A kissé már elcsépelt mondással kezdve, a Withering Rooms egy csiszolatlan gyémánt. Vagyis nem csiszolatlan, hanem olyan, amelynek csillogó felületére kis föld és sárdarabkák ragadtak, elfedve szépségét, de hibáit is. Így teljes az összkép, nem érdemes megmosni, mert ezek az apró szépséghibák csak erősítik az összképet.
A Withering Rooms a retro horror és RPG játékokat veszi alapul, de ezekre az alapokra ügyesen épít többféle műfajból, mint a soulslike és metroidvania. A Resident Evil, Silent Hill vagy éppen American McGee’s Alice játékok hangulata ólálkodik a Mostyn rezidencia kihalt és omladozó viktoriánus falai között. A lassú, megfontolt, de annál brutálisabb és hibázást nem tűrő harcrendszert a csoszogó, hörgő élőhalottak és más sötét teremtmények ellen a Dark Souls széria ihlethette.
A Mostyn család elmegyógyintézetként használt, mágikus háza folyamatosan változtatja szobáinak berendezését és elhelyezkedését. A metroidvaniákra jellemző pályaépítést véletlenszerűen generált szobák és folyosók teszik egyedivé, és a véletleneknek hála a játékmenet fontos részévé válik a roguelike műfajra jellemző halálosság és kiszámíthatatlanság, ami tökéletesen erősíti a horror atmoszférát. De az elmegyógyintézettől a halál sem ment meg, az a Withering Rooms szerves része. Minden sikertelen menekülési kísérlet után a megszokott szobában, a megszokott ágyban ébredünk, hogy újra nekifussunk az azóta már ismeretlenné vált folyosóknak.
A meg nem nevezett betegségben szenvedő Nightingale szemén keresztül látjuk a történetet, aki az elmegyógyintézetbe érkezése után képtelen felkelni a Mostyn ház átka miatt, és az azt belengő álomban ragad. Ez a véget nem érő álom a valóság eltorzított és repedezett mása, ahol a fizika és a logika néha visszavonulót fúj, és teret enged az elme mágikus fantáziájának és sötét kísérteteinek, gondolatainak. Nem Nightingale az egyetlen lakója az álomnak, az elmegyógyintézet páciensei és személyzete is benne ragadt a folyamatos körforgásban, ami szépen lassan felemészti őket.
A gótikus hangulatú épületben álmodók közül, aki meghal vagy elsorvad a valóságban, úgy veszti eszét az álomban és válik cél nélküli agresszív kísértetté (Dark Souls tematika?), amelyekkel a fiatal páciensnek fel kell vennie a harcot, vagy el kell tudnia kerülnie őket. A Withering Rooms nem finomkodik témáiban, hozza az 1920–1950-es évek elmegyógyintézetekben játszódó rémtörténeteit, traumáikba beleőrülő pácienseket és a lovecrafti karaktereket, akik képesek emberségüket feladni a természetfeletti megismerése érdekében.
A grafika kissé elavult és maszatos, az animációk darabosak és hagynak maguk után kívánnivalót, és ezt nem tudom csak a retro érzés megteremtésére tett kísérletnek betudni. Az első játékkal töltött 30 perc alatt kifejezett ellenszenvet éreztem a Withering Rooms esetlensége és ügyetlensége miatt. Nightingale céltalanul botorkál a folyosókon, egy konyhai húsvágóval a kezében, amit tévesen gondoltam, hogy effektíven fog tudni harcban használni. Az ütések, a mozgás és ugrás mind lassú és nyögésekkel teli, a lopakodásra kell hagyatkozni. Ilyenkor a fiatal lány még lassabban kezd el lépkedni, és mindketten reménykedünk benne, hogy az előtte tornyosuló arc nélküli zombi nem fog hírtelen megfordulni, amíg el nem érem a következő széket, amely mögé be lehet bújni.
A véletlenszerűen generált pálya megannyi lootot rejt, amit kreatívan kell felhasználni a túléléshez. Kissé lehengerlő volt megismerkedni a sok haszontalannak tűnő tárgyal. Néhány példa: különböző fiolákba zárt italok a gyógyításért felelnek, vagy hozzávágva az ellenfelekhez sebzést okoznak, a kis gyerekbabákat elhagyva azok magukra vonják a keresőink figyelmét, míg a pergamentekercseket és rúnákat varázslásra lehet használni.
A különböző italok keverése és varázslatok alkalmazása feldobja a játékélményt. A tekercsek elkészítése után azokkal Nightingale megtanul varázsolni, ami józan eszébe kerül. Ahogy romlik elmeállapota, úgy deformálódik el az álomvilág annak egy sokkal sötétebb, véresebb verziójává. De az újonnan megjelenő húskampók és láncok között eddig elrejtett utak és lehetőségek nyílnak meg, így titkokra lelhetünk. Az elmezavar viszont nem játék, az ifjú boszorkány, ha túl sokszor használja erejét, komoly sérüléseket szenvedhet el, amit a valóságban bekövetkező agyvérzéssel magyaráznak.
Az első 30 perc lepörgése után kezdtem hozzászokni a Withering Rooms működéséhez, és addigra kerített hatalmába a sejtelmes gótikus zene és a horrorisztikusan romlásnak induló képi világ. A fentebb említett gyémántra ragadt sárdaraboknak nevezem a nehézkes mozgást és furcsa animációkat, a néha vért pumpáló inventory-rendszert, amik objektív hibáik ellenére erősítik és teljessé teszik a játék hangulatát. Amikor egy égő komornyik pisztollyal a kezében üldözi a hálóinges Nightingale-t, a helyzet intenzitását csak fokozza, ha kétségbeesetten turkálok a bonyolult hátizsákban, bármi fegyverszerű után kutatva, növelve a kiszolgáltatottság érzését.
Számomra a Withering Rooms az év eddigi legérdekesebb indie címe. Hiányosságai ellenére sikerült elérnie, hogy magába szippantson érdekes világával és különleges hangulatával. A játék saját mechanikáival bírja rá a játékost, hogy megnyugodjon és átadja magát az élménynek, amelyen keresztül el tudja mesélni kifacsart és horrorisztikus történeteit. A roguelike elemek és a véletlenszerűen generált térkép is a folyamatos és lassú elme romlásának tematikáját követi, amellett, hogy izgalmassá teszi a felfedezést. A narratíva sem adja magát harc nélkül, a Dark Souls-szériához hasonlóan a megértése a tárgyak leírásainak és a környezet tanulmányozásában rejlik. Mindenképpen ígéretes első belépés a horrorjátékok világába.
