Őszintén be kell valljam, hogy a Pentiment nem volt rajta az idei must have listámon. A bejelentéskor nyugtáztam, hogy lesz egy ilyen, kedvelem is a kalandjátékokat, de mivel a középkor nem igazán a kedvenc korszakom, ezért nem írtam fel a naptáramba. Aztán a megjelenéskor annyi jó kritikát lehetett olvasni, hogy elkezdte fúrni az oldalamat, hogy netán valami igazán jót hagytam ki, ezért mégis bevállaltam. Így utólag egyáltalán nem bántam meg, hogy belevágtam, de nem is lettünk elválaszthatatlan barátok. Mindjárt elmesélem azt is, hogy miért.
Az Obsidian munkájának egyik első, igencsak szembeötlő tulajdonsága, hogy a grafika egészen olyan, mintha egy korabeli kódex lapjai elevenednének meg, s az ott megszokott illusztrációk kelnének életre. Az egész baromira emlékeztet a The Procession to Calvary-ra – mínusz az ökörködés, no meg ott festményekre hajazott a látványvilág (tehát semmennyire sem hasonlít a kettő, de talán értitek, miért ugrott be). Ebben a kalandban viszont nem lesz inventory meg tárgyhasználat (ami mégis, az automatikusan zajlik), leginkább beszélgetnünk kell majd, de abból jó sokat.
Olyannyira, hogy mindjárt az elején jó, ha leszögezzük: a játékhoz jó angoltudás szükséges, különben nem fogjuk élvezni. A másik, hogy szeressen a játékos olvasni, mert bizony szinkron az nincs, szöveg meg rengeteg (amire alaposan oda is kell figyelni, ha boldogulni szeretnénk). Hogy ez a döntés mennyire jó, arról lehetne vitatkozni. Valóban nagyon nagy mennyiségű párbeszédről és sok szereplőről van szó, de a Disco Elysiumnál is sikerült ezt megoldani (igaz utólag, egy újrakiadásban). Ami viszont a némaság mellett szól, az az, hogy a készítők egy egészen jópofa rendszert dolgoztak ki a szereplők társadalmi rangjának megmutatására. Történetesen többfajta fontkészlet van, és minél cirádásabbak, díszesebbek valakinek a sorai, annál fentebb van valószínűleg a hierarchiában, és egyúttal megbecsültebb a közösségben. Jópofa az is, hogy néha helyesírási hibák is vannak, amelyek gyorsan javításra kerülnek, ha pedig valaki ideges, akkor az a mondandóján is érzékelhető (például a betűk elkezdenek rezegni).
A történet első részében Andreast, a korabeli utazót és művészt irányíthatjuk. Őkelme azért érkezik a XVI. századi Bajorország egyik (egyébiránt kitalált) falucskájába, hogy itt készítse el mesterművét, továbbá a helyi apátságban készülő kódexek illusztrációinak színezésében is részt vegyen. Aztán az álmos hétköznapokat feldúlja egy váratlan gyilkosság, és mivel hősünk érintettnek érzi magát a dologban (egyik kedves munkatársát vádolják meg a bűntettel), nyakába veszi az ügy felgöngyölítését. Az eset kibogozását azonban hátráltatják középkori viszonyok, vagyis az erős egyházi hatás, a felvilágosultság és oktatás hiánya, valamint a helyi intrikák.
A játékmenet úgy működik, hogy szabadon járkálhatunk a faluban, és mindenkivel beszélgethetünk, aminek mindig lesz eredménye. Egyrészt információkat szerzünk, másrészt a mi megnyilvánulásainknak is súlya van. Abszolút számít, hogy kinek mit mondtunk, mert a későbbiekben ennek megfelelően fog hozzánk viszonyulni. A játék elején hihetetlen sok infó és szereplő zúdul a nyakunkba, sokan valószínűleg elveszettnek is érezhetik magukat, és esetleg hamar fel is adják a harcot. Aki azonban kitart, az nagyjából megismeri a helyet és lakóit mire a gyilkosság megtörténik, s a játék itt indul be igazán.
