Valami tagadhatatlanul elveszett, amikor a túlélőhorror-játékok a kamera irányítását teljesen átadták a játékosnak. Bár tény és való, hogy a Resident Evil 4 és a Cold Fear óta alapértelmezéssé vált váll mögötti, illetve belső nézet számtalan lehetőséget tartogat az ijesztgetésre, a rögzített kamerállások, a játékos kontrolljának könyörtelen redukálása, amelyre gyakran még rá is tett egy lapáttal a korai címek legendás „tank irányítási sémája”, olyan módon tudták növelni a feszültséget, építeni a hangulatot, a horrorfilmszerű élményt, amire azóta sem volt sok példa. Talán ez is az oka annak, hogy az indie játékfejlesztők a korai PS1-es grafikák durva minimalizmusa mellett szeretnek visszanyúlni a régi horrorok jellegzetes kamerakezeléséhez is – főleg, amikor olyan egyértelmű tisztelgésről van szó a klasszikusok előtt, mint a Hollowbody esetében.
Mert bár tesztalanyom a távoli jövőben játszódik, világa disztópikus cyberpunk, elég egyetlen pillantást vetni a képernyőképekre, a korai előzetesekre, hogy egyértelmű legyen, a Headware Games szóló fejlesztője, Nathan Hamley bizony (három évvel ezelőtti játékához, a Chasing Statichez hasonlóan) elég egyértelműen a korai Silent Hill részekhez nyúlt vissza inspirációért.
Hősnőnk Mica, aki csempészként dolgozik egy nem túl rózsás, kataklizma utáni, cyberpunk Nagy-Britanniában, és akinek élettársa, Sasha egy, a katasztrófasújtotta zónába tett expedíció részeként eltűnik. Mica minden szálat megmozgatva szert tesz egy illegális kimenőre a tiltott zónába, így elindul, hogy megmentse Sashát – a céljához közeledve azonban a technológia csődöt mond, és ő maga is csapdába esik. A látszólag kihalt utcák és fenyegető, elhagyatott épületek ráadásul, ahogy arra hamarosan kénytelen rájönni, közel sem lakatlanok, furcsa, vérszomjas, mutáns rémek uralják a zónát, akikkel szemben gyakran a futás és a bujkálás a leghatékonyabb eszköz.
A rögzített kameranézetes, retro stílusú túlélőhorrorokkal kapcsolatban azt muszáj kihangsúlyozni, hogy a boomer shooterekhez hasonlóan bár papíron egyszerűnek tűnhet tető alá hozni egy ilyen darabot, minél több régi klasszikussal és új, ambiciózus próbálkozással játszik az ember, annál tisztábban kezdi látni és értékelni, hogy milyen szigorú, megfontolt és alapos designra is volt szükség ahhoz, hogy azok a régi címek klasszikusok, és ne frusztráló élmények legyenek, hogy a logikai feladványok, a harc, a nagyobb nyílt terek bejárása közben végig fenn tudják tartani a hangulatot, egyszerre hozzák rá a frászt a játékosra, és tegyék az élményt mégis szórakoztatóvá. Elég, ha csak egyetlen aspektusba csúsznak komolyabb hibák, az komoly következményekkel járhat a játékélmény egészére nézve.
Ezért is lenyűgöző az a színvonal és profizmus, amellyel Hamley dolgozik a Hollowbody során. Bár az első előzetesek óta vártam, és anno kifejezetten tetszett a Chasing Static, voltak félelmeim is a játékkal, különösen a harccal és az ellenfelek kezelésével kapcsolatban – amelyek végül alaptalannak bizonyultak. A célzás és a harc rendszere megfelel az elvárásoknak amellett, hogy az ellenfelek egy alaposabb csapkodással helyben tudják hagyni a játékost, a muníciónk pedig erősen korlátozott. Az esetek többségében érdemes inkább lekapcsolt zseblámpával elkerülni a rémeket, mintsem pazarolni rájuk az értékes lőszert, vagy megkockáztatni a kézitusát (a Silent Hillekhez hasonlóan ráadásul ha padlóra kerültek, még be kell vinnünk nekik egy kegyelemdöfést is) – de a megvalósítás semmivel sem rosszabb az emlékezetesebb PS2-es klasszikusoknál.
Ugyanez igaz a látványra, a pályadesignra: még azon elemek is (például az ismétlődő textúrákat és felépítést használó helyszínek, szobák, minimális célt szolgáló zsákutcák, látványosan PS2-es időket idéző karaktermodellek), amelyeket egy szigorúbb kritikus problémásnak, az egyszemélyes fejlesztésből eredő korlátozásnak róna fel, tulajdonképpen magyarázhatóak úgy, hogy a cél csupán a maximális ragaszkodás volt a korszakhoz és a példaképekhez.
Ezek a hibák már csak azért is könnyen elnézhetőek, mert a hangulat egészen hihetetlen módon viszi a hátán a játékot. Ha valaki szerette a régi Silent Hillek szomorú, szürke, ködös, hátborzongató, nyomasztó világát, az otthon érzi majd magát a Hollowbodyban. A játékvilág pedig remekül fordítja előnyére a Mica birtokában lévő modernebb eszközöket is: hol adóvevőnkkel foghatjuk be a múltbeli események tragikus visszhangját, hol a világban bukkanunk rá szörnyű halált halt holttestekre. Utóbbiak közelébe érve a UI kiírja azok nevét, haláluk okait, felfedve vagy legalábbis erősen utalva azok könyörtelen, embertelen körülményeire, mint például a katasztrófa bekövetkezése és a zóna lezárása utáni súlyos megbetegedés vagy épp az éhhalál.
Felesleges lenne tovább szaporítani a szót: ha hozzám hasonlóan szeretitek a hatodik generáció túlélőhorrorjait, ha hiányoljátok a rögzített kameranézetet, ha a Hollowbody esetében tulajdonképpen egy olyan játékot vártatok, amely mintha egy PS2-es cím minimális változtatásokon átesett remastere lenne, garantáltan nem fogtok csalódni. Személy szerint még azt is meg merem kockáztatni, hogy év végén ott lesz az idei kedvenceim toplistáján. További plusz, hogy a végigjátszást követően szép számmal nyílnak meg különböző extrák is, biztosítva egy kellemes újrajátszhatósági faktort a Hollowbodynak, ha pedig mindehhez hozzávesszük, hogy egyetlen fejlesztő munkájáról van szó, az eredmény még döbbenetesebb, a Headware Games eddigi címei alapján pedig tűkön ülve várom, mi lesz ezek után a következő lépés.
