Van olyan, amikor valami tök szimpi, aztán amikor az ember behatóbb betekintést kap, vagy lehetősége lesz közelebbi ismeretséget kötni a szimpátia tárgyával, akkor egyszeriben megváltozik a vélemény (nem véletlen a „lakva ismerszik meg az ember” mondás sem). A Cat Detective Albert Wilde már az első képek alapján megtetszett - fekete-fehér detektíves noir hangulat, emberbőrbe bújt állatok (honnan ismerős mindez?) és ódivatú, némafilmekre hajazó megvalósítás. Mi mehet félre? Szinte minden.
Mikor kipróbáltam a demót az egyik Steam Fest alkalmából, akkor már éreztem, hogy baj van. Ha nem is mondtam olyan csúnyát magamban, mint Valentino Rossi, amikor felülhetett a Ducatira az első tesztjén, azért nem volt vidám momentum. De ennek ellenére bíztam benne, hogy a fejlesztésből hátralévő idő során még lesz lehetőség a csiszolgatásra. Sajnos ez a tipp nem jött be. Így a meglepetésszerűen hirtelen jött megjelenés nem hozott pozitív változást számomra.
De lássuk, milyen játék is a Cat Detective Albert Wilde! Bizonyára sokan kitaláltátok már: kalandjáték. Viszont nem a klasszikus, tárgygyűjtögetős fajta, inkább lehetne sétaszimulátornak csúfolni. Igen, ugyanis a first person nézetben tényleg csak mászkálunk ide-oda, meg beszélgetünk. Nagy ritkán akad olyan pályarész, ahol bevált a játék oldalnézetbe, és kapunk egy kis csihi-puhis szegmenst, de aztán visszatér a korábbi zsáner, és marad is a 6-8 órás végigjátszás java részében.
S hogy mi a baj? Hát például ha már a minijátékoknál tartunk (mert több is akad), azok elég suták. Mind irányításban, mind megvalósításban. De ha már itt tartunk, az egész játék irányítása bajos, valahogy nem áll jól neki a first person nézet, és ezt csak erősíti, hogy a dialógusok, amelyek nem így vannak megvalósítva, sokkal pofásabbak. Persze hangulatban, mert a karaktermodellek szerintem rémesek. Tudom, nem fair így lehordani, mert szándékosan ilyen az egész, nem véletlen a folytonos 4:3-as képarány sem, hogy a dropoló framerate-et már ne is említsük.
A már említett némafilmes korszakot akarták a készítők megidézni, emellé meg a sztorit és a párbeszédeket is úgy alakították, hogy kicsit kigúnyolják a film noir zsánert. Több külföldi review is lelkendezett az írás kapcsán, de valahogy én ezt másképp éltem meg - egész egyszerűen sem a sablonos történet (‘30-as évek, New York, lecsúszott detektív nagy dobása egy megoldhatatlan bűnténnyel, amit senki más nem vállal), sem a stílus (mélyen szatirikus) nem ragadott meg. Valószínűleg azért is van így, mert a párbeszédek nem kaptak szinkront, hanem szuperidegesítő, az épp aktuális állatra jellemző hangutánzó zajongás van helyette, ami számomra már 5 perc után idegörlő volt. Az átvezető monológok kaptak egy színészt, de annyira robotikus és színtelen Albert hangja, hogy az ember elalszik hallatán.
Talán nem jogos, hogy ennyire lehúzom a játékot, mert attól azért messze vagyunk, hogy rettenetes lenne. Inkább úgy fogalmaznék, hogy megosztó, és akinek bejön ez a stílus, az simán lehet, hogy nem fog velem egyetérteni. Egy próbát megérhet, legalább nem drága az árazása. Hogy valami jót is mondjak, elakadni nem nagyon lehet. A hotspotok fixen jelölve vannak és igazából ha beszélgetünk mindenkivel, előbb-utóbb a továbbjutás kulcsa is meglesz. Számomra meglepetés volt, hogy a fejlesztőbrigádban azt a beyondthosehillst tisztelhetjük, akik a logikai-ügyességi Rekyt hozták tető alá legutóbb. A kotlós mindenségit - reméljük, a legközelebbi meló jobban sikerül nekik.
