Minek menjek fel a hegyre? Minek? Hát hogy lejöjjek onnan, minél magasabb mókafaktorral! A bő 5 évvel ezelőtti Lonely Mountains: Downhill című játékban mindezt egy bicikli nyergében tehettük meg; most a Snow Ridersben, ahogy a cím is sejteti, síléceken tesszük meg ugyanezt. Van élet a két kerék után?
Naná! Ezúttal három hegy várja, hogy meghódítsuk őket, helyszínenként 4-4 kék és fekete pályával. Az alapfeladat itt is hasonló: minél gyorsabban minél kevesebb zakóval lejutni a csúcstól a táborig. Ahogy ügyesedünk, úgy nyílnak meg az újabb és nehezebb pályák – egy idő után szükséges lesz megkeresnünk a rizikósabb, de gyorsabb útvonalakat, hogy a szintidőt teljesíteni tudjuk. A futamaink után tapasztalati pontokat kapunk, amelyekkel a csecsebecsék mellett síléceket is feloldunk – ezek pedig eltérő tulajdonságokkal bírnak. Mivel a hegyek is eltérő karakterisztikával rendelkeznek, így potenciális másodperceket nyerhetünk a megfelelő léc kiválasztásával (vagy csak nagyobb eséllyel maradunk talpon egy-egy rázósabb manőver után).
Az egyik újdonság, hogy ezúttal trükközni is tudunk, bár egyelőre ez csupán látványelem, és a magunk szórakoztatására tehetjük. A másik a többjátékos mód megjelenése: versenyezhetünk másokkal, de akár békés felfedezőtúrát is csapathatunk – szólóban is adott a zen mód, ami pont erről szól: bejárni a hegyet, és megkeresni a pihenőpontokat. Sajnos a csapatos csapatást nem tudtam kipróbálni – valahogy a kollégák nem nagyon voltak jelen így, megjelenés előtt...
A grafika és a hangzás viszi tovább mindazt, amit a Downhillben láthattunk: low-poly művészet, kevés, de annál hatásosabb textúra. Dino kicsit túl csillogósnak találta elsőre a havat, de szerintem ez így pont jó – lehet, hogy nem realisztikus, viszont ha nem lenne, az egyenletes fehérség eléggé megnehezítené a „pálya” követését. A három hegy is eléggé eltérő karakterisztikával rendelkezik: a klasszikus havas hegycsúcs mellett akad itt kvázi „trópusi” pálmafákkal és patakokkal, vízmosásokkal; illetve egy Grand Canyon szerű terepet is behavaztak óriási ugratókkal, sziklaplatformokkal. A változatosságra nem lehet panasz, de nekem azért fura a két utóbbi helyszín.
A kamera ugyanúgy fentről mutatja jobb sorsra érdemes(?) síelőnket, mintha egy drón követné – látványos, de néha (főleg az elején) összezavarhat minket, merre is van az előre; illetve néha a tereptárgyak betakarnak, amiből simán lehet egy többméteres zakó. És igen, most sem szól a zene a lesiklás közben, és ezért most is jár a kézre legyintés.
Nos, a Lonely Mountains: Snow Riders méltó utódja a Downhillnek, bár ez nem is feltétlen jó megfogalmazás, hiszen tulajdonképp kiegészíti az elődöt bizonyos értelemben (no meg azt se kell félrelökni, bringásoknak semmiképp sem). Síelni jó móka, ebben a Snow Riders is maximálisan megerősít minket – és persze a fokozódó kihívás is egyre jobb teljesítményre sarkall minket; mindezt teszi úgy, hogy nem frusztráló, ha sokadjára kenődünk a sziklának vagy merülünk el a jeges vízben. A többjátékos mód nagyszerű kiegészítése az egyjátékos élménynek – drukkolok, hogy a megjelenés (és jelen írásom publikálása) után megteljen élettel.
