Szerintem ezt minden amnesiás cikkemnél elmondom (megnéztem, valóban), de számomra ez a franchise különösen kedves, hiszen ezzel kezdtem meg pályafutásomat itt, a PlayDome-on röpke tizenkét és fél évvel ezelőtt. Azóta jött egy folytatás, amelyet másik stúdió készített, majd egy gyűjtői csomag az első két epizóddal. Az igazi visszatérést 2020-ban az Amnesia: Rebirth hozta el, amely elég nagyot ugrott időben az előző két részhez képest. A Frictional Games akkor a második világháború előtti évekbe költöztette a sztorit, főhőse pedig egy francia felfedezőnő volt, aki lezuhant repülőjével Afrikában és a férje keresésére indult. Vélhetően annyira bejött a picit modernebb korszak a stúdiónak, hogy következő játékuk, jelen írásom alanya, az Amnesia: The Bunker is hasonló időszakban játszódik, méghozzá az első világháború kellős közepén. Ez máris megteremti az alapvető hangulatot, ami egyszerre ismerős és új, legalábbis a veterán Amnesia-játékosoknak. Az újaknak egyszerűen csak új.
Az Amnesia: The Bunker szintén francia főhőst kapott, egészen pontosan egy francia katona, Henri Clement hátborzongató kalandjának leszünk részesei. Emberünk 1916-ban az egyik bajtársa megmentésére indul a francia és német sereg lövészárokrendszere közti senkiföldjén. Itt aztán végül egy becsapódó bomba miatt elveszíti az eszméletét, hogy később egy bunkerben térjen magához. Mivel Amnesia-játékról beszélünk, Henri természetesen semmire sem emlékszik abból, hogyan került oda és azóta mi történt a bunkerben körülötte. Ahogy felkászálódik a koszos priccsről, beszűrődnek a háború kinti zajai: robbanások rázzák meg olykor a földet, amitől por hullik a mennyezetről, néha lövéseket hallani. De mindez meglepően távolinak tűnik, mintha piszok mélyen lennénk a föld alatt. Pedig valójában egészen sekély a bunker ezen része. Mert mint az elég hamar kiderül, Henrin kívül nem igazán van senki (életben) a bunkerben. Pici bolyongás után talál néhány feljegyzést, és végül egy haldokló bajtársat is. Így tudja meg, hogy a bunker parancsnoka valami titokzatos rémtől tartva elmenekült a bunkerből, és maga mögött berobbantotta annak egyetlen bejáratát. Aki pedig bent maradt – köztük Henri is –, az bizony pusztuljon ott, ahol van.
Ilyen felütés után persze nem maradhat más célunk, mint rácáfolni az egyre több összegyűjtött feljegyzés alapján a rettegésbe igencsak beleőrült parancsnok tervére, és valahogy mégis kijutni a bunkerből. Igazából ez pofon egyszerű: szerezni kell robbanószert a raktárból, némi gyutacsot valahonnan máshonnan, aztán felrobbantani a bejáratot eltorlaszoló törmeléket. Igen ám, de ez egy Amnesia-játék, így mind a robbanószerhez, mind a gyutacshoz ezernyi részfeladaton és egy titokzatos, veszedelmes és ocsmány lényen keresztül vezet az út. Mert bizony a bunkerben csak látszólag vagyunk egyedül. Ott van még az a bizonyos lény, amelynek sem az eredetét, sem a célját nem tudni. Na jó, utóbbit azért sejthetjük: végezni mindenkivel, aki a bunkerben van. És mivel jó eséllyel Henri az utolsó közülük, hát ő lesz a fő célpont.
Az Amnesia: The Bunker szépen és okosan adagolva tálalja a sztorit, és apránként fedi fel, hogy mi is történt a bunkerben, amíg Henri eszméletlen volt. Az általa kimentett bajtárs sorsára is fény derül, ahogy persze a végére az is kiderül, hogy milyen szörnyeteggel is állunk szemben. A fejlesztők kifejezetten izgalmas és helyenként csavaros sztorit írtak, amelynek nem is egy csattanó van a vége felé. Erről persze többet nem is mondanék, az csak rontana az élményen.
