Bár 2026-ban kis túlzással a bőség zavarával küzdünk ígéretes horrorjátékok terén (Resident Evil Requiem, Toxic Commando, Hellraiser stb.), számomra az egyik legjobban várt megjelenés a Fatal Frame II: Crimson Butterfly újrafeldolgozása volt.
Az utóbbi években hatalmas lelkesedéssel követtem azt a folyamatot, ahogy a Koei Tecmo lassan ráébredt, milyen értékes kincsen is ül a horrorjátékok jelenlegi, új aranykorában. Ennek következtében előbb a Wii U-ra megjelent ötödik részt, majd az eredetileg csak Japánban megjelent negyedik felvonást újította fel modern platformokra. Ezek után két út kínálkozott a sorozat számára: egy hatodik rész, vagy az eredeti, PlayStation 2-re megjelent trilógia felújítása. A kiadó végül az utóbbi, azon belül is a második rész mellett döntött, amelyet sokan minden idők egyik legjobb (és egyúttal legrémisztőbb) túlélőhorrorjaként tartanak számon.
Visszatérés Minakami falujába
A Crimson Butterfly főszereplője egy ikerpár, Mayu és Mio. Egy erdei kirándulás során Mayu egy különös, vörösen csillogó pillangó nyomába ered, és a testvérek így rábukkannak Minakami elveszett falujára. A falu a legendák szerint egy balul elsült, ősi rituálét követően elátkozottá vált: örök éjszakába borult, csapdába ejti a látogatókat, és az idők végezetéig ismétli a meghiúsult rituálé katasztrofális utóhatásának eseményeit. A kiút keresése közben Mayu újra és újra elszakad Miótól, aki egyre többet tud meg a falu bukását okozó katasztrófáról, és a szerepről is, amelyet az elkárhozott lelkek szántak nekik. Szerencsére Mio szert tesz a sorozat védjegyének számító Camera Obscurára. A gép amellett, hogy lencséjén át láthatóvá teszi a kísérteteket, lidérceket, sőt, a múlt egyes eseményeit, fegyverként is funkcionál, amellyel hősnőnk megsebezheti és elűzheti az életére törő, túlvilági rémeket.
Feladatunk Miót irányítva megtalálni Mayut, legyőzni (vagy elkerülni) az utunkat álló kísérteteket, és logikai feladványokat megoldani, hogy kiszabadulhassunk a faluból, és feloldhassuk a játék különböző befejezéseinek egyikét. Ezek sorából ugyan kikerültek a Nintendo Wii-re megjelent első remake extrái (az abban bemutatott, új játékmóddal egyetemben), ám helyükre érkezett egy új lezárás, melynek feloldásához a játékot az első végigjátszás után megnyíló Nightmare módban is teljesítenünk kell.
Mivel remake-ről van szó, természetesen nem pusztán annyi történt, hogy a fejlesztők minimális addíciókkal leporolták a PS2-re vagy a Wii-re megjelent korábbi verziók egyikét. A játékot az alapoktól építették újra, az irányítást modernizálták, a játékmenetet pedig számos ponton bővítették és átdolgozták – hol több, hol kevesebb sikerrel.
Camera Obscura és a remake újításai
Hogy a pozitívumokkal kezdjem, a Crimson Butterflynak nagyon jól áll az új prezentáció – bár annyit hozzá kell fűznöm, hogy grafikailag lehetne egy kicsit szebb, a teljesítmény pedig bár stabil, a gépigény nincs szinkronban a látványvilággal. A fenomenális hangkeverés azonban kárpótol, főleg ha valaki egy minőségibb hangrendszerrel vagy headsettel vág bele a játékba. Minakami továbbra is egyike a legnyomasztóbb videojátékbeli helyszíneknek, amelyet töltőképernyők nélkül járhatunk be teljes egészében. A történet és az ellenfelek hátborzongatóak, a hangulatnak köszönhetően pedig maga a játék talán a J-horror műfaj valaha készült legtökéletesebb adaptációja.
