Tíz éve már, hogy először találkoztam John Scalzi nevével. Akkor picit furcsa utat jártam be, hiszen előbb olvastam tőle a Szellemhadtest című regényét, mint a Vének háborúját, pedig utóbbi volt az előbbi. Az író sajátos, kissé szarkasztikus humorával és elképesztő fantáziájával gyorsan tudtam azonosulni, és azonnal a kedvenc íróim szűk táborába került.
Az elmúlt tíz évben aztán szépen kibővült a Vének háborúja univerzum, és akár azt is lehetett volna hinni Sclaziról, hogy egy kaptafás író. Hiszen regényei általában a világűrben repkedő és mindenféle más idegen létformákat leigázó vagy velük szövetséget kötő emberekről szóltak. Viszont két ilyen űrben repkedős sztori közé ügyesen be-beszúrt néha olyan történeteket is, amelyek egészen más témáról szóltak. Elég csak a Fejvesztve regényekre gondolni.
Az utóbbi években, miután lezárta Az összeomló birodalom történetét, Scalzi új vizekre evezett. Nem távolodott el nagyon a sci-fitől, sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem. Csak épp a világűrt és az űrhajókat dimenziókapukra és kaijukra cserélte. Nemrégiben pedig megérkezett a hazai könyvesboltokba legújabb regénye is, amely megint minden tekintetben eltér az előzőktől. Ez az Állati gonosz, amely egy állatira jó kémregény lett.
Történetünk főhőse az éppen élete mélypontján tengődő Charlie. A harmincas éveiben járó helyettesítő tanár egykor szebb életet képzelt magának. Gazdasági újságíró volt egy közepesen menő magazinnál, feleségül vette szerelmét, és úgy tűnt, minden a megfelelő irányba halad. Ám a sors másképp döntött: a felesége néhány év után elvált tőle, újságírói karrierje zátonyra futott, ő pedig az apjától örökölt házban tengeti életét egy utcáról befogadott macska, Héra társaságában. Egyetlen vágya, hogy valahogy kölcsönhöz jusson, amiből megveheti a McDougal’s pubot, ahová egykor az apjával közösen jártak.
A dolgok akkor vesznek váratlan fordulatot, amikor egy nap különös vendége érkezik. Kiderül, hogy anyai nagybátyja, bizonyos Jake bácsi, akivel gyerekkora óta nem látták egymást, de egyébként jól menő parkolóház-biznisze miatt szemérmetlenül gazdag volt, váratlanul elhalálozott. És mivel Jake bácsinak rajta kívül a világon nem volt semmilyen hozzátartozója, hát rá hagyta mindenét.
De mije is volt Jake bácsinak? Nos, hamar kiderül, hogy ő amolyan Bond-filmbéli gonosztevő volt. Vagyis pontosabban nem is annyira Bond-filmbéli, csak amolyan hétköznapi gonosztevő. Egy olyan legfelsőbb tízezer felett álló szűk réteg képviselője volt, akinek annyi pénze volt, amennyit felfogni is nehéz. Ebből a pénzből pedig a hozzá hasonló más gonosztevők bizniszét rontotta, ahol csak érte. Vagyis Jake bácsi nem véletlenül nem volt túl népszerű. Olyannyira nem, hogy a temetésén, ahol Charlie-nak is meg kell jelennie, még a holttestét is megpróbálják meggyalázni, csak hogy biztosra menjenek, tényleg meghalt.
És mi a helyzet Charlie-val? Mint egyetlen örökös, hirtelen ő lett az egész világot titkon irányító, de legalábbis szép csendben bizonyos irányokba noszogató gonosztevők legújabbika, akinek érthetően lövése sincs, hogy mit kellene tennie és miért.
John Scalzi ismét olyan történetet faragott, amely gyökeresen eltér a korábbi műveitől, de minden sorában felfedezhető az író stílusa. A szereplők most is érdekesek, még ha némelyikük kissé klisés is. A dialógusok helyenként valósággal sziporkáznak, de az egész regény végig ügyesen adagolja az infókat, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését. Amikor már éppen azt hinnénk, hogy unalmas üzleti tárgyalás következik, felrobban egy bomba, vagy kiderül valakiről (vagy valamiről), hogy nem az, akinek addig mutatta magát. És hogy jön a képbe a macska, aki a könyv borítóján is szerepel? Ezt inkább nem lőném le, de egy tipikus Scalzi-csavar köthető hozzá, amit nehéz nem imádni.
Az Állati gonosz egyetlen baja valójában nem is annyira baj. Méghozzá az, hogy az utolsó néhány oldalig olyan érzése van az embernek, hogy igazából egy hosszú és többkötetes történet legelejét tartja a kezében, vagyis garantáltan nem lesz érdemi lezárása az eseményeknek. De valójában nem ez a helyzet, ugyanis Scalzi egy huszárvágással mégis pontot tesz az egész végére. Egy picit talán furcsa a befejezés, de abszolút passzol az egész sztorihoz. Egy olyan kémsztorihoz, ahol soha senkiről sem lehet biztosan tudni, hogy az, akinek mondja magát, vagy annak dolgozik, akinek. Még az állatokról sem lehet tudni, hogy kinek az oldalán állnak, mert bizony állnak valamelyiken ők is.
Az Állati gonosz könnyed olvasmány, nem kell tőle világmegváltó gondolatokra számítani. De cserébe izgalmas, szerethető és legfőképp szórakoztató. Kis túlzással akár egy Bond-regény kifigurázásának is tekinthetnénk, de valójában nem akar az lenni. Aki szereti Scalzi stílusát, és örömmel olvas tőle bármit, amiben nincsenek űrhajók, az ne szalassza el az Állati gonoszt. Már csak azért se, mert ez valójában nem sci-fi (na jó, egy icipicit mégis), hanem egy állati jó kémregény.
