bár keményvonalas rajongók hozzám hasonlóan elszórakozhatnak vele, a korábbi részek szinte bármelyike tartósabb, intenzívebb és szórakoztatóbb élményt nyújt. A legemlékezetesebb része valószínűleg a karakterkészítő marad számomra, amelynek révén alkottam néhány csodálatos, kínai horrortörténetekbe illő förtelmet, de magából a játékból még akkor is többet lehetett volna kihozni, ha bármiféle újító szándék nélkül csak a már bevált elemek szépítésére, bővítésére koncentrálnak.
