Christopher Nolan

A Nolanfansen megy a vita, ami bennem is felmerült, és tuti, hogy lesz is egy ilyen HISHE-videó... teljesen értelmetlen hadakozni Volkovval, miután megvan a hipocentrum pontos helye. Várhatnának pár napot, és kiáshatnák utána az algoritmust, Sator a távoli jövőnek üzent, ami azt jelenti, hogy ugyan megkapták a koordinátákat, de az csak akkor ér valamit, ha addig senki nem ássa ki a cuccot. De Teneték tudják, hogy hol van, szóval nem értem ezt a drámát.

A másik a tallinni üldözés, meg úgy egyáltalán ez az egész időbeli mókázás. Sator látja az átadást, így meg tudja szerezni az algoritmus darabját, de ezt el is árulja Főhősnek, aki viszont nyugodtan előremehetne újra, és a végtelenségig, végtelen számú Satorral és Főhőssel lehetne megrendezni az üldözést oda-vissza ugrálva, pláne úgy, hogy Iveséknak van saját fordítójuk.

Most azzal nyugtatom magam, hogy végülis nincs szabad akarat, és ezek a cselekmények mind benne vannak az idő szövetében, akárcsak az Interstellar megoldása, de jó lenne, ha végre valaki ki tudná kerülni ezeket a buktatókat, és most nagyon azt érzem, hogy Nolannek nem sikerült.

Elképesztően izgalmasnak találtam a reptéri jelenet alatti nagy ökölharcot, amiben a Protagonist harcol... nos, önmagával. Spoilers, hehe. Mindenesetre a koreográfia mellett a zene és az egész jelenet felvezetése olyan szintű feszültséget teremt - már most az egyik kedvenc jelenetem lett Nolan filmográfiájában. És ami kurvára érdekes, hogy amikor ugyanezt látjuk a másik nézőpontból, legalább ennyire ütős. Ez az egész reptéri sequence mind oda-, mind visszafelé elképesztően erős pillanatai a filmnek.

Amikor a tallini úton haladva a Prot. és Neil először megpillantják a hátrafelé mozgó autót, ami elkezdi üldözni őket... ugyanígy egy különleges pillanat. Onnantól kezdve pedig az egész jelenetsor, ahogyan először szembesülünk a kék-piros termekkel, az őskáosz, amibe a Prot. a nézővel együtt kerül, ahogyan próbálja befogadni azt az oda-vissza párbeszédet Branagh főgonoszával. Ritkán találkozol nyári akciófilmben egy ennyire kibillentő, bizarr jelenettel.

Amikor a Prot. még korábban elköszön Michael Caine karakterétől: "Farewell, Sir Michael"... ne mondjátok, hogy ez nem Nolan elköszönése a legendától. Kicsit meg is hatódtam, hogy őszinte legyek, amikor először hallottam.

Bár sokan fikázzák a film érzelmi gerincét, szerintem igenis van emberség a moziban. Kiemelném például a nagy finálé utáni felismerését a főhősnek, miszerint Neillel már nagyon régi barátok. Ott Washington játéka, elkeseredése, a helyzet elfogadásának képtelensége, szerintem elég erős pillanat, mindez megfűszerezve Neil, pontosabban Robert Pattinson lazaságával. Az egész Pattinson figura szerintem óriási fénypontja a filmnek.

És itt emelném ki, hogy ezek az úgynevezett "egydimenziós karakterek" is nagyon jól működnek nálam. Nem hiszem, hogy egy karakter csakis akkor működhet, ha nagyon komplex motivációk mozgatják - lásd Batman, aki folyamatosan morális dilemmákba fut bele saját, megfejtésre váró személyisége és motivációi miatt. Itt ezek a figurák 1-1 nagyon jól érthető dologért küzdenek, ami nekem egy teljesen üde, tiszta akciófilm élményéhez vezetnek. Mind Washington, mind Pattinson karaktere ebbe a kategóriába esik, és szerintem nem véletlen, hogy ők adják a film valódi karakterét és sármját.

A teljes finálé első megtekintésre kicsit "jellegtelennek" tűnt a film többi részéhez képest, de második megtekintésre eltűnt ez az érzésem. Kíváncsi leszek, a jövőben ez hogyan változik. Még egyszer minimum szeretném megnézni, márcsak az IMAX utánozhatatlan élménye miatt.

A nyitójelenet is szerintem baromi erős, nemcsak képileg, de tempóban és zenében(!) is beledob a film világába.