Most amolyan sztorik gyünnek
Tanár úr
- Kedves gyerekek. Gyermekek. Gyermekeim - próbált nyugalmat erõltetni
magára a korosodó matematika tanár. Mindhiába.
- Gyermekek. Aranyos, picike gyermekek. - mondta még, mintegy utolsó
reményt öntve magába. A hatás viszont elmaradt. Egy árva ember nem akadt, akit
érdekelt volna szánalmas nyomora.
- GYEREKEK ! GYÜEREKEK !!!! - mondta kissé határozottabban. Érezte,ahogy
halántékán kidagadnak az erek, és lassan.... ...elveszti a kontrollt tudata
felett.
- MÁRTON! MARCIKA!! NA GYERTEK IDE! - ugrott oda hirtelen az egyik
tanulóhoz. Nem teketóriázott, ahol érte, ott kapta el, jelen esetben a fülénél
fogva.
- MÁRTONKA, TE MOST MEGHALSZ ? - nézett furcsán kérdõ tekintettel
Mártonra, az osztály egyik szürke, hétköznapi tanulójára a tanár úr. Valami
apróság is lapult még a tekintetében. õrületnek is hívhatjuk.
Ekkor már elcsendesedett az osztály. Mindenki a tanár urat figyelte.
Egyesek, az elsõ padokban hallani vélték a tanár úr legutóbbi mondatát, de
csak pillanