Kétségkívül az egyik legfurcsább program volt a Sony második PlayStation konzolján a Katamari Damacy, és annak folytatása, a We Love Katamari. Túllendülve egyszerű, de mesteri képi világán és néha kaotikus irányításán, örömteli órákat okozott. Bitang jó soundtrackkel bírt a franchise, dalait a mai napig meghallgatom, mondjuk erre a közelmúltban is volt lehetőségem az említett két rész felújítását nyüstölve. 14 év óta rendes folytatás nem készült, de sok platformot meglátogatott a Herceg és családja különféle kisebb játékokban. És most jött el az idő, hogy leporolják a fura labdacsokat és görgetőiket. A Once Upon a Katamari kisebb újításokkal, vadiúj játékmóddal és rengeteg összeszedhető kacattal próbálja felkelteni a figyelmet. Persze annak, aki ismeri és szereti ezt a szériát nincs szüksége se... hogy a nagyobb csomag tartalmazza a korábbi epizódok zenéit?! Ide vele!
Történetünk, mint mindig, a kozmosz Királya körül forog. Addig játszadoznak kedvenc fiával, mígnem egy tekercs beszippantja magába a világmindenséget. Természetesen, ránk, azaz a Hercegre hárul a feladat, hogy az emberiség korszakaiba ellátogatva, a múltból oldjuk meg a problémát, miközben a fater csak dirigál, ahogy már megszokhattuk. Nekünk kell visszaállítani az égitesteket, de ehhez anyagra lesz szükség, amit speciális módon gyűjthetünk csak be.
De mi is az a katamari? Egy olyan golyó, amire szó szerint bármi feltapad, ha az átmérője megfelelő méretű. A legkisebb katamarival gombostűket, dominókat, mandaringerezdeket, gemkapcsokat szedegethetünk össze, majd látványosan növekedni kezd golyóbisunk. A minket üldöző cincogók, akik elől egy perce még sajtdarabkákat oroztuk el, most előlünk menekülnek, majd tehetetlenül begyúrjuk őket is. Minden cucc, ami felkerül az általunk hajtott lasztira, látható szabad szemmel, az egyenetlenségek még fizikálisan is módosítják a görgetést (például egy ceruza).
Az egyre növekvő katamari hamar kinövi a szobát, majd’ fél méteres átmérőjével az utcán settenkedik, nekimegy az ember térdkalácsának. Néhány bója, cirmos cica és miegymás után már az iskolások kapálóznak rajta, és nem hiányzik sok egy felnőtt bekebelezéséhez se. A 3 métert elérve már vagányan görög szerte a városba és vidéken, érkeznek a járművek, nagyobb vadállatok, majd a fák gyökerestül. Mire észbe kapunk, 12 méter fölött járunk, és a kisebb vityillók képzik szerves részét a golyónak. Innentől már csak egy ugrás, hogy hajókat merjünk ki az óceánból, aztán 60 méternél konkrét városokat taroljunk le. 100–200 méter körül már kisebb földdarabokat kanyarítunk ki, hidakkal díszítjük katamarinkat. Efölött már minden összemegy kicsit, a felhők is közelebb kerülnek, még kaijuk is menekülnek előlünk. Az esettanulmány a legnagyobb pályára vonatkozott, amire negyed óra-húsz percünk lesz, a többinél ki van emelve egy-egy szegmens, és 1–10 perc közt kapunk feladatokat.
Az új játék különféle felvehető power-upokat hozott be a képletbe, amelyek egy rövid ideig valami pozitív dolgot eredményeznek. Az óra leállítja az időt, a mágnes odavonz minden objektumot adott távolságon belül, amit amúgy fel tudnánk gyúrni, a rakéta bitangmód felgyorsít, a radar megmutatja a közelünkben található gyűjthető koronákat, unokatestvéreket, ajándékokat. Kapunk egy időgépet, amely egyfajta bázisunk lesz, sok minden érhető el innen, a legfontosabb funkciója pedig a meglátogatandó világok beutazása. Őslények kora, ősi japán/görög/egyiptomi színtér, kalózos marhulás, vadnyugat és jégkorszak kapott helyet a modern helyszínek mellett.