Amellett, hogy Miót a Wii változathoz hasonlóan TPS-nézetben irányíthatjuk, hősnőnk számtalan új eszközt kapott a szellemek elkerüléséhez vagy leküzdéséhez. Egyrészt egy ki-bekapcsolható zseblámpa és a guggolás segítségével lehetőségünk van lopakodni, elrejtőzni előlük, vagy akár lesből támadni rájuk. A Camera Obscura is számos, imagyönggyel feloldható új fejlesztéssel gazdagodott. A cserélgethető szűrők, filmek és a speciális, alternatív támadások váltogatásával nemcsak a logikai feladványokat oldhatjuk meg, de a legkülönbözőbb szituációkban is hatékonyan vehetjük fel a harcot a túlvilági rémekkel. A játék azon szakaszaiban pedig, amikor Mayu társaságában vagyunk, az ikrek megfoghatják egymás kezét is, ezáltal regenerálva Mio akaraterejét. A fő cselekményszál mellett pedig időről időre ráakadhatunk különböző, új melléktevékenységekre, amelyek azon túl, hogy gyakran igen busás jutalommal szolgálnak, segítenek még mélyebbre merülni az elátkozott falu múltjában.
Az említett akaraterő különösen fontos erőforrás a kaland során, ugyanis bár sokkal könnyebben kimerül a mezei életerőnél, egyfajta védőpajzsként is szolgál (illetve egyes speciális támadásainkhoz munícióként), melyet a kísérteteknek előbb le kell nullázniuk ahhoz, hogy valóban kárt tehessenek bennünk. Ha pedig sebezzük őket, a sebzés mértékétől, illetve a használt film típusától függően regenerálhatjuk is ezt az energiát. Ellenben ha kimerül, és az ellenfelek a földre tepertek minket, életerőnk viharos sebességgel merülni kezd, és lényegében csak egy utolsó, tökéletes „Fatal Frame” támadásra van esélyünk (az ellenfelet közel engedve, annak támadása közben elsütött felvétel), hogy mentsük az irhánkat.
Szívós kísértetek
Ezek alapján úgy tűnhet, hogy a harcrendszer jelentősen egyszerűsödött – ám a helyzet pont ennek ellentéte. A fejlesztők nemcsak Miót, az ellenfeleket is felturbózták kissé, sőt, megkockáztatom, utóbbiakat még durvábban is, mint hősnőnket. A kísértetek lényegesen gyorsabbak, agresszívabbak a korábbi változatokhoz képest, amivel a készítők szándéka valószínűleg az lehetett, hogy feszültebbé, intenzívebbé tegyék az összecsapásokat – ám ehelyett csak vontatottnak és néha kissé igazságtalannak érződnek mind a harcok, mind a lopakodós részek.
Ellenfeleink rengeteget teleportálnak a támadásaik között, és még ha a Camera Obscura sebzéseitől vissza is tántorodnak, vagy ideiglenesen meggyengülnek, elég gyorsan összeszedik magukat. Ráadásul előszeretettel használnak egy nehezen védhető, „jumpscare” képességet, amellyel akaraterőnket azonnal képesek teljesen kimeríteni. Emellett már a normál nehézségi szinten annyira szívósak, hogy még ha sikerült is kombóznom a kamerával, és egy komplett képsorozatot lőnöm róluk, gyakran percekbe telt elbánni egy teljesen átlagos rémmel is – hacsak nem használtam el a legritkább, legerősebb filmtekercseimet.
