A több mint 20 éve, még 2001-ben Game Boy Advance-ra kiadott Advance Wars jelentősége kétségen kívüli. A taktikai – vagy körökre osztott stratégiai, attól függ, honnan nézzük – alkotás sikerének köszönhetően a kiadó Nintendo átértékelte a „nyugat” vélt ízlésvilágát, ugyanis eredetileg azért nem akarta elérhetővé tenni, mert úgy gondolta, hogy a játékmenet komplexitása miatt nem lenne vonzó. Sőt, ezzel együtt megnyitotta a kapukat a ma már elképesztően népszerű Fire Emblem Japánon kívüli pályafutásának is. Ezen túl pedig kiválóan szemléltette, hogy a kézikonzolok mennyire ideálisak a taktikus élményekre, és így platformok széles választékához juttatta el ezt a műfajt, ami idővel szellemi utódoknak, hódolóknak és imitátoroknak adott teret.
Az Advance Wars 1+2: Re-Boot Camp az első két epizód újraalkotása, gyakorlatilag változatlan játékmenettel, de ropogós új köntösben. (Maga a Wars széria egyébként jóval régebbi, még a Famicom Warsszal startolt 1988-ban.)
A történet középpontjában az Orange Star és a Blue Moon közti konfliktusból kialakuló világháború áll, mi pedig előbbi nemzetet egyengetjük a győzelem és a túlélés útján. A globális konfliktus, mint felütés, érthető módon késleltette a játék megjelenését, már a maga idejében is szerencsétlenül, 2001. szeptember 10-én került ki az amerikai piacra, majd feltételezhetően ezért csúszott az európai debütálása. Ironikus módon pont származási országában, Japánban nem adták ki egészen 2004-ig, amikor a Game Boy Wars Advance 1+2 csomagba pakolva folytatásával kerülhetett a polcokra.
A játék háborúhoz való viszonya egyébként kissé furcsa, bár ezt megfogalmazni sem egyszerű. Értelemszerűen a háború dicsőítése önmagában még véletlenül sem egy döntés, de ilyen szempontból górcső alá lehetne venni szinte minden erőszakos játékot. Talán a könnyedebb külső, a játékszerűbb megjelenítés és a háborúzás „lazasága” (ha lehet mondani ilyet) bizarr kissé napjainkban. Vagy csak talán érett fejjel, máshogy érzékelve és tapasztalva, mint 20 évvel ezelőtt. Mindenesetre ez nem teszi rosszabb játékká, de érdemes ezen is elgondolkozni kicsit.
A játékmenet egyszerű és nagyszerű. Egy négyzetrácsos hálón kell egységeket irányítanunk körökre osztott mérkőzésekben, felváltva, a leggyakrabban azzal a céllal, hogy legyőzzük az ellenséges egységeket vagy elfoglaljuk a másik bázisát. Mint egy komplex, továbbfejlesztett sakkjátszma, ahol a „bábuk” egyébként is sokrétűbb mozgáslehetőségein túl egyéb tényezők is szerepet játszanak, amikre hamarosan kitérek.
Minden kör egy napnak feleltethető meg, ahol mozoghatunk katonáinkkal, esetleg támadhatunk. A közel 20 egyedi egység mind egyedi lépésszámmal rendelkezik, és vannak, akik erősebbek más típusoknál: például a rakétavetősök a tankokat győzik le hatékonyan, míg azok a gyalogság pusztítására alkalmasak. Nagyon fontos, hogy az összecsapásoknál egy adott egység életereje a támadási ereje is, és a támadás során is veszíthet ebből: tehát, ha összecsapásba kerül harckocsink egy másikkal, és a 10-ből 5 életerőt veszünk el, viszont ő is tőlünk 3-at, akkor a következő körnél nem számolhatunk feltétlenül azzal, hogy végzünk vele, elvégre mi is gyengültünk. Ez egy izgalmas és logikus döntés, ugyanis még megfontoltabb gondolkodásra késztet, ahogy a szárazföldi, tengeri és légi egységek, a szállítójárművek, a városok és kiszolgálókocsik adta gyógyítás lehetősége és egyéb tényezők is.
Komoly szerepet játszanak a tereptípusok: például a hegyvidék és a városok nagyobb fedezéket biztosítanak. Ezek kihasználása kritikus a győzelemhez, ahogy az időjárási viszonyok és a látóteret korlátozó „háborús köd”, aminél egy erdő szinte láthatatlanná tehet bennünket. Ezek az alapképletet tovább fokozzák anélkül, hogy túlbonyolítanák, élvezetessé és szórakoztatóvá téve amellett, hogy több lehetőséget kínálnak a sikerhez. Szintúgy a parancsnokok, akik egyfelől passzív képességekkel ruházzák fel katonáikat, másfelől időnként aktiválhatók különleges képességeik. Például Nell, egyik társunk növeli a kritikus sebzés lehetőségét, míg Olaf havat idéz, korlátozva az egységek mozgását sajátjain kívül – ezekkel pedig már a kezdeteknél megismerkedhetünk.
A móka elképesztően szórakoztató, és meglepően tartalmas. A folytatás legfőbb negatívuma, hogy nemigen változtatott elődje képletén, de az újrakiadásnál érdemes inkább úgy tekinteni az egész csomagra, mint egy hosszú, majd’ 40 órás taktikai túrára. Változatos kihívások, ötletes pályaelrendezések, izgalmas szituációk és kőkemény kihívás várja a bátrakat a műfaj egyik igazi klasszikusánál. A pakk gyönyörűen fest, az eredeti, egyébként is vonzó, 2D-s esztétikát egy játékkatonás külső váltotta vibráló, intenzív, de nem túlbonyolított színskálával: mintha egy terepasztal elevenedne meg előttünk. A játékmenet képi világa ugyan nincs feltétlenül szinkronban a támadásanimációkkal és a gyönyörű intrókkal, de legalább a részben szinkronizált dialógusokhoz szép karaktermodelleket kaptunk.
Aki már rommá játszotta a kampányt, az a megszerzett pontjaiból extra pályákat és parancsnokokat oldhat fel, valamint bevetheti magát a sajnos elég gyérül kivitelezett online módba. Ugyan hús-vér emberek ellen játszani elképesztően frenetikus összetűzéseknek adhat helyet, a matchmaking hiánya (ráadásul napjainkban) meghökkentő. Legalább lehet azonban helyben, akár egy konzolon is űzni a cimborákkal az ipart, ami pozitívum. Fájóan hiányzik a visszalépés funkció is az egyjátékos módban, ami egyes helyzeteket igen kegyetlenné tud lenni, hosszú órák teljesítményét húzva át egy balul meghozott lépéssel.
Az Advance Wars 1+2: Re-Boot Camp egy tartalmas, szórakoztató, izgalmas újrakiadása két elképesztően szórakoztató, komplex taktikai videojátéknak, amelyek nemcsak a veteránoknak finom falatok, hanem a műfaj ifjabb kedvelőinek is. Az új képi világ remekül passzol a játék stílusához, és bár kár, hogy nincsenek igazán új funkciók, több órányi agytekervény-mozgatást és feszültséget kaphatunk, ami bőven leköt minket ebben a hordozható módban tündöklő pakkban.
