Kifejezetten szeretem a bizarr játékokat. Talán tinédzserkoromban a Postal 2 volt az a darab, amely először megmutatta, hogyan lehet egy viszonylag egyszerű játékmenetből is emlékezetes, sőt meghatározó élményt létrehozni úgy, hogy a hangsúlyt elvont humorra, a legnagyobb jóindulattal is kérdéses játékelemekre, polgárpukkasztásra (és eltúlzott brutalitásra) helyezi a fejlesztő. A Postalok óta sokan próbálkoztak hasonló témákkal, ebből azonban jóval kevesebben értek is el értékelhető eredményeket. Ám az indie FPS, avagy boomer shooter robbanás óta az ilyen próbálkozások száma hirtelen megsokszorozódott: 77p Eggwife, SharpShooter3D... vagy épp cikkem alanya, a Priest Simulator: Vampire Show, amely a tavaly év végi megjelenésdömpingben keltette fel a figyelmemet – aztán a képletes „elhavazódásom” miatt csak az ünnepek alatt jutottam el oda, hogy tisztességesen le is teszteljem.
A nem túl sok jóval kecsegtető cím ellenére – az iszonyatosan klisés, gyakran ingerszegény, és egy humorosabb alapötletet leszámítva bármiféle kreativitást nélkülöző „szimulátorokkal” ugyanis túlzások nélkül Dunát lehetne rekeszteni – meglehetősen kreatív darabról van szó, amelynek története és játékmenete egyértelműen a fent körülírt elvont, elmebeteg, parodisztikus kategóriát gazdagítja. Hősünk Orlok, a Pokol egyik legmenőbb zsarnoka és feltörekvő szupersztár vámpírja. Egy démonherceg legyilkolása után épp hazafelé indulnak barátnőjével, amikor liftjük meghibásodik, és egy, a Pokolnál lényegesen elfajzottabb helyre, a San de Ville nevű lengyel falucskába lövi ki őket.
A kis faluban a helyzet nem túl rózsás. Padre Torpedo, a község pocakos ördögűző-renovátor-életművész-lelkipásztora ugyanis véletlenül eljátszotta a helyi templom felújítására szánt összeget, így sátánista bálványokat osztott szét a helyiek között, hogy jól megszállják őket a démonok, Torpedo pedig szép summáért megszabadíthassa őket a gonosztól. A képletbe ott csúszott hiba, hogy hívei torkig vannak Torpedo álszent mutatványaival, és eszük ágában sincs pénzt adni neki, ennek következtében a környéken egy egészen méretes és elvetemült sátánista szekta alakult ki. Amikor Orlok váratanul felbukkan a színen, Torpedo „csodatételként” elveszi vámpírunk pokoli szuperképességeit – így ha hősünk vissza akarja szerezni azokat és megtartani pokolbéli státuszát, kénytelen a kétes lelkipásztor asszisztensévé szegődni, és pappá avanzsálva megoldani a helyi krízist.
Adott tehát egy FPS, amelyben minden karakter úgy fest, mintha béna, fából faragott figurák vagy zoknibábok lennének; amelyben egy papnak öltözött vámpírral kell templomot renoválnunk, gyorsrandi stílusban gyóntatnunk, miséket tartani, két mosógép és egy mikrosütő segítségével ördögöt űznünk; amelyben a templomot színesfém hulladékból renováljuk, hősünk pedig black metal kazetták felhasználásával kovácsolhat magának egyre erősebb fegyvereket és képességeket. Az ötlet elborult, a játékmenet pedig tartalmas, humoros – de leginkább fárasztó.
Bár ahogy azt kicsit korábban említettem, a paródia-FPS-ek klasszikusának számító Postal 2 esetében sem volt túlságosan kiemelkedő maga a játékmenet. A legnagyobb jóindulattal is csak teljesítette az alapelvárásokat, hogy eszközöket adjon így a fejlesztők kezébe elborultabb ötleteik kiaknázásához – a Priest Simulator esetében pedig érezhetően ugyanez volt a cél. A hatás mégis más. Talán csak a játék humora csúszik át túl gyakran a fárasztó kategóriába ahhoz, hogy csak kisebb dózisokban tudtam végül játszani vele, talán a harcrendszer túlságosan ügyetlen és unalmas még azután is, hogy komolyabb arzenálra teszünk szert.
De bármennyire is próbáltam kikapcsolni, és élvezni a játék stílusát, humorát, valóságshow-kat parodizáló, az átvezetőket bizarr interjúkkal megtűzdelő prezentációját, valami egyszerűen hiányzott a dologból – egyszerre volt túl sok és mégis túl kevés, amit a Priest Simulator nyújtott. A tesztelés során egyre csak gyűltek az órák, én pedig vártam, hogy mikor fog jönni az a pont, amikor átkattan valami, amikor elkezdek önfeledten szórakozni, és megértem a „rendkívül pozitív” Steam-értékeléseket – de az csak nem jött el. Ettől függetlenül jópofa játék, a fejlesztőknek pedig mindenképp jár az elismerés a rengeteg elborult, pihent ötletért – de valahogy ennél többet vártam.