De kaptak még egy speciális, feldühített állapotot is. Ennek aktiválódásakor amellett, hogy rengeteg életerőt visszanyernek és vörösen kezdenek izzani, sokkal nehezebb megsebezni őket (legalábbis az ezt semlegesítő kameraszűrő beszerzéséig), az agressziójuk még tovább emelkedik, és speciális, extra erős támadásokat is végrehajthatnak. Mindezt csak tetézi az a tény, hogy Mio alapból is meglehetősen lassan mozog, ami néha a falu bejárását is bosszantóvá teszi, ráadásul minél jobban sérül, annál lassabbá válik. Bár hősnőnk kapott egy új, félrevetődő mozdulatot, ennek hatékony használata közel tökéletes időzítést igényel. Ezek a tényezők pedig összességében igen frusztráló pillanatokhoz vezethetnek, különösen akkor, amikor egy-egy összecsapásra indokolatlanul pici, szűk szobákban kerül sor.
Kezdőknek nem ajánlott?
A fejlesztők emellett mintha kissé túlságosan is készpénznek vették volna azt, hogy a játékosok többsége már vagy ismerte korábban a Fatal Frame/Project Zero-szériát, vagy legalábbis eléggé beleásta magát ahhoz a megjelenés előtt, hogy az alapokkal már tisztában legyenek, mire a remake a kezükbe kerül. Ennek eredményeként hiába játszottam a legutóbbi megjelenésekkel, még nekem is gyakran kellett visszalépnem a menükbe, hogy újraolvassam a tutorial fájlokat, és rájöjjek, hogy mit ronthatok el. A problémát tökéletesen illusztrálja a harmadik fejezetben az első találkozás a játék ikonikus antagonistájával, a Kötélemberrel (hivatalos nevén a Kusabival). Ez egy legyőzhetetlen rém, akit egészen a játék végéig nem tudunk sem megsebezni, sem megbénítani, cserébe akár egyetlen csapással végezhet velünk. Bár nem vadászik ránk folyamatosan, egyes pályarészeken kénytelenek vagyunk rendszeresen ellopakodni, vagy elmenekülni előle. Ám az első találkozáskor a játék erről semmit sem árul el, ha pedig reakcióidőnk nem másodpercre tökéletes, hiába érjük el a játék által kijelölt búvóhelyet, a rém úgy rángat minket ki onnan, mintha egy falevél mögé próbáltunk volna elbújni.
Elég beszédes, hogy a teszt során harmadjára sikerült csak összehoznom ezt a manővert (legalább a játék automatikusan is ment, így nem kellett a legutóbbi mentési ponttól újrakezdenem mindig). Csak az elkerülését követően kapunk egy felvillanó tutorial ablakot, mely elmagyarázza, hogyan tudunk elrejtőzni az üldöző lidércek elől – holott a játéknak számtalan lehetősége lett volna addig, akár átvezetőbe ágyazva, akár egy, az üldözés előtt felvillanó tutoriallel jelezze, hogy ezzel az ellenféllel képtelenség leszámolni, fuss, ahogy csak tudsz!
Lehet, hogy csak elkényeztettek a klasszikus túlélőhorrorok jobbnál jobb remake-jeivel az utóbbi években, de a helyzet az, hogy kicsit többet vártam ettől az újragondolástól: egy letisztultabb, kezdőbarátabb, jobban átgondolt és gördülékenyebb élményt. Jelen formájában nem rossz, és hatalmas dolog, hogy egy ekkora klasszikus ismét elérhetővé vált újradolgozott, extrákkal megpakolt, modernizált kiadásban. Azonban ha még nem hallottam volna korábban a Fatal Frame szériáról, újoncként a remake alapján nem biztos, hogy érteném, pontosan hogyan és miért is tartják számon ennek az eredetijét minden idők legjobb túlélőhorrorjainak sorában.
Szükséges ismerni az előző részeket? A történet önálló, de a játékmechanikák megértéséhez türelem kell, mert a játék nem túl kezdőbarát.
Milyen a játékmenet? Resident Evil/Silent Hill-jellegű túlélőhorror, ahol fegyverek helyett egy fényképezőgéppel (Camera Obscura) kell legyőznünk a szellemeket.
