A Slay the Spire alapjaira építő roguelike deckbuilder játékok szép lassan kezdik ellepni a piacot. A kisebb-nagyobb indie stúdiók előszeretettel nyúlnak ehhez a műfajhoz, a jól bevált és letesztelt játékmechanikáik miatt. Ugyanakkor a formula olyan erősen megalapozott, hogy nehéz kitűnni a trend megannyi címe közül. A Yongjustyong szingapúri indie stúdió a Sigil of the Magin kívül még csak egy játékot jegyezhet a neve alatt (Gunkid 99), és kíváncsi voltam, hogy sikerül-e nekik valami újat mutatni a túlszaturált zsáneren belül legújabb címükkel.
A Sigil of the Magi, mint fentebb már említettem, egy roguelike deckbuilder, körökre osztott taktikai harcrendszerrel. A játékban három karaktert irányítunk, akiket mind saját aktív és passzív képességeik tesznek egyedivé. De itt csak egy húzópaklink van, amit optimalizálunk és fejlesztünk, és amelyben minden karakter kártyái keverednek (ellentétben a szintén általam bemutatott Hellcarddal). Ez a paklikezelés rögtön ad egy taktikai mélységet erőforrásaink optimalizálásához. El lehet dönteni, hogy csak egy hősünkre specializálódunk és próbáljuk a lehető legerősebbé tenni, hogy az egész játék az ő vállára nehezedjen, vagy szétosztjuk az új lapokat egyenlően, hogy mindenki ki tudja venni a részét a harcokban, és ne csak az élő pajzs szerepét tölthessék be. A probléma ott merül fel, hogy ha csapatunk valamely tagja elhalálozik, akkor a fennmaradó időre törlődnek a lapjai, így, ha egy értékes tagja esik áldozatul egy pixelkésnek, akkor határozott hátránnyal kell számolni, amíg el nem múlik az aktuális veszély.
Három „néppel” és saját lapkészleteikkel indul a Sigil of the Magi, ami így három viszonylag különböző élményt biztosít. A Royal Guard frakció viszonylag egyszerű, a taktikai formákra helyezi a hangsúlyt, úgy tudjuk kihozni a lovagokból a maximumot, ha mindig egymás közelében vannak, ezzel előnyt kovácsolnak egymásnak. A Guild of Shadows többféle lehetőséget biztosít, ezek a kissé alvilági alakok szeretik átkokkal, mérgekkel és debuffokkal teleaggatni az ellent, de sokkal törékenyebbek, mint a lovagok. Ha kisegít minket a szerencse és jó lapokat választunk, akkor rámehetünk egy discard játékstílusra, aminek lényege, hogy saját lapjaink elégetésével és eldobásával erősödnek megmaradt kártyáink. Majdnem minden kártyajátékban kedvenc játékstílusom a discard használata, ha van erre lehetőség, így rögtön a kedvenceimmé váltak az árnyék katonái. Harmadjára választható a Far East. Őket keleti szerzetesi és szamuráj archetípusokról mintázták, és az erejük a mozgékonyságban rejlik.
A Sigil of the Magi sok elemében követi a jól bevált módszereket: a térkép az FTL: Faster Than Light és a Slay the Spire mása. Három útvonal között ugrándozunk, és a különböző állomások összecsapásokat, boltokat, kincseket vagy speciális eventeket rejtenek. Valamint ugyanúgy időnként meg lehet pihenni, hogy visszaszerezzük életerőpontjainkat, vagy fejlesszünk egy meglévő kártyát.
Az újítás két mechanikában érhető tetten. Először is a körökre osztott harcokban nagy hangsúly van a mozgáson és karaktereink pozícióján, mind egymáshoz, mind az ellenfelekhez képest. Vannak lapok, amelyek akkor hatásosabbak, ha közre tudjuk fogni a pixelszörnyeket, míg mások a pályát tudják manipulálni, és csapdákba, akadályokba rántani az ellenfelet, vagy ha rosszul használjuk őket, akkor saját önjelölt hőseinket. A játék ezen része kifejezetten egyszerűnek indul, de nagyon nehéz mesteri fokon elsajátítani a helyes pozícionálást és mozgást. A sérült katonák elé falat tudunk képezni, hogy elzárjuk őket a veszélytől, ha ismerjük az ellenfél mozgási sebességét, és mindig úgy érdemes okoskodni, hogy limitáljuk a lehetőségeiket és ezzel akár körökből maradnak ki.
A második érdekes mechanika, amit még nem láttam más deckbuilder játékban, az a „kispad”. Mint általában, a Sigil of the Magiban is akcióponthoz kötött, mennyi lap játszható ki egy körben. De mi van, ha nem akarunk megválni egy erős kártyától, viszont éppen nem lehet felhasználni? Az akciópont kifizetésével a „kispadra” kerül, ami egy befektetés, mert onnan a továbbiakban „ingyen” (hiszen előre kifizettük a költségét) használhatóvá válnak. A mechanikának köszönhetően létrehozhatók harcokat megfordító körök, és kifejezetten olyan taktikák, amelyek a kispad lapjaira alapoznak.
A Sigil of the Magi minimalista mind látványban mind hangzásban. A pixelgrafika nem lélegzetelállító, sőt egyedinek sem tudnám nevezni, de a célnak megfelel, és az egyetlen dolog, amit hiányosságnak éreztem, azok a támadásanimációk – a két pixelfigura csak egymásnak pattan. Ennél lehetett volna picit részletesebben kidolgozni az animációkat.
A Yongjustyong legújabb játéka nem egy újabb klasszikusa a roguelike deckbuildereknek, az új ötleteket egy picit kevésnek éreztem, hogy elnyerje ezt a címet. A Sigil of the Magi viszonylag gyorsan végigjátszható, nem kifejezetten nehéz játék. A különböző karakterek és frakciók, valamint lapjaik miatt viszont bőven van újrajátszásra lehetőség. Amit a játék a maga keretei között meg is érdemel.
