„A nevem Jones... Indiana Jones!” Ja nem, az egy másik, bocs! Na de most tényleg: kell egyáltalán egy Indy játéknak bármilyen bevezető? Valószínűleg még annak ellenére sem, hogy viszonylag régen, úgy 15 éve láttunk utoljára ilyen produkciót. Akkor jött ki nagyjából egy időben a Staff of Kings és az utolsó LEGO-interpretáció, azóta meg maximum mobilos, facebookos címek láttak napvilágot, de ezeket nem is érdemes nagyon említeni.
Persze a moziban más a helyzet, tavaly is volt szerencsénk mindenki kedvenc régész akcióhőséhez (A sors tárcsája), de sokan már kicsit húzgálták a szájukat az igencsak megöregedett Harrison Ford láttán. Ugyanakkor valljuk be, a 2008-as Kristálykoponya királysága sem volt olyan egyöntetű siker, mint az első három rész a nyolcvanas években. Az viszont elvitathatatlan tény, hogy Indiana Jones karaktere ellenállhatatlanul beégett a fejekbe, és popkulturális ikon lett. Egy olyan (nem szuper)hős, akit még a legifjabb generációk is ismernek és kedvelnek, pedig jóval az ő idejük előtt volt a csúcson. Mindez azonban elég az üdvösséghez?
Többnyire igen. A régészprofesszor neve önmagában is elég, de ha hozzátesszük, hogy a megjátékosítás feladatát a Bethesda kapta, akiket manapság a Microsoft birtokol, akkor szinte elképzelhetjük, mennyi xboxos kéz csapott a levegőbe a bejelentéskor (végre jön egy jó Uncharted-játék a zöldeknek is). Nos persze ez így többszörösen sem igaz, sőt egyenesen blaszfémia az állításom, hiszen éppen Nathan Drake karaktere az, amely nagyon is táplálkozott Indyből, de talán érti mindenki, mire is céloztam. Ráadásul az új játék PlayStationre is jön, csak némi (fél év) késéssel (ekkora potenciális vásárlótömeget vétek lenne kihagyni).
Todd Howard állítólag már 2009-ben házalt George Lucasnál egy ötlettel, de akkor és ott az együttműködés meghiúsult, leginkább mert a Bethesdának nemigen volt kapacitása az elkészítésre. Jó egy évtizeddel később viszont egészen máshogyan álltak a csillagok, és ez a projekt most zöld lámpát kapott. A fejlesztéssel ráadásul az a MachineGames lett megbízva, akik az újkori Wolfenstein-játékokkal szereztek maguknak hírnevet. Amelyek... nos... mind FPS-ek voltak. Az első teaser láttán (ami még semmit nem mutatott), mindenki félve kérdezte: ez is first person lesz?
Az lett, de talán nem is baj, hogy látunk egy egészen más megközelítést. Sokan attól tartottak leginkább, hogy a belső nézet miatt elveszik majd a hangulat és maga Indy karaktere. Nos, ez több dolog miatt sem alakult így. Egyrészt rengeteg átvezető van, ahol a legendás főszereplő a legendás kalapját emelgeti, de a gameplay részeknél is gyakran vált ki a kamera TPS-be, például amikor a platformerszekciókban falakon mászunk, vagy ostorvégen lengedezünk. Nem utolsósorban remek szinkronszínészt is kapott Mr. Jones. Na nem, Harrison Fordot nem tudták rávenni, de a videojátékosok részéről legalább annyira ismert Troy Baker annyira remekül hozza a karaktert, hogy nem is kell a főszereplőt látnunk, hogy felismerjük az orgánumát. Elsőre persze fura lesz (másodikra is), de aztán szépen hozzászokik a fül.
Na de mi a sztori és egyáltalán hogyan illeszkedik a kánonba? Valahol az első és harmadik rész (tehát Az elveszett frigyláda fosztogatói és Az utolsó kereszteslovag) között járunk, egy mindenképpen fiatal és némiképp csalódott Indiana Jonest követve. Hősünk ugyanis épp Marionnal való szakítása után lamentál, amikor is a Marshall Főiskolára valaki betör, és elviszi az egyik értékes régészeti leletet. Indy persze rögtön nyomozóba megy át, és mivel a nyomok Vatikánba vezetnek, a helyszínre siet.
Persze kiderül, hogy már megint a nácik kavarnak valamit, ezúttal olyan spirituális erővel bíró lokációk (és kincseik) után kutatva, amiken keresztül egy vonalat húzva egy tökéletes kört kapunk a planétánk körül. A szokásos utazgatás nem marad el tehát, ezúttal az említetteken kívül Thaiföld, Egyiptom, Kína és a Himalája is meglátogatásra kerül, vagyis a változatos környezetre nem lehet panasz. Az utolsó filmhez hasonlóan pedig ismét egy bájos ifjú hölgy szegődik mellénk, akit Gina Lombardinak hívnak, és az ügyben nagyon is érintett, eltűnt nővérét keresi.
