Howard Phillips Lovecraft száz évvel a saját kora után, a XXI. század elejére jobban részévé vált a popkultúrának, mint valaha. Az ilyesmi egyszerre áldás és átok – áldás, mert halála után megkaphatta azt az elismerést, amit elképesztő fantáziája, műveltsége, más írókat segítő tevékenysége nyomán életében is bőven megérdemelt volna. És átok, mert a népszerűséggel együtt valamennyire elkerülhetetlen az eredeti kor és a teljes írói pálya kontextusából történő kiragadás, a művek értelmezésének felhígulása, teremtményeinek populáris átalakítása (hogy a kozmikus rettenet és emberi jelentéktelenség képviselői helyett pusztán csápos-nyálkás szörnyekként bukkanjanak fel filmekben, képregényekben, játékokban), ahogy a hol pozitív, hol negatív újra- és félreértelmezések is.
Ez vezetett ahhoz a jelenlegi helyzethez, ahol véleményem szerint, ha valaki kezdőként teljesen hiteles képet akar kapni Lovecraft személyéről, életéről, munkásságáról, annak kimondottan nehéz dolga van. A legkönnyebben elérhető, legismertebb források gyakran nem a leghitelesebbek, vagy épp a legfrissebbek (gondolok itt például Michel Houellebecq tavaly magyarul is kiadott esszéjére, amely sokak számára a mai napig a legrelevánsabb és legjelentősebb Lovecraft-értelmezések egyike, holott a mű 1991-es megjelenése óta felfedezésre került személyes levelek, illetve már akkor is ismert életrajzi tények némelyike erősen megkérdőjelezi egyes állításait), egy objektív vélemény feltérképezése az íróról nem kimondottan egyszerű feladat – magam sem merem 100%-os bizonyossággal állítani, hogy ilyen téren sikerrel jártam.
Lovecraft utóéletét, írói örökségét ugyanis egyaránt beárnyékolja a műveiben felbukkanó, egyesek szerint csak a korszellemnek megfelelő, mások szerint még a korszakhoz képest is kiemelkedően botrányos rasszizmusa, a személyéhez fűződő, rengeteg szenzációhajhász és téves, lekicsinylő történet – „az apja őrült volt, az anyja őrült volt, ő is őrült volt, és a beteges fantáziáiból halászta elő rémalakjait”, vagy épp az örökzöld „magának való, remete életet élt” állítás – holott kiterjedt és élénk levelezést folytatott számtalan íróval, és amikor csak alkalma adódott, utazott, sorra látogatta barátait.
Jelen tesztalanyom a Howard Phillips Lovecraft utolsó napja képregény, amelyről eredeti megjelenéséhez képest jelentős késéssel (ám mentségemre szóljon, az év végi, karácsonyi könyvvásárlás előtt még pont időben) jutottam el csak oda, hogy összefoglaljam gondolataimat. A képregény többek között erre az utóéletre és az ilyen ellentmondásokra próbál válaszokat keresni egy művészi, szürrealista mesterműbe oltott hallucinációs életút-bejárással, amelynek során a kórházi ágyában haldokló író előtt egyszerre pereg le múltja, jelene és a rá halála után váró jövő. Meglátogatják életének és fikciójának jelentős alakjai, szinte elkerülhetetlen végzetként fenyegetve őt a végső halhatatlansággal, de ugyanakkor azzal is, hogy művei elkerülhetetlenül túlnőnek rajta, és a Lovecraft, akire majd a jövő emlékezni fog, egy merőben más lény lesz, mint az élete 46. évében haldokló író.
Az utolsó oldalakra érve kicsit olyan érzésem volt, mintha egyik szemem sírna, a másik nevetne. Nevetne, mert a képregény prezentációja, megvalósítása bravúros, Jakub Rebelka egyes paneljai döbbenetes vizualitással operálnak, de Romuald Giulivot sem kellett félteni, egyes narratív húzásai, elvontabb pillanatai láttán csak elismerően tudtam csettinteni, ahogy a Multiverzum Kiadó csapatának is kijár az elismerés a színvonalas magyar kiadásért – a keményfedeles változat szerintem sokkal méltóbb ehhez a műhöz, mint az a füzetenkénti kiadás, ahogy idén ősszel az amerikai Dark Horse kiadó vágott bele az angol nyelvű kiadásába. A prezentáció és megvalósítás egyedüli gyenge pontja a főbb fejezeteket összekötő, Lovecraft kézírását imitáló naplóbejegyzések jelentették, amelynek olvashatóságát tekintve már a lengyel eredeti is kapott kritikákat, és bár leírva tagadhatatlanul jól hangzik ez a motívum, a megvalósítás találhatott volna jobb középutat a hitelesség és az olvashatóság között.
És sírna, mert nagyobb probléma akad sajnos magával a történettel, amely bár elsőre úgy indul, mintha fejezetről fejezetre mosná tisztára Lovecraftot attól az örökségtől, amit az utókor rárakott, és lehetőséget kínál az írónak, hogy megszólaljon a maga védelmében, itt az arányok és a hitelesség is jelentős mértékben borulnak. Lovecraft hol mogorva különcként hat, hol az őt mentegető modern tábor mondatait szajkózza, a művészi szürrealizmusból a történet pedig időről időre már szinte bulváros mélységekbe merül Lovecraft életének és személyének egyes motívumait illetően. A legsúlyosabb talán mind közül, hogy a képregényből számomra végső soron égetően hiányzott a pozitív szál Lovecraft örökségével kapcsolatban – az, hogy a munkássága mennyi embert inspirált, milyen módokon és milyen közösségekben él tovább, fejt ki pozitív, inspiráló hatást, legyen szó írói körökről vagy akár szerepjátékos, társasjátékos közegekről. Amikor a fináléhoz közeledve pár oldal erejéig megjelenik Stephen King, Neil Gaiman és Alan Moore, még velük is kifejezetten keményen bántak az alkotók, tisztelgő rajongók helyett öntelt kapuőrökként ábrázolva őket, akik állításuk szerint jobban tudják, hogyan kell bánni Lovecraft örökségével, mint Lovecraft maga.
Ezek ellenére mindent összevetve tetszett a képregény – de olvasni leginkább úgy és akkor érdemes, ha az ember már tisztában áll Lovecraft munkásságának, életének főbb tényeivel, nem pedig azok megismerésére, pótlására vágyik. Lovecraft-rajongóknak, -kedvelőknek ajánlanám elsősorban – ha a prezentáció és az erősebb, jobban sikerült elemek mellett képesek szemet hunyni a kevésbé sikeres elemek felett.