A kicsinyke pályaválasztókon pár dolgot csinálhatunk, interakcióba nem sok mindennel léphetünk, inkább csak funkcionális 3D szintválasztóknak felelnek meg. A küldetést adó NPC-k sokféle dologra megkérhetnek, az általánosabb dolgok közé tartozik például a „nőj nagyra vagy nőj gyorsan nagyra” típusú feladványok. Az érdekesebbek viszont a kisebb pályák, ahol különleges katamarikkal indulunk. Például egy japán sráccal, akit görgetve kajákat kebelezünk be, majd duzzadunk kilóról kilóra. Máskor múmiákat kell betekerni, vagy csak pénzt, de lesz olyan szint, ahol szivacsként vizet szívunk fel, majd a sivatagos környezetből varázsolunk kertet. Ezek egy része már volt korábban, most más köntösben érhetők tetten. Ami viszont tényleg egyedi lett, az a minecraftos pályabontós szakasz: a földben fogunk vakondként túrni, de a jégbarlangban felszedegethető kristályok is látványos újdonságként hatnak.
Megtartotta humorát a program – bár az eredeti alkotó régóta külön utakon jár, sikerült a szintet nélküle is tartani, picike innovációkat bevállalva csak. Az egyik ilyen az online is játszható KatamariBall, amely a teszt alatt még nem talált játékost, de offline módban, a gép ellen kipróbálható volt. Egy pontszerzős minijátékot képzeljünk el, ahol a miénknél kisebb méretű katamarikat vezérlő játékosokat is felgyúrhatjuk. Egyszerű, pár percre lekötheti akár az embert, de nekem az eddigiek alapján nem igazán nyerte el a tetszésemet.
Most először lehet a kis irányítható figuránk arcát módosítani, de megannyi régi és új ajándéktárggyal is dekorálhatjuk a piciny hőst. Minden eddiginél több unokatesó került a játéka, pontosan 68 darab, de a különféle tárgyak is rekordot döntenek, 3752 található belőlük. Ezt mind felgörgetni, hogy bekerüljön az enciklopédiába, nem két perc lesz, ahogy minden pályán megtalálni a 3 koronát, ajcsikat és tesókat se. A történet befejeztével újabb szintek nyílnak meg, a közkedvelt Eternal pályák is kiválaszthatók, ahol időlimit nélkül lehet görgetni. A szériától megszokott bolondos humor megmaradt, az átvezető filmekben érhető tetten leginkább, de a játékmenet önmaga is egy őrültség a jó értelemben (erre mondtuk régen, hogy olyan japános).
Nehéz lehetett, de ismét sikerült egy kiváló zenei albumot kreálni, ami előtt le a kalappal. A nagyobb csomagot kapva a teszthez a korábbi részek muzsikáit is berakhattam a lejátszólistába, ami eszméletlenül nosztalgikus. A hangeffektek is maradtak a régiek, (például az ütközések hangja), így hasonló élmény a Once Upon a Katamari, mint elődei. A felújításokban is megtalálható egyszerűbb kezelés most is bekapcsolható, de egy veteránnak a használata olyan, mintha egy végtagját vágnák le. Eredtileg a két analóg kar együttes mozgatásával tudtunk gurítani, és ez most is alapbeállításként van kezelve szerencsére. Kevés dolgot állíthatunk, nem találtam grafikai filtereket sem, pedig ezek jók voltak anno.
Néhány negatívumot is tapasztaltam a teszt alatt. Az egyik ilyen csak bizonyos pályára, és ott is csak időközönként történt meg, hogy egy bizonyos méretet elérve durván elkezdett szaggatni a játék. Korábban se mindig volt nagy élmény nézni a katamarival küzdő játékost (benne lenni teljesen más, kívülről tényleg rossz olykor), de most a játszás is rosszullétes horrorba fordult. A VR-játékokra jellemző érzékenység tünetei jelentkeztek nálam, ahogy elöntött a melegség, és émelyegtem. Szerencsére ritkán, és mindig ugyan ott fordult elő, így remélhetőleg orvosolni fogják valamilyen optimalizációs tapasszal ezt. A másik idegesítő dolog, hogy be lehet ragadni a golyóval, ami eddig nem nagyon fordult elő, mert akkor csak elkezdett dolgokat ledobálni magáról a katamari, jelezve, hogy rossz helyen próbálkozunk. Itt most se előre se hátra, néha nagyon nehezen lehetett csak kikecmeregni, erre nem tudom lesz e gyógyír.
A Once Upon a Katamari egy korrekt folytatás, amely néhány mennyiségi mutatóban ugyan megugorja elődjét, de ettől nem válik feltétlenül jobbá tőle. Kevéske innovációt tartalmaz, de a széria kedvelőit biztosan leülteti megint, aki pedig nem ismeri (és a Re-roll felújítások is kimaradtak), annak jó belépőpontként szolgál.
