Az Octopath Traveler anno engem igencsak lenyűgözött – olyannyira, hogy system seller játéknak kiáltottam ki Switchen. Nos, ezt tartom továbbra is, a siker miatt pedig szerencsére több platformra is ellátogatott a nyolc hős kalandja: PC-re és Xboxra került portolásra, illetve egy előzménytörténet Champions of the Continent alcímmel mobilokon is tiszteletét tette. Hol a PlayStation? A kérdés abszolút jogos, tervben volt, csak aztán a fejlesztőgárda úgy döntött, előbb a második részt készítik el – amely ezúttal PC és Switch mellett PlayStationre készült el (az xboxosok így ebből most kimaradnak).
A címlapos mondataimat kifejteném: ez egy olyan második rész, amelynek tulajdonképpen semmi köze az elsőhöz. Persze arról szó sincs, hogy ezúttal egy ritmusjátékba oltott autóversenyt kapnánk – a műfaj maradt, a kivitelezés is szinte ugyanaz (csak finomodott kicsit); csak a történet, a szereplők, a helyszín, sőt, még a korszak is teljesen más lett (olyannyira, hogy semmi utalás nincs az elsőre sehol). Ez az új játékosoknak és a PlayStation-verzió vásárlóinak nagy öröm lehet, hiszen nincs szükség az első rész ismeretére a teljes körű élvezethez – ugyanakkor számomra picit furcsának hat így második részként hivatkozni rá.
Ami viszont nem változott sokat, az maga a játékmenet, és természetesen a sajátos audiovizuális megvalósítás. Ez a HD-2D stílusú grafika továbbra is roppant ötletes, és szerencsére részletgazdag is, hiába a 16-bites pixelgrafika alapstílus. Talán mintha bőkezűbben bántak volna ezúttal az effektekkel a grafikusok, illetve kidolgozottabb tájakon vándorolhatunk – de erre az előző részben se lehetett egy csepp panaszunk sem. A kamera kevésbé statikus, és bár alapvetően a perspektíva nem változik, mégis valahogy filmszerűbb lett így a látvány. Ehhez pedig kiválóan asszisztál a most is remek zene.
Ezúttal is gyökeresen eltérő hátterű és képességű szereplőkkel kezdhetjük meg rövidnek egyáltalán nem nevezhető utunkat, hogy aztán ezek szépen összekapcsolódjanak. A harcrendszer is maradt a taktikai gondolkodást igénylő, körökre osztott csihipuhi az előző részből megszokott gyengeségkereséssel, a védelem áttörésével és így tovább. Ami itt változott, hogy bevezetésre került a Latent Power is: ahogy ezt sikerül feltölteni, a boostnál is erősebb támadásra leszünk képesek.
Változott még az idő is: most már vannak nappalok és éjszakák – minden hősünknek pedig van ehhez köthető képessége (Osvald például nappal alaposan meg tud figyelni bárkit, így olyan információt is megszerezve, amit sima beszélgetéssel nem tudna; éjjel pedig kirabolhatja az embereket). Sőt, ez a napszakváltozás mélyebben is kihat a játékmenetre: ha már Osvaldot hoztam fel példának, ő nappal megfigyelheti, kik a tehetősebbek és éjjel kizsebelheti őket. Megmaradtak a másodlagos foglalkozások (kasztok) is, így mindenkit elég jól a kezünkre igazíthatunk utuk során – bár a dolog jellegéből adódóan vannak jobban működő kombinációk.
Mint minden rendes szerepjátéknál, itt is rengeteg a párbeszéd, és most is kézzel kell továbbnyomni minden egyes szövegbuborékot – annyi könnyítés van, hogy ha akarjuk, gyorsítva is végig lehet pörgetni. És az előző rész kicsit kiegyensúlyozatlan nehézségét sem sikerült elsimítani, bár az igyekezet láthatóan megvolt – bár az is lehet, hogy egyszerűen vannak szereplők, amelyek kevésbé állnak kézre (no de akkor nem kéne legalább opcionálisan némi segítséget berakni, kikkel javasolt elkezdeni az utazást?).
Mindent összevetve az Octopath Traveler második része is hozza azt, ami miatt annyira lehetett szeretni az elsőt. Épp csak annyit változtattak rajta, hogy finomodjon, nemesedjen – az már csak nekem fura, hogy egy ennyire független alkotás miért is kapott sorszámot (de ez minősítsen engem).