Viszont ami nem ront, az a játékmenet. Az ugyanis a jól megszokott elemekből építkezik, kiegészítve néhány újdonsággal. Elsődleges célunk a bunker felfedezése és a kijutásunkhoz vezető feladatok teljesítése. Ezek sok részfeladatból tevődnek össze, néha kapcsolókat kell keresni, máskor a világítást kell életre kelteni, ilyenek. A bunkerben mindenfelé felvehető holmik hevernek, köztük olajos kannák, amelyekkel az aggregátort tudjuk életben tartani. Erre nagy szükség is van, hiszen ez működteti a bunker egyébként is gyér világítását. Ha leáll, hirtelen koromsötétben találjuk magunkat a föld mélyén egy vérszomjas szörnyeteggel a sarkunkban. Nem jó érzés. Még úgy sem, hogy van egy pici dinamós kézilámpánk, azt viszont állandóan fel kell húznunk. Ezzel még nem is lenne baj, de minél jobban felhúzzuk, annál hangosabban kerreg, amitől ugyan jobban látunk, de cserébe a zaj odavonzza a szörnyet. Örök dilemma tehát a játék során, hogy csendben akarunk maradni vagy látni akarunk, a kettő együtt ritkán megy.
Újdonságként a franchise történetében először van lőfegyverünk, egy öreg revolver képében. Nos, ha valaki azt gondolná, hogy ez majd kiegyenlíti az esélyeinket a lénnyel szemben, az még nem játszott Amnesia-játékkal. A revolver azon kívül is, hogy szökőévente találunk hozzá egy-két lőszert, tökéletesen alkalmatlan az önvédelemre, legalábbis a szörnnyel szemben biztosan. Inkább a saját megnyugtatásunkra fogjuk végig a kezünkben szorongatni, hiszen legfeljebb elijeszteni lehet vele a szörnyet, megölni nem. Később egyébként más fegyverünk is lehet, de a haszna kb. ugyanennyi lesz.
A játék nem ment automatikusan, azt az itt-ott található védett szobákban mi magunk tehetjük meg. Itt tudjuk egy ládába eltenni az éppen nem használt holminkat, illetve itt van a bunker térképe is. Ez különösen jó megoldás lett: csak itt nézhetjük a térképet, itt kell megterveznünk a következő lépéseinket, majd memóriánkra és tájékozódóképességünkre hagyatkozva közlekedni a bunker folyosóin. Ha elvétjük az irányt, simán eltévedhetünk, és a szörnnyel a sarkunkban ez megint csak nem üdítő.
Ha szeretnénk minél inkább elkerülni az egyébként elkerülhetetlen találkozást, akkor törekednünk kell rá, hogy a bunkerben legyen világítás, mert a fény nem barátja a szörnynek. Erre alkalmanként fáklyákat is bevethetünk, esetleg olajos hordókat gyújthatunk fel, hogy átmenetileg bevilágítsunk egy folyosót. Illetve van egy zsebóránk is, ami mindig mutatja, hogy mikor fogy ki a nafta az aggregátorból, vagyis mikor borul ránk a tökéletes sötétség. És ha eljő a sötét, eljő a szörny is…
Az Amnesia: The Bunker látványvilága a maga sötét és kopott módján épp úgy szép, ahogy a korábbi részek is voltak. Csak épp jelenleg ő a legfiatalabb a sorban, így evidens, hogy a legszebb is. De tényleg, sokkal részletesebb a grafika, mint a korábbi részekben, ami elültette a bogarat a fülemben. A Frictional Games első játékai, a Penumbra-trilógia is hasonló környezetben játszódott, ahogy az első Amnesia is egy kastélyban. Az A Machine for Pigs és a Rebirth viszont részben szabadtéren. Könnyen lehet, hogy a fejlesztők maguk is sokkal otthonosabban mozognak az ilyen zárt terek megalkotásában, és jobban ki tudják hozni magukból a legtöbbet. Nekem mindenesetre ezek a labirintusszerű folyosók és szobák sokkal jobban tetszettek, mint a Rebirth sivatagos világa.
Összességében az Amnesia: The Bunker az egyik legjobb epizód lett a franchise történetében. Számomra még mindig a legelső rész az abszolút kedvenc, viszont ez a játék is tökéletesen alkalmazza az ott lefektetett szabályokat és játékelemeket. Itt-ott picit csiszolt rajtuk, modernizálta és kiegészítette őket. Ez részben lehet negatívum is, hiszen ha játszottál bármelyik Amnesiával, akkor kis túlzással játszottál mindegyikkel. Csak a sztori és a körítés más, az atmoszféra és a folyamatos hidegfutkosás a hátadon ugyanaz lesz. De miért is lenne ez baj, ha egyszer ez a legerősebb oldala a játéknak: a hangulat. Akit megfog ez az állandóan nyomasztó érzés, az imádni fogja. Akit viszont nem, az egy unalmas és kiszámíthatatlan sétaszimulátort fog látni a játékban. Pedig nem az, nagyon nem.
