Éveken át örömmel néztem, ahogy a Like a Dragon/Yakuza széria egy alig ismert, viszonylag szűk réteget megszólító franchise-ból a SEGA egyik legerősebb zászlóshajójává vált, amely lassan évente örvendezteti meg a nagyérdeműt konzisztens minőségű, kiváló játékokkal. A tavalyi kalózos mellékszál (Like a Dragon: Pirate Yakuza in Hawaii) után kíváncsian vártam, mi érkezik 2026-ban: talán kimarad egy év, jön egy újabb spin-off, esetleg teljesül egy régi kívánságom, és remake-et vagy legalább remastert kap a franchise zombis Dead Souls része, vagy ilyen gyorsan megkapjuk hivatalos, kilencedik részt? Arra azonban nem számítottam, hogy a 2009-es harmadik felvonás Kiwami alcímű remake-jét kapjuk majd meg.
A Kiwami alcímű remake-ek készítése ugyanis a sorozat első két felvonásánál teljesen érthető volt. Az eredeti, PlayStation 2-re megjelent részek bármennyire is voltak korszakalkotók a maguk idejében, és fektették le az ikonikus széria alapjait, nem kell sokáig játékmenet-videókat nézni róluk, hogy meggyőződjünk, mennyire eljárt felettük az idő. Ezzel szemben a harmadik rész emlékeim szerint – bár már bő másfél évtized eltelt az eredeti megjelenése óta, a Remastered kiadás óta „csak” hét év – rendben volt. Rendben volt? Hát nem. A nosztalgia kissé megtréfált, a játékmenet bár sokkal jobban hasonlított a modern részekre, mégis öregedett annyit, hogy kényelmetlenebbnek, kissé elavultnak érződött, ha az utóbbi nyolc-tíz év termésével vetettem össze. A grafika pedig már az eredeti megjelenéskor sem tartozott az erősségei közé, egyes vélemények szerint úgy festett, mintha a játék fél generációval öregebb lett volna. Úgyhogy igen, ideje volt egy grafikai és játékmenetbeli újrakeverést is ígérő Kiwami változatnak, a SEGA azonban nem állt meg itt.
A csomagba bekerült még a Dark Ties is, egy, a játék indítását követően a főmenüből választható spin-off történet, amely a Yakuza 3 cselekményét egészíti ki. Játszhatóvá teszi annak antagonistáját, Mine Yoshitakát, és bemutatja, hogyan vált zseniális, ám névtelen és tisztességes üzletemberből a jakuza egyik legveszedelmesebb és legambiciózusabb tagjává. Tehát gyakorlatilag két játékot kapunk egy áráért, még úgy is, hogy a Dark Ties tartalmilag karcsúbb, mintha egy kiadós, combos DLC lenne, amit a változatosság kedvéért úgy csomagoltak be az alapjáték mellé, mint az máskor csak az Ultimate/GOTY kiadásoknál szokás. Így már elsőre remek ajánlatnak tűnik a Kiwami 3, a burok alatt pedig ennél jóval több is rejlik.
A Yakuza 3 a sorozat történetének egy fontos fordulópontja volt, azt mutatta be, hogyan vált ki Kiryu a Tojo klán kötelékéből, hogy fogadott lányával, Harukával új életet kezdjenek egy okinawai árvaházban. Egyúttal lefektette azt a már-már ironikus vonalat, hogy mindegy mennyire akart hősünk szabadulni a jakuza léttől, egy-egy nagyobb konfliktus, ármánykodás újra és újra visszaszólította őt az önkéntes nyugdíjból, amely a harmadik rész esetében egy, az árvaház telkét is érintő gyanús ingatlanüggyel, és jelentős jakuza vezetők elleni merényletekkel indult. A játéktér Kamurocho mellett kibővült a napsütötte, teljesen más hangulatot sugárzó Okinawával, a játék pedig a széria egyik legikonikusabb antagonistáját is megalkotta Mine formájában, akit több rajongó szerint a mai napig nem múlt felül egyik későbbi rész ellenfele sem.
A Kiwami 3 a grafikai ráncfelvarráson túl, amely a legutóbbi részek látványának szintjére hozza a 2009-es címet (bár akad egy-két furcsán ható modell és textúra), jelentős tartalmi bővítést is nyújt. Számos, az eredeti változatban csak feliratozott átvezető jelenet vált teljesen szinkronizált, filmszerű szegmenssé (nem mintha azokban az eredeti változat hiányt szenvedett volna, közel ötórányi átvezető videóval rendelkezett), több jelenet és történetszál kibővült, de érkezett egy rakat teljesen új melléktevékenység is. A legjelentősebb ezek közül, hogy Kiryu lényegesen több, az árvaház vezetéséhez kapcsolódó feladatot menedzselhet, egy lányokból álló motoros bandát is igazgathat, sőt a játék elején megnyíló, mobiltelefonos social media rendszer révén különböző, bónuszokat nyújtó barátokat is vadászhat az utcákon. Nem maradhatott el a számtalan minijáték sem, amelyek közül a csúcsot számomra továbbra is a különböző, akár a játék főmenüjéből helyi többjátékos módban is játszható, klasszikus SEGA címek jelentik, mint a Virtua Fighter 2 vagy a Slashout. Ám a Kiwami 3 kapott még egy teljes értékű Sega Game Gear-emulátort is, amelyhez az újabb és újabb kazettákat a játékvilágban vadászhatjuk le.
