Tipikusan az a játékos vagyok, akitől ha megkérdezik, hogy mi a kedvenc játéka, akkor percekig csak mered maga elé, hogy végül kibökje: gőze sincs. Mert tényleg nagyon, de nagyon nehéz kiemelni egyet abból a tömegből, ami az évtizedek során a kezeim közt megfordult. Viszont ha azt kérdezik, hogy mi az abszolút kedvenc műfajom, akkor már sokkal gyorsabb és pontosabb választ tudok adni: a valósidejű lopakodós taktikai játékok. E műfaj már tinédzserkoromban képes volt elvarázsolni, amikor először találkoztam a Commandos: Beyond the Call of Dutyval. Igen, előbb játszottam a kiegészítővel, mint az alapjátékkal, ez van… A meseszép környezet, a világháborús téma, de legfőképp a játékmenet villámgyorsan belopta magát a szívembe. Hogy aztán a Desperados: Wanted Dead or Alive csak még erősebbé tegye ezt a kötődést.
Sajnos, mint ismert, a 2000-es évek elején valamiért teljesen kikopott a valósidejű lopakodós taktikai játékok műfaja a köztudatból. Oké, mindenki emlékezett rá, hogy volt ez a Commandos cucc, ami három epizódot ért meg, és a harmadik már nem hozta a várt szintet. De valamiért a fejlesztők egyáltalán nem láttak fantáziát a műfajban, nem jöttek sem remake-ek, sem más játékok, amelyek az izometrikus nézetű, „viewcone-os” játékmenetre építettek volna. Egészen 2016-ig, amikor is egy addig ismeretlen német stúdió, a Mimimi csodát nem művelt. Ekkor jelent meg ugyanis a Shadow Tactics – Blades of the Shogun, ami nem, hogy tisztelgett örök kedvenc műfajom előtt, de egyenesen feltámasztotta azt! A stúdió aztán a második legjobb dolgot lépte meg, amit csak tehetett, amikor elkészítette a Desperados III-at. Azért csak a harmadikat, mert már a Shadow Tactics láttán is minden rajongó azonnal egy új Commandost követelt tőlük. Ezt végül nem kaptuk meg, cserébe jött még egy kalózos kaland, hogy aztán elsirassuk a stúdiót, de ez egy másik sztori.
A Shadow Tactics akkora siker lett, ami mindjárt több másik stúdiót is megihletett. Így születhetett meg később a sok hibával küzdő, de ettől még kimondottan jól sikerült War Mongrels (majd kevésbé izgalmas folytatása, a 63 Days), illetve legutóbb a Sumerian Six. E játékok már csak azért is lehettek érdekesek a rajongóknak, mert mindkettő visszahozta az eredeti második világháborús témát, még ha mindkettő egészen más formában is, mint a Commandos. És hát valljuk be, bármennyire is szerettük őket, ezek sem voltak Commandos és kész. Végül 2023-ban jött a hír, miszerint a Kalypso Media megbízta a tök ismeretlen Claymore Game Studiost, hogy készítse el a Commandos: Originst. Ez volt a nap, amire minden rajongó várt, hiszen végre tényleg visszatér a nagy klasszikus. Azóta eltelt jó másfél év, kaptunk egy kissé döcögős demót is, de most végre nem kell többet várnunk, mert holnap megjelenik a játék. Oké, nekem még ennyit se kellett várnom, mert pár napja már megkaptam, és azonnal rá is vetettem magam.
