„Szégyen a lopás, de hasznos” – vagy ezt a futásra írják? Összekeveredtem. Mindenesetre alighanem Vincent is az előbbi változatát ismeri a mondásnak, ő ugyanis foglalkozására nézve tolvaj, ráadásul a jobbik fajtából. A legutóbbi alkalommal azonban rossz lóra tett, midőn egy nyakéket próbált meglovasítani egy elegáns hölgy otthonából. Már rá is tette a mancsát a portékára, amikor hirtelen megjelent a gazdi. Kiderült, hogy egy többszáz éves boszorkával sikerült összeakasztani a bajuszt, meg hogy a bűnhődés lehet rosszabb is, mintha a rendőrség szolgáltat igazságot.

Hősünk ugyanis egy igen exkluzív börtönbe kerül, Whateverland földjére, ami egyfajta privát börtön, ahová a Beatrice nevű banya az ellene fordulókat küldi rabságba, és ahonnan elég nehéz szabadulni. Gyakorlatilag lehetetlennek is mondanám, ha nem ez volna a játék sztorija, hogy mi mégis megkíséreljük. Ehhez ugyanis a boszorkányt kellene megidézni, amihez egy régi pergament kellene megszerezni, amely a titkos varázsigét hordozza. A dolog azért minősül különösen kemény diónak, mert a dokumentum több részre szakadt és mindegyik Whateverland egy-egy különös lakójánál leledzik nagy becsben. Mivel ebben a világban pénz nincs, mindenki szívességeket vár el a másiktól.
A feladat tehát adott: mindenféle furábbnál furább kívánságokat, vagy kéréseket kell majd teljesítenünk, ám szerencsére (?) társat is kapunk ezen nemes feladatok teljesítéséhez. Méghozzá Nicket, a szellemet, akit mindjárt érkeztünkkor egy szeméttelepen szabadíthatunk ki egy szekrény fogságából. Igen, a Whateverland egy point-and-click kalandjáték, nagyon kellemes, karikatúrajellegű, kézzel rajzolt 2D grafikával megáldva, és oltári szereplőkkel és humorral. Magát a játékmenetet tehát nem mondanám nagyon különlegesnek (inventory, tárgyhasználat, dialógusok és minijátékok mentén haladunk itt is), de azért van egy-két csavar.

Mindjárt az első, hogy alapvetően kétfajta viselkedésformát is felvehetünk: vagy mindenkivel egyenesek és becsületesek leszünk, vagy meglopjuk őket. Mivel az egyes megoldások eléggé eltérőek, ez akár meg is duplázhatja az alapvetően 4-5 órás kalandot, hiszen másodjára végigjátszva is marad még érdekes tartalom. Ami viszont még megnyújtja a játékidőt, az a Bell & Bones nevű helyi, különös táblás játék, amit nagyjából minden ittlakó űz. A pergamendarabkákért mindenképpen le kell majd játszanunk egy-egy partit, kivéve, ha ügyesen gyüjtögetünk a különféle helyszíneken, mert a piros fonalgombolyakokkal akár át is ugorhatjuk ezeket a kötelezettségeket, és egyből győztesként kerülhetünk ki (ezzel vették elejét annak, ha valakinek nem nagyon füllene a foga a körökre osztott stratégiai mókához).
S nagyjából ennyi is volna a Whateverland. A sztori szerencsére elég egyedi és ötletes, a szinkron kiváló (ami nagyon fontos), az egyes feladatoknál feljövő választási lehetőségek pedig megadják a szabadság érzését, ahogy az is, hogy a térképen bóklászva teljesen ránk van bízva, hogy milyen sorrendben jutunk el a végkifejletig. Amibe picikét bele lehet állni, az az irányítás (de ott sem maga a metódus, hanem hogy néhány helyszínen nem egyértelmű, hogy hol találjuk meg a továbbvezető kijáratot), valamint részemről még pár minijátékban okozott fejtörést azok működése.

Alapvetően azonban nem beszélhetünk nehéz játékról a Whateverland esetében, így bátran vágjon bele minden kalandjáték-rajongó, aki tavaly ősszel a PC-s megjelenésénél nem csábult már el és kivárta a konzolos változatok megjelenését.