No de beszéljünk végre a játékról, milyen is lett? Meglepően jó! A grafika nagyon látványos, az átvezetők simán elmehetnének egész estés filmbe is, szépen lettek a karakterek megalkotva, különösen Indy (azt azért meg kell hegyezzem és nem a rossz májam mondatja, de Gina tekintete néha azért tud meglehetősen vizenyős, vagyis természetellenes lenni). De az ingame részekre sem lehet panasz, pazarul fest a környezet és a pályák, egyedül pár dolog szúrt szemet a teszt alatt (ami egyébként Xbox Series X-en zajlott). Az átvezetők alatt például érzékelhető némi frame-beesés, de szerencsére nem vészes módon. A másik apróság, hogy pár nagyobb, nyitott terepen bizony a textúrák rendszeresen nagyon későn popolnak a képernyőre, ez leginkább a kaland vége felé, a dzsungeles szekciónál tűnt fel.
Ezen felül apróbb bugok voltak csak – levegőben ácsorgó karakterek, kéz mellett lebegő (amúgy kézben tartott) tárgyak és hasonlók, amelyeket minden bizonnyal könnyedén orvosolni lehet majd egy patchben (és lehet, hogy ez a megjelenésre realizálódik is). Amivel viszont már alighanem nem túl sokat lehet kezdeni, azok a gameplay problémák. Ezek egy része pedig bizony a first person nézet számlájára (is) írhatók. A platforming, vagyis az ide-oda ugrálás még többnyire működik is, bár párszor a perspektívából adódó rossz kiszámíthatóság okán végbement leeséseknél szívhatja a fogát a játékos.
Sokkal inkább van gond a harccal. Indy persze nem katona, de talán pont ez is a baj. Lőfegyvert ugyanis csak elvétve használunk majd (kevés is a muníció). Marad tehát a verekedés, amihez a két kezünkön kívül számos ütésre alkalmas tárgy is dukál. Ennek megvalósítása viszont annyira sivár, hogy ugyan még az első ütésváltásnál örömmel püföljük a gonoszok fejét, később inkább fárasztóba megy át a kissé körülményes közelharc. Részemről (és ez már lehet erősen szubjektív) sokszor inkább azt választottam, amikor többen törtek az életemre (vagyis Indianáéra), hogy átszaladtam az adott részen (a game design engedte), és inkább kerültem az így feleslegesnek is tűnő torzsalkodást. Sajnos a lövöldözéssel sem járunk jobban, egy-egy ellenbe akár 5-6 golyó is szükséges, ami (játék ide vagy oda) azért fárasztó és irreális.
Szerencsére a logikai feladatokról csupa jót tudok mondani, teljesen korrektek a fejtörők, és ugyanakkor kis gondolkodással teljesíthetőek is, nincsenek elszállva. A játékmenet maga is korrekt, a sztoriból adódóan lineáris felépítésű, de pár helyszínen kicsit kinyílik a játék a mai trendeknek megfelelően, és kicsit open world érzést nyújt. Természetesen hamisan, mindösszesen arról van szó, hogy az egyes részfeladatokat (amelyek közül több opcionális) az általunk meghatározott sorrendben teljesíthetjük.
Három nagyobb ilyen rész van, Vatikán, Egyiptom és Thaiföld dzsungelei (ahol egyébiránt egy motorcsónakkal tudunk közlekedni, és sok vízalatti rész is ide köthető). Ezeknél szabadon járkálhatunk, felfedezhetünk, gyűjtögethetünk mindenfélét, ha vonzó az összes achievement behúzása. Vérmérséklet fog dönteni mindenkinél, de őszintén szólva nekem már néha kilógott a lóláb, például Egyiptomot a végére már eléggé untam.
Aki végigfutotta soraimat, a pozitív hangnem ellenére lehet, picikét hüledezik. Suta harcrendszer? Unalmasabb opcionális feladatok? First person nézetből adódó problémák? Lehet, jobb lett volna mégis egy TPS-t gyártani? Azt gondolom, hogy kár ezen lamentálni, kaptunk egy egészen jó játékot, amely lehet, hogy itt-ott kicsikét suta, de abszolút élvezhető, szép, és nyugodtan tekinthetjük az idei megjelenések egyik ékkövének.
Ne szegje kedvét senkinek a kisebb nyekergésem, az Indiana Jones and the Great Circle egy remek játék, s noha nem hibátlan, az Indy hangulatot nagyon is hozza, és remekül szórakoztat. Egy ilyen mértékű produkciónál viszont lehet a firkász is picikét szigorúbb. Szóval aki várta, egész nyugodtan merüljön bele, ráadásul mivel első napon a Game Passban landol, még különösebben nagy kockázatot sem kell vállalni.