Mint arra a cím is utal, ez egy eredettörténet, ami szerintem remek választás, ha egy húsz éve pihenő franchise-t szeretne az ember rebootolni. Az eredeti játékokban már kész, kiforrott csapatként kaptuk meg kommandósainkat, most viszont megtudhatjuk, miként találkozott egymással Jack O’Hara, Francis T. Woolridge, James Blackwood vagy épp Samuel Brooklyn. Avagy a green beret, a sniper, a marine vagy a driver, hogy csak párat említsünk a díszes társaságból. Az igazsághoz tartozik, hogy bár ez egy eredetsztori, nekem az első perctől kezdve egy picit a háttérbe szorult ez az aspektusa a játéknak. Mert oké, hogy a legelső pályán máris egy börtönből mentjük ki a keménykötésű, de rettentő önfejű Jacket, ez igazából csak körítés. A pályák jönnek sorban, és ha nem lenne sztori köréjük, akkor is imádnánk őket teljesíteni. De persze van sztori, ami összeköti ezeket a küldetéseket, épp csak nem érződik annyira fontosnak.
Jó dolga van most a műfaj rajongóinak, hiszen az elmúlt évtizedben azért el voltak kényeztetve. Éppen ezért az elvárások is elég magasak lettek (legalábbis nálam). Ami új alapokat a Mimimi lerakott, illenék minden további fejlesztőnek azokat az abszolút minimumnak tekinteni, és csak azoknál jobb játékokat készíteni. Sajnos azonban erre egyelőre nem minden stúdió képes. A Sumerian Sixet jegyző Artificer könnyedén megugrotta, viszont a Commandos: Originst készítő Claymore Game Studios már nem annyira. Mondjuk úgy, hogy nem verte le a lécet, de a hátsó fele igencsak súrolta azt… De lehet, csak én vagyok túl szigorú?
A Commandos: Origins játékmenete a klasszikus elemekből építkezik, azokon alig-alig akar túlmutatni. Adottak a kommandósok, akik mind valamilyen más szakterületen jeleskednek, éppen ezért valamilyen szinten mind egyedi eszköztárral és képességekkel rendelkeznek. A green beret képes falakon vagy póznákon felmászni, egy kisrádióval elcsalni az ellenséget vagy épp egy gyalogsági ásóval a homokban, hóban elrejtőzni. A sniper nyilván mesterlövészpuskájával harcol, a használt töltényhüvelyekkel pedig eltereli az őrök figyelmét. A sapper pedig medvecsapdával, dinamittal és gránátokkal megy még a budira is. Viszont vannak bizonyos eszközök, amelyeket mindegyikük tud használni. Nyilván mindenkinek van pisztolya, amit a játék jellegéből adódóan alig-alig akarunk használni. Van késük (és öklük), amit viszont annál sűrűbben. Emellett a kézigránáttal és az elsősegélydobozzal is mind ki vannak békülve.
A pályákon különböző szintű ellenfelek töltenek be posztos vagy járőrszolgálatot. Őket kijátszva kell teljesíteni az elsődleges és opcionálisan a másodlagos feladatokat. Emellett minden pályán vannak összegyűjthető fényképek is amolyan kiegészítőként. Bár a játék egyértelmű célja, hogy a lehető legdiszkrétebben oldjuk meg a küldetéseinket, végül is lehetőség van nyílt akcióra is, más kérdés, hogy ehhez sosem rendelkezünk elegendő munícióval. Plusz a játék is értékeli, ha riasztás nélkül pucoljuk ki a pályákat. A pályákat, amelyek kellemesen nagyok és változatosak. Egyértelmű, hogy a level designnal abszolút semmi gond nincs. Ötletesek és látványosak, hozzák a jellegzetes Commandos-hangulatot. A feladatok többnyire inkább szabotázsakciók, de vannak információgyűjtő küldetések, és célszemélyeket is el kell olykor tenni láb alól. A taktikázás már normál fokozaton is kellemes nehézséget jelent, magasabb nehézségi szinten pedig már tényleg csak a tökéletes időzítés és kivitelezés vezet eredményre.
