Akadnak olyan helyzetek, amikor az ember örül, hogy nem neki kell írnia valamiről, holott a tesztalany nagyon is érdekli. A Syberia: The World Before pont ilyen volt idén tavasszal számomra, több okból is. A sorozat első részével természetesen én is játszottam, mint szinte mindenki, aki a kalandjátékokban érdekelt, ugyanakkor a másodikat emlékeim szerint nem végig, a harmadikba pedig bele sem kezdtem. Ráadásul kétévtizedes emlékekről beszélünk, amelyek erősen megkoptak. Ennek megfelelően talán nem én lettem volna a leghitelesebb író, aki a játékról értekezik.
Egy másik ok pedig a platform volt: kevés lehetőségem van mostanában PC-n nyomulni, vagy mondjuk úgy, hogy hektikus a dolog. De talán nem voltam egyedül, aki a konzolos megjelenésre várt, amely sok bizonytalanságot követően immár elérkezett. Mivel magát a játékot Lackó kolléga kivesézte, ezért mindenképp az ő írását ajánlom bevezetőnek, most ugyanis inkább csak a konzolos sajátosságokra fogok koncentrálni, no meg a személyes meglátásaimat teszem hozzá a korábban elhangzottakhoz.
Syberia: The World Before teszt – Gyönyörű és magával ragadó lett Benoît Sokal utolsó játéka
Kate Walker annyira bennragadt a Syberia-hangulatban és az automaták világában, hogy képtelen visszatérni a valóságába.
Kezdjük is mindjárt az előbbivel, hiszen az új platformokon még mindig nem megszokott az egér és billentyűzet, így az irányítást mindenképpen igazítani kellett. Azt kell mondjam, hogy a kontrolleres adaptáció remekül sikerült: könnyen tanulható, kényelmes és intuitív. A DualSense lehetőségeit (PlayStation 5-ön zajlott a teszt) mondjuk nem sikerült kiaknázni, jobbára csak a rezgőmotor van megdolgoztatva, az sem igazán spéci módon. Egyedüli gondom csak a hotspotok kiválasztásával volt, de az is inkább a kamerakezelés problematikája, ugyanis néhány szögből eléggé nehezen lehet kiválasztani, hogy a képernyő melyik részére szeretnénk koncentrálni. Minimálisan ugyan lehet mozgatni a látószöget, de ahogy a korábbi kritikában is elhangzott, sokszor inkább a helyszín elhagyása, majd újbóli meglátogatása hozott sikert – no meg egy másik, használhatóbb nézőpontot.
Maga a sztori érdekes, és számomra hozta a Syberia hangulatot, habár azt kell mondjam, hogy a felvezetés kissé álmoskásra sikeredett, az elején azért többször is unatkozhat a játékos. Főleg a művészinek szánt, zenés betéteknél, amelyekkel az ég világon semmi gond nincs, szépek is, de valahogy dramaturgiailag jobban fel lehetett volna dobni őket. A cselekmény inkább a játék derekán kezd felpörögni, és egyre inkább a képernyőhöz szögezni a figyelmet. Ezekről viszont érthető módon akkor sem szeretnék értekezni, hogy már fél éve a piacon van a játék – aki most kezd bele, mindenképp spoilerbe futna.
Szerencsére a fejtörők elég jól el vannak találva, de ha icipici kritika megengedhető, akkor talán túlságosan is könnyűek. Az első darabok mindenképpen, de a későbbieknél sem volt igazán nehéz dolgom, egyszer-kétszer kényszerültem az amúgy remek hint rendszer használatára. Azt mondjuk itt jegyezném meg, hogy sajnos a dialógusokat nem lehet léptetni, elnyomni – még akkor sem, amikor sokadjára nézzük. Ez viszont pontosan ezért zavaró, mert ha valamire véletlenül nyomunk, akkor kénytelenek vagyunk az adott jelenetet, végignézni, vagy mondókát végighallgatni. Mindez pont olyankor, amikor egy puzzle-t készülnénk megoldani, különösen bosszantó.
A lényeghez érve: a grafikára nem lehet panasz (illetve lesz, de csak a részleteket tekintve). A látvány egyenesen lenyűgöző, a kis képzeletbeli ország mind művészileg, mind minőségileg elsőrangúan lett megvalósítva. Kizökkenést csak a sajnos nagy számban jelen lévő alacsony felbontású textúrák okozzák a közeli beállításokon. Kissé érthetetlen, hogy erre miért nem ügyeltek jobban, hacsak nem a teljesítményproblémákat igyekeztek ezzel megoldani. Amik viszont így is akadnak: PS5-ön jó pár cutscene és méretesebb helyszín esetén tapasztaltam szaggatást, pedig a hardware már ennél komolyabb látványvilág esetén is bizonyított más játékokban.
Spórolás máshol is tetten érhető, de abszolút nem hangulatromboló, inkább csak érdekesség. Sok NPC igencsak többfunkciós, és gyakran feltűnnek újra és újra. Amikor ugyanaz a fekteruhás vöröshajú lány háromszor is feltűnik egy nagy téren, az már egy kicsit mondjuk megmosolyogtató. Cserébe a karaktermodellek nagyon részletesek, főleg a főszereplőknél. Abban viszont egyetértek, hogy Dana és Kate hasonlósága nekem se jutott volna eszembe, ha nem emlegeti mindenki a kaland során folyton – sokkal inkább hajaz a főhős új fizimiskája Chloe Frazerre (Uncharted), csak indiai behatások nélkül. Az animációk is nagyon rendben vannak, látszik a profi motion capture jelenléte. Egyedül az tűnt fel, hogy a grafikusok az arcokat nem igazán igazították meg egy-egy jelenetnél. A szájszinkron szerencsére most rendben van, nem úgy, mint a harmadik résznél, de azért néhány mondat után akad néhány idétlen tekintet.
Habár jó pár negatívumra rámentem az írás során, igazságtalan volna ezek alapján megítélni a Syberia: The World Before-t. A játék mindenképpen óriási hangulatot és fantasztikus látványt hoz, és ha nehezen is melegszik be, a végére szívünkbe zárjuk a történetet. A lezárás a levegőben hagyja a folytatás lehetőségét, amelyben viszont a legfőbb alkotó, Benoît Sokal sajnálatos elhalálozása miatt nem lehetünk száz százalékosan biztosak. A sorozatnak sikerült évtizedek után a méltó visszatérés, így ha a szellemiségét tovább tudják vinni, szívesen beneveznénk egy újabb kalandra Kate Walker oldalán.