A leglényegesebb újítás azonban kissé ellentmondásosra sikeredett. Kiryu ugyanis a játék második fejezetének elején megnyit egy második harcművészeti stílust, az eredetiben nem szereplő ryukyut, amelynek révén tradicionális okinawai fegyvereket váltogatva csaphat szét az ellenfelek sűrűjében. Ez a harci stílus pedig egyszerűen egy fenevad. Gyakorlatilag a játék elejétől védhetővé teszi a késszúrásokat és pisztolylövéseket, valamint már alapból olyan, akár tömegoszlatáshoz, akár főellenfélharcokhoz használható brutális mozdulatokat ad, amelyek szinte unfairré tesznek egy-egy összecsapást. Ha ehhez még hozzáveszem, hogy a játék fejlődési rendszere is átdolgozásra (leegyszerűsítésre) került, és sokkal gyorsabbá vált a viszonylag könnyen farmolható pénzért és harcművészeti pontokért vásárolható perkökkel és új harcmozdulatokkal, túlzások nélkül elmondható, hogy a kihívás elég durván felhígult a Kiwami 3-ban.
Minének sincs szégyellnivalója, az ő kombórendszere ugyanis már a Dark Ties elején egy valóságos halálosztóvá teszi, aki minimális erőlködéssel képes pillanatok alatt kiiktatni főellenfelekt vagy 5–6 fős ellenséges csapatokat. Ráadásul mivel jelentősen gyorsabban gyűjti a pénzt, hiába drágább az új skilljei feloldása, még könnyebben fel lehet tornázni a tulajdonságait, mint Kiryunál. Az, hogy ez már a játéka első fejezeteiben lehetséges némi farmolással, rávilágít a legnagyobb problémámra a Dark Tiesszal kapcsolatban: bár előre tudtuk, hogy ez inkább egy mellékszál lesz, mintsem az alapjátékkal egyenértékű sztori (ráadásul a fáma szerint egy eredetileg durván másfél órásra tervezett mozifilm ötletéből nőtte ki magát), mégis rövidnek és elkapkodottnak tűnik. Elvileg azt lenne hivatott bemutatni, hogy Mine hogyan vált azzá a manipulatív szörnyeteggé, aki Kiryuval méri össze az erejét a Yakuza 3-ban. A megvalósítás viszont kissé rohanó fanboykodásnak érződik, amely bár szórakoztató, és összességében kellemes addíció a csomaghoz, leginkább azt hangsúlyozza, hogy mennyire „menő” a Yakuza 3 antagonistája.
Technikai oldalon – bár a teljesítmény és a stabilitás hála az égnek rendben voltak PC-n is – elvétve akadt még pár problémám. Párszor előfordult, hogy az utcákat járva egy bug következtében hol beléptem egy összecsapásba, hol kiugrottam abból. A kamerakezeléssel bárhogy is próbálkoztam, valahogy sosem tudtam maradéktalanul megbarátkozni sem az alapjátékban, sem a Dark Tiesban, mintha az operatőr képtelen lett volna lépést tartani a kombók sebességével és az aréna elrendezésének alakulásával. Illetve a harcrendszerben eléggé kulcsfontosságú quick-step mechanika is furcsán hatott kissé, mintha időről időre a karakterem nem reagált volna elég gyorsan, vagy nem egészen abba az irányba mozdult, amerre akartam.
Az értékelésben bár nem játszott szerepet, ám fontos megemlíteni még, hogy az a húzás, miszerint a SEGA a Kiwami 3 megjelenésével együtt elérhetetlenné tette a digitális áruházakban az eredeti Yakuza 3 Remastert (elvileg már csak a zsebbenyúlós Yakuza Collection csomagban lesz elérhető), nem igazán nyerte el a tetszésemet – a Kiwami 3 tartalmasabb, korszerűbb, az eredeti cím viszont még hozzáférhető maradhatott volna puristák és régi rajongók számára (ahogy azt sem bánnám, ha egy nap az eredeti, PS2-es változatok is elérhetővé válnának majd ismét). Rajongóknál kiverte még a biztosítékot egyes kulcsfontosságú szereplők színészeinek/arcmodelljeinek lecserélése is – egy esetben a szexuális zaklatással vádolt Kagawa Teruyukira, ami már csak azért is furcsa döntés, mert a SEGA-nak korábban egy pozitív drogteszt is bőven elegendő volt, hogy azonnal páros lábbal rúgjanak ki színészeket a szériából.
Ezektől eltekintve azonban elégedett voltam a Kiwami 3 csomaggal, és ha valaki még nem játszott korábban a Yakuza 3-mal, úgy vélem, egyértelműen ez a legjobb módja innentől a pótlásnak. Egy-egy eleme sikerülhetett volna erősebben, veteránok pedig lehet, hogy jobban teszik, ha egyből feltolják a nehézségi szintet. Emellett remélem, hogy SEGA nem kap vérszemet és kezdi fejőstehénnek használni a sorozatot (ahogy az tavaly tűnt, a kissé indokolatlanul árazott Yakuza Director’s Cut változatokkal például) – de az árát bőven megéri, és a sorozat régi rajongójaként nagyon jól szórakoztam vele.