A gond csak az, hogy ebben a játék sajnos nem mindig van velünk. Nagyon érződik, hogy a készítők odatették ugyan magukat, de azért mégiscsak ez a stúdió első játéka. Sajnos korántsem beszélhetünk a Mimimire vagy az Artificerre jellemző színvonalról, annál jóval több a butaság, a hiba és a hiányosság. Vannak egészen triviális hülyeségek. Ilyen például, hogy a havas pályán, ahol eleve minden hófehér és még a hó is végig szállingózik, egy icipici, HÓFEHÉR kurzort kell vadásznunk. Tényleg, szó szerint arról szólt az egész küldetésem, hogy a képernyőn kerestem a kurzort… Szintén ezen a havas pályán szembesültem az MI blődségével is (bár itt megjegyzem, hogy ez műfaji sajátosság, nem feltétlenül a Commandos: Origins hibája). Egy ponton fel kellett robbantani egy repülőt, ami körül volt kb. fél tucat katona és technikus. Közülük párat likvidáltam, a maradékot pedig a dinamitra bíztam. Majdnem jól is kalkuláltam, mindössze egyetlen technikussal nem végzett a repülő robbanása. Ő kb. három méterre állt konkrétan a dinamittól, de kutya baja nem esett, a robbanás pedig csak egy kósza „was ist los”-t csalt elő belőle, majd fordult is vissza a munkájához, mintha mi se történt volna. A repülő roncsa meg ott füstölgött mellette…
Sajnos akadtak ennél súlyosabb hibák is. A teszt során többször is előfordult, hogy a játék teljesen összeomlott akár gyorsmentés, akár gyorstöltés közben. Volt olyan is, hogy egy küldetést teljesítettem a green berettel és a sniperrel, majd a végén a statisztikákat taglaló oldalon a green beret mellett a spy nullákkal teli adatlapját kaptam. Ezek mellett már egészen eltörpülnek a collisionhibák miatt „táncoló” hullák. Ja, de a legjobb mégis az, amikor a téli pályán az egyértelműen halott katonáknak továbbra is látszik a lehelete…
Oké, kipuffogtam magam, mert ezek tényleg amatőr hibák, ahogy az is, hogy a főmenüben nem futotta egy continue gombra sem. Jó, tényleg befejeztem. Mindezek ellenére ugyanis a Commandos: Origins képes arra, amire e műfaj legjobbjai is: beszippantani és nagyszerűen szórakoztatni. A már említett nagyszerű level design és a hamisítatlan Commandos-hangulat nálam már önmagában elegendő az örömködésre. Ehhez társul, hogy a grafika alapvetően nagyon kellemes, mellé pedig a gépigény sem veszélyes. Akadnak aprócska újítások is, például lehet néha járműveket vezetni. Ennek ugyan gyakorlati haszna alig-alig van, de mondjuk el lehet ütni az ellenséget vagy picit gyorsabban átszelhetjük a nagyobb pályákat. Szintén pozitívum (legalábbis remélem), hogy van kooperatív mód, viszont ezt a premier előtt még nem volt lehetőségem kipróbálni, de már alig várom, hogy Sam Starion barátommal a War Mongrelshez hasonlóan közösen tisztítsuk meg a pályákat.
A Commandos: Origins összességében elég jól sikerült ahhoz, hogy visszahozza a címet a köztudatba. Sajnos nem annyira, mint a műfaj jelenlegi királyai, de egyértelműen ott van a második sorban. A hibák és hiányosságok többségét ráadásul egy-két frissítéssel akár javítani is lehet, bár erre nem fogadnék azért túl nagy összegben, hogy meg is történik. Őszintén remélem, hogy ez egy új Commandos-éra kezdete és a következő években kapni fogunk folytatásokat, esetleg ehhez egy-két kiegészítőt. Az alapok elég jók, a franchise még ma is elég erős lehet ahhoz, hogy rentábilis legyen. Szóval hajrá Claymore Game Studios (vagy bárki más, aki lehetőséget kap), jöjjenek az újabb Commandos-játékok. Én a magam részéről azzal is kiegyeznék, ha tényleg tisztességes remake-et kapna az eredeti három epizód.
