A Nintendo leginkább családbarát saját gyártású videojátékos kínálatáról híres, és a hosszú évek során aktívan ügyködött azon, hogy Mario, Link, Zelda, Kirby, Donkey Kong és a többiek mindenki hősei lehessenek, kortól függetlenül. Anno azonban érettebb játékokat is piacra dobtak, mint például a Famicom Detective Club nemrég újrázott két epizódját. Most Emio: The Smiling Man címmel egy újabb fejezetet kapott a visual novel széria, amely ismét a felnőtteket célozza meg érett, nyomasztó témájával.
A történet fókuszában egy gyilkosság áll: holtan találnak egy fiatal fiút, a fején egy papírzacskóval, amelyre egy mosolygó arcot rajzoltak. Az ügy egyrészt kísértetiesen hasonlít egy közel két évtizeddel ezelőtti gyilkosságsorozatra. Másrészt kapcsolódik a címadó Emióhoz, a „mosolygó emberhez”, egy városi legendához, amelynek fókuszában egy szomorú lányokat gyilkoló jelenség áll. Azt sem tudni, hogy az egykori gyilkosságok ihlették-e a modern mítoszt, vagy esetleg fordítva, azokat imitálja a valaki. A cél kideríteni, hogy mi történt a mostani áldozattal, és ezzel együtt (ha szükséges) feltárni a múltat.
A játék alapvetően egy visual novel, minimális interaktivitással. Ugyan karakterünk képes „megtekinteni” dolgokat, „megszólítani” másokat, „megmutatni” nekik tárgyakat (amolyan klasszikus kalandjátékos jelleggel), valójában nemigen van mozgásterünk. Ami kifejezetten frusztráló, hogy van, hogy a „beszéd” cselekvés már nem viszi tovább a cselekményt, így szúrópróbaszerűen kell szórakoznunk az alternatívákkal (ha épp nem utal rá a játék), amíg meg nem találjuk a helyes tevékenységet a továbbhaladáshoz. Ennek szélsőséges példája a demóban is kipróbálható buszmegállós jelenet, amely részben tudatosan ugyan, de remekül rávilágít a rendszer hibáira.
A nyomozás inkább a tanúk, érintettek faggatásában rejlik, mivel magánnyomozói dolgozóként másra nincs lehetőségünk. Nem lesz tehát nagyon bizonyítékvizsgálás vagy a helyszínek bejárása. Ennek köszönhetően azonban remek, jópofa, érdekes és jól megformált karakterekkel találkozhatunk, ami kétségtelenül a játék erőssége. Sőt, mivel az egész le van szinkronizálva japánul, még pazarabb élményben lehet részünk. A nyomozási napok végén egyfajta kvízként kell összefoglalnunk a történteket, aminek szintén semmi következménye: rossz válasz esetén is kijavítanak, és mehetünk tovább.
Az alkotás azonban kiválóan fest. Szuperül létrehozott, színektől vibráló helyszínek, jópofa karakterdizájnok és kiváló atmoszféra jellemzik, remekül átadva a kort és a hangulatot, a különböző városi és vidéki helyszíneket, kül- és beltereket. Nem emiatt fogsz ezzel a játékkal játszani, de kétségtelen, hogy a hangulatot kiválóan megteremtették.
Ahogy a sztorit is. Ugyan tele van sallanggal, és néha túlzottan el tud kalandozni egy-egy figura, valójában egy átgondolt és komplex, fontos társadalmi témákat feldolgozó alkotással van dolgunk. Fókuszban van a gyerekkor, illetve a gyerekkori traumák jelentősége: az, hogy ilyenkor milyen óriási hatással lehetnek az események a további jellemfejlődésre. Hiába az érzékeny téma, a készítők empátiával, tudatosan és kellő tisztelettel dolgozzák fel, ami kifejezetten jó egy ilyen jellegű játéknál. Érthető a korhatár is, ugyanis – főleg lelkileg – brutális dolgokról van szó.
Kár, hogy maga a nyomozás nem annyira izgalmas, és kifejezetten sikerélményünk sincs. Pedig érdekes csavarok, átgondolt karakterfejlődések és egy igazán hidegrázós központi konfliktus a lelke mindennek. Ismét csak hangsúlyozni tudom, hogy itt játszani alig kell: olvasni és nézni annál inkább. Utóbbi kifejezetten fontos, mert – érdekes módon – a végső lezárás egy közel fél órás animációs film lett.
Az Emio: The Smiling Man – Famicom Detective Club egy remek történet játéknak álcázva. Ettől függetlenül például az Ace Attorney-rajongóknak és a műfaj szerelmeseinek kiváló időtöltés, és saját identitása is elég erős ahhoz, hogy megállja a helyét. Kemény témákat mer feldolgozni, és jó látni ilyen játékokat is Switchen még akkor is, ha játékként lehetett volna sokkal jobb.
