Metroidvania szoftvert készíteni hálás dolog, rengeteg pozitív példát láthattunk erre akár az elmúlt néhány esztendő során. Direktben NES-korszakot megidéző 8-bites cumókat gyártani is egy jófajta művészeti forma. Számomra a dolog lúdlába akkor lóg ki, ha foggal, körömmel próbálják a korszakra jellemző, nem éppen habkönnyű nehézséget megteremteni. Néhány példától eltekintve (Cybershadow, te csodás szörnyeteg!) akár rövid időn belül letörheti a kedvünket a feleslegesen túltolt kihívás. És hogy a PC és Switch után most már PlayStation 4-re is elérhető Cathedral is ilyesmire sikerült-e, azt már sejthetitek a merengő bevezetőmet olvasva.
A zseniális Shovel Knight-ra hajazó lovagos kalandra indulunk, de annak egy szegényesebb változatában. Célunk öt ereklye felkutatása lesz, hogy beléphessünk a katedrális legfontosabb szobájába. Szinte bármerre elcsatangolhatunk, de a megfelelő képességek hiányában mindenfelé zsákutcákba fogunk botlani. Van egy helyes sorrend, ezeket a területeket meglátogatva és megküzdve a főnökkreatúrákkal lendíthetjük előre a papírvékony történetet.
A képernyőkre belépve újraéled minden ellenség, így megnehezítik a haladásunkat, ugyanakkor a belőlük kieső aranytallérokból jobb felszereléseket vásárolhatunk. Elhalálozás után a lóvénk tíz százaléka elvész, ezért időnként érdemes a városkákban bankolni. Ugyanakkor a pénztárca növelése is súlyos pénzekbe kerül, így egy ördögi körbe kerülünk (sok gempát kell gyűjtenünk és raktároznunk, hogy megkönnyítsük az életünket). Találhatunk megannyi titkos szobát és páncélfejlesztést, de ezekből marha sok kell, hogy érezhetően erősebbé válhassunk.
A kezdeti néhány életerőpontunkat pillanatok alatt nullára redukálhatják a ránk törő lények és csapdák, a nem túl baráti képességhasználatról nem is beszélve. A kilenc megszerezhető tulajdonságból nem használhatjuk egyszerre mindet, ami nem kicsit fogja letörni a felfedezés örömét. Dupla ugrás és vetődés a levegőben? Sajnos nem megy, és cserélgetni is csak a fix helyen található szentélyeknél tudunk köztük. Nem egy feladvány épül az ostoba cserélgetésre a későbbiekben.
Bár szabadon járkálhatunk, mégsem érdemes mindenfelé elmenni, és erről gondoskodnak a túl erős ellenfelek is. Nagyon hamar észrevehetjük, ha nincs keresnivalónk az adott területen (konkrétan egy ütésből is kinyírhatnak). Már a helyes út belövése is megér néha egy misét, igazi eltévedős stuff a Cathedral. Elnagyolt térkép van, mutatja, merre járunk, de ha nem használunk manuálisan jelölőket, akkor a későbbiekben megszívhatjuk.
A képi világ és a zene rendben van, megidézi a korszellemet. A városkákban található NPC-k is humoros szövegekkel rendelkeznek, akad egy csomó gyűjthető vacak is a programban, szóval a játékidővel sincs gond, nem egy-két órás cuccra váltunk jegyet. Viszont az eltévedésből jövő frusztráltság és a barátságtalan nehézség hamar lelombozhatja a kedélyeket.
Élek-halok a hasonló metroidvania stílusú videojátékokért, de a Cathedral tesztelése közben szó szerint azt éreztem, hogy tesztelem az alkotást. Félkésznek éreztem, amire várnak a kiegyensúlyozásért felelős javítások, egy csomó dologban lehetett volna sokkal jobb. Valahol a kétharmadánál, sok óra után engedtem el. Valószínűleg be fogom majd fejezni, mert nem tartom rossz játéknak, de csalódásként éltem meg. Ajánlani a hardcore gamereknek tudom, 8-bites nosztalgiázásra viszont semmiképpen.
