Néhány állat megítélése felettébb rossz. Míg egy suta, lassú, mókásan kinéző lajhár belopja magát egyből a szívekbe, addig például egy vicsorgó, patkányszerű oposszum negatív érzéseket válthat ki. Nincs ez másképp a Pizza Possum videojátékban sem, ahol a környéket egy éhes száj terrorizálja. A semmirekellő oposszum kedvenc kajája a lopott étel, így céljául tűzi ki, hogy a kutyák lakta királyság óriási pizzáját bekajálja őméltósága, a csivava elől.
Ebben a ketten is játszható ügyességi játékban csak egyetlen életed van; ha elkapnak, némi haladást veszítesz. A pálya úgy van felépítve, hogy megkapod az egyetlen, fix képernyőt, ami idézőjelesen zónákra lett osztva. Egy hatalmas panorámaképet képzelj el, ahol felfelé haladunk, de mindig csak az adott sávot látjuk. Ezeket kapuk választják el egymástól, amit mindig kulccsal nyithatunk ki. Kulcsot szerezni egyszerű, addig kell pofátlanul zabálni a szinten található táplálékokat, amíg be nem telik a mérő. És igazából ennyi, a kaput kinyitva az újabb városszintre érve folytatnunk kell a kajálást (a következő zónának általában több kapuja is van, ha egyet kinyitunk, a szomszédjai is feltárulnak). Rengeteg élelem található a stuffban, a kenyértől az édességig mindenfélét beszipolyoz mohó bendőnk, egy pár pillanatra akaratlanul meg is hízunk, amitől lelassulunk.
Mindenfelé lézengenek a polgárok, akik nem nézik jó szemmel, ha elcsórjuk a javakat. Ilyenkor megfognak és visszatartanak, majd egy arra járó csendőr eb karmaiba kerülünk. Rosszabb a helyzet, ha alapból ezek az egységek kezdenek üldözni, mert igencsak vehemensek, és nehéz lerázni őket. Magánkopók (haha) ballonkabátban lófrálva, észrevéve minket nagyokat fújnak sípjukba, a kisebb szőnyegcirkálók pedig idegesítően tapadnak és bepatkányolnak a nagyoknak.
Sokszor el fogunk bukni, de az említett szinteken sok ellenőrzőpontot megérinthetünk, így nem a tengerparttól indulunk útnak, hanem az adott pályaszakaszról. Folyamatosan pontokat gyűjtünk, így feloldunk egy csomó cuccot, amelyektől könnyebbé válik a kaland. Nem könnyűvé, csak haladósabbá, például egy kutyamaszkot felvéve pár másodpercig elvegyülhetünk, vagy egy füstgránáttal pár pillanat erejéig lehagyhatjuk támadóinkat. Az összes cucc eléréséhez sokat kell játszani, a dolgaink pedig random itemként jelennek meg dobozokban, szerte az egész térképen. Egyszerre egyféle lehet nálunk, így taktikáznunk kell.
Elég hamar el lehet jutni a sziget tetejére, ahol az óriás pizza található, de elfogyasztása nehéz, és az utolsó 2-3 szint már kicsit zsúfolt. Előtte tágasabb tereken szaladgálunk rengeteg menekülőúttal és rejtekhellyel. A kastélyhoz érve szinte lehetetlen befejezni a programot néhány jól sorsolt tárgy nélkül. Ha mégis sikerülne, akkor koronát kapunk, és újra kezdődik az egész játék. Ilyenkor az első kudarc után bukjuk a koronát, a cél pedig az lenne, hogy három tökéletes játszmát nyomjunk le, ami baromi körülményes (nekem kétszer sikerült).
Ketten játszva az osztott képernyő picit zavaró; ha egyikünket elcsípik, akkor a másik még kiütheti a kutya mancsából a másikat. Párommal játszva egy idő után arról szólt az egész, hogy folyton egymást mentettük. Nem igazán tudtunk rendesen összedolgozni, neki túl nehézkes volt a papíron egyszerű szoftver. Érdekesség, hogy a második játékos nem oposszumot, hanem egy banditát, azaz egy mosómedvét irányíthat.
A Pizza Possum grafikája egy művészeti kiállítás panorámaképére hasonlít, ami nem tűéles. Néhány hangeffekt is helyet kapott, az állatkák kárörvendése aranyos, ahogy meglépünk valaki elől vagy egy nagyobb dolgot falunk be, huligánjaink „kommentálják”. Kedvesen lapátolják be az egzotikus étkeket, ez látványosan fogy is közben. Mást nem nagyon tudnék említeni, igazából adja magát az egész az első perctől fogva, és elég nagy szabadságot is kapunk szinte a végéig.
Rövid játék a Pizza Possum, de többször elő lehet venni. Barátságos árcédulájával kecsegtető lehet, ha valaki egy nem túl komplex, de kis kihívást nyújtó indie társaságában kapcsolódna ki.