Több gyanúsított is van, az pedig rajtunk múlik, hogy hogyan és milyen sorrendben próbáljuk őket megfigyelni. A játékban fontos szerepet töltenek be a napszakok, s habár nem valós időben zajlik a haladás, abszolút korlátozottak a lehetőségeink – be kell osztani az időt. Nem lehetünk ott ugyanis mindenhol, sokszor kényszerül a játékos választani: a helyi szövőnők közé ül be pletykálni vagy munkába megy, netán titkos átjárót derít fel a kolostorban az éjjel alvás helyett. Az étkezések külön jelentőséggel bírnak, több lehetőségünk van ebédre és vacsorára is (a reggeli valamiért nincs erőltetve). Ilyenkor is folyik persze a táplálkozás közben a diskurzus, sőt olyan információkat nyerhetünk így, amire máshogy nem volna lehetőség.
Habár nem szerepjátékkal van dolgunk, azért vannak olyan elemek, amik ezt idézik. Például mindjárt az első percekben van karaktergenerálás, amely a dialógok alapján zajlik (Andreas elmeséli, milyen tudományokban jártas, hol töltötte tanulmányait – ezeket persze mi választjuk ki, és szintén hatással lesznek a későbbiekre). Minijátékok is akadnak, amelyek a komolyabbaktól az inkább időkitöltő jellegűekig osztályozhatóak. Van, hogy titkosírást kell megfejteni, de segíthetünk a kovácsnak az izzó vasak püfölésében, vagy az egyik idős anyókának az erdőben tűzifát keresni, majd aprítani.
Mire elérünk az első felvonás végére, és megoldódik (?) a gyilkosság, addigra jó pár óra eltelik, egy rövidebb játéknak nagyjából itt is volna vége. A Pentiment azonban megy tovább. Összesen három act van, és egy teljes végigjátszás alsó hangon 15-20 órába telik. A későbbi történésekről szándékosan nem írok (s a képek is ennek megfelelően lettek megválogatva), ugyanis a játék legfőbb értelmét venném el („magyarul” spoileres volna). Legyen elég annyi, hogy a második felvonásban tíz év elteltével tér vissza hősünk (a harmadikban pedig már talán nem is ő lesz a középpontban), időközben pedig alaposan megváltozik minden. Korosodnak az emberek, felnőnek a gyermekek, saját családot alapítanak, s közben sok szemlélet is megváltozik. A fránya tetteink pedig nem merülnek feledésbe, hanem mindvégig ott lebegnek majd szem előtt az összességében 25 évre rúgó történet alatt.
Nehéz ítéletet hozni, mikor az értékelésre kerül a sor. A Pentiment a maga műfaján belül kiváló, sőt sok tekintetben példaértékű. Abszolút látszik rajta a gondoskodás, és hogy egy igazi szerelemprojekt. Készítésének ötlete csaknem két évtizede merült fel, és mindössze egy maroknyi ember dolgozott rajta (eleinte leginkább ketten, de a legaktívabb fázisban sem volt nagyobb a létszám mint 13), dacára a neves stúdiónak. Jelen formáját 2018-ban kapta meg, ekkor merült fel a kódexes megvalósítás. A narratív, misztériumokra épülő kalandos játékmenet előtt pedig olyan indie klasszikusok szolgáltak jó példa gyanánt, mint a Night in the Woods vagy az Oxenfree.
Szerencsére a Microsoft akvizíciója sem kavart be, sőt a redmondiak számlájára írható (szó szerint), hogy a játék masszívabb lokalizációt és a rászorulóknak olvasássegítő funkciókat kapott. A Game Pass integráció is nagyon jól jött, ennek köszönhetően szélesebb körben elérhetővé vált a játék (valljuk be, enélkül valószínűleg maximum néhány 10, esetleg 100 ezres eladásokat produkált volna). Ugyanakkor nem győzöm hangsúlyozni, hogy a Pentiment bizony nem való mindenkinek. Pont az achievementek kapcsán is látszik, hogy a leggyakrabban elért darab is 13%-on áll jelenleg, de a többi inkább jellemzően egy számjegyű.
Leginkább a történelemfanatikusok találhatják meg benne a számításukat, de ha valaki sikeresen el is csábul, akkor is lesznek nehezebb pillanatai menet közben. Akadnak ugyanis unalmasabb részek, amikor például beszélgetőpartnerünk nem túl izgalmas (furcsamód ez is az írókat dicséri paradox módon), és alapvetően ébernek kell maradni, ha boldogulni szeretnénk. Lehetetlen a nap végén fáradtan 20 percre leülni a játék elé – aktív figyelmet és elmélyülést igényel. Cserébe viszont olyan életre szóló élményt adhat, amelyről valóban elmondhatjuk, hogy nem mindennap élünk át hasonlót.
