Gyermekkorom egyik varázsát jelentették a Disney animációs filmjei – a ’90-es években számtalan örökzöld klasszikus született. A Bye Sweet Carole képi világa ezt a kézzel rajzolt korszakot idézi, ami veszettül jól is áll a játéknak. A programot Chris Darril jegyzi, akiről azt érdemes tudni, hogy bár állandóan van valami jó ötlete, sajnos a kivitelezés szempontjából rendre elbukik. Jó példa erre a 2017-es Remothered: Tormented Fathers, ami egy roppant érdekes koncepciót hozott (egyedül mászkálunk egy öreg házban, miközben a tulaj ránk vadászik), csak épp a játékmenet volt borzalmasan középszerű. Sajnos ezt a folytatás, a Remothered: Broken Porcelain sem tudta levetkőzni, úgyhogy kíváncsian vártam, mit fog összehozni Darril legközelebb – ez lett a Bye Sweet Carole.
Adva van egy bitang mód látványos mese lehetősége, amely túlélőjátékként aposztrofálja magát. A címszereplő Carole-t a Bunny Hall árvaházban keresi hősnőnk, Lana, a nagy kutakodás közben különféle feladványokat old meg, de közben folyton egy Corolla nevű meseszerű álomvilágban találja magát. Ezen a helyen a hölgyemény a jelenlegi hercegnő, méghozzá a nyuszi hercegnő! A nyúlság abban nyilvánul meg, hogy Lana képes tapsifülessé változni kedve szerint, hogy emberként lehetetlen dolgokat kisebb, agilis alakjában oldjon meg. A játékmenet 2D-s, a régebbi kalandjátékokat idézi, de némi bénácska platformer elemmel fűszerezve. Meg lehet nézni tárgyakat, felvenni néhányat, majd a megfelelőt jó helyen kell használni. Szerencsére ez egy modern felfogásban készült alkotás lett, így ne gondoljon senki egy LucasArts-féle agymenésre, ahol full logikátlan feladatokat teljesítünk. Itt ha egy tekerő hiányzik egy foglalatból, akkor oda azt kéne beilleszteni; ha egy gyertya vagy kályha nem világít, akkor 110%, hogy be kell gyújtani, és ezt értelemszerű dolgokkal tesszük meg.
A fent felsoroltak alkotják a program felét – a többi valamiféle félkész lopakodós vagy üldözős szegmens. Megvan a Dino Crisis 2 fináléjánál a híd? Nincs? Az átvezető után, ha nem egyből iramodunk meg, akkor az őskövület lerombolja alattunk a platformot. Bye-bye mentés vagy halál nélküli végigjátszás – az utóbbira a Carole is trófeát ad (kacsint). Itt is sokszor hasonló a szitu, mert az átvezető is a játék grafikáját használja, a váltás pedig nagyon gyors – sokszor haltam meg, amikor legyorsult valami gedva.
Corolla földjét egy rejtélyes alak pusztítja. A csupán Mr. Kyn névre hallgató kabátos valaki folyton bagoly vagy más rémálomformában jelenik meg, és keseríti meg az életünket. Sokszor bujkálásra kényszerülünk, ahol vissza kell tartani a lélegzetünket, így a szívverésünk csillapodik. Ezek a szegmensek nem valami jók, mint ahogy az egyensúlyozós szakaszok is inkább idegesítők lesznek egy idő után. Néhány QTE jön szembe még velünk, de azok könnyűek szerencsére.
A játékmenet olyasmi, mintha fognánk a régi Clock Tower játékokat (vagy az új kiadást, a Clock Tower Rewindot), és ráhúznánk egy Disney-mesére – de tudjátok, a klasszikus félére, nem ezekre az új CGI-borzalmakra. 2D-s mozgástér áll rendelkezésünkre, ahol gyakran kapunk olyan szakaszokat, amikor lopakodnunk, rosszabb esetben pedig menekülnünk kell valami vagy valaki elől. Alapvetően ezzel nem is lenne gond, de itt jön be a képbe az, amit Chris Darril munkásságáról megemlítettem: mégpedig, hogy a jó ötletei rendre elvéreznek a kivitelezés tekintetében.
A Bye Sweet Carole sajnos ugyanabba a hibába esik, mint a Remothered két része. Adott egy nagyon érdekes, igazán csalogató koncepció, de a játékmenet darabokra töri az illúziót. Nem elég, hogy a játék bugos (egyszer úgy megakadtam emiatt, hogy csak a kilépés-visszatöltés segített), de cserébe még szemét is. Az első komolyabb lopakodós résznél többször előfordult, hogy azért nem tudtam továbbhaladni, mert a játék bepakolta elém az ellenfelet. Hogy értsétek: képernyőről képernyőre haladunk, de ha zajt csaptok (például levertek egy tányért), akkor jön az ellenfél. Elbújhattok, de sosem fog visszamenni a kezdőhelyére, hanem marad egy képernyővel odébb, szóval ha épp arra mennétek vissza, akkor lehet neki köszönni csókolommal. Ez egy idő után bitang frusztráló tud lenni, még úgy is, hogy egyébként simán le lehet futni nyúllá változva a delikvenseket.
Tíz fejezeten át borzolná a kedélyeket a játék, de számomra nem volt annyira horrorisztikus, pedig néhol nagyon igyekezett (mondjuk az ingerküszöböm is magasan van, így most elnézőbb leszek). A feladványok nehezednek, egyre bonyolultabb dolgokat kell teljesíteni. Egyszer egy órát használva oda-vissza utazunk a múlt és jelen közt, tárgyakat keresgélünk és variálunk, máskor egy bálon kell altatókoktélt keverni az őrnek. Néha harcolni is lehet, de ez erősen spoileres, de azért ne gondoljuk túl a dolgot.
Komoly témákat is feszegetnek a háttérben, kezdve a női egyenjogúsággal (a sztori a XX. században játszódik), illetve a nagy csattanó sem annyira kiszámítható. A körülményesebb kezelés és játékmenet miatt lehet, sokan el sem érnek a végére. Fejezetválasztás nincs, extrák sem, cserébe egy csomó olyan trófea/acsi, ami a cikkben vázoltak szerint bosszantó (például vidd végig halál nélkül).
A Bye Sweet Carole egy nagyon szép játék, a feladványai logikusan lettek megtervezve, viszont a játékmechanikája nem túl erős. Nekem ez a 6–7 óra most nehezebben csúszott le, de nem feltétlen mondom azt, hogy kerülni kéne az alkotást.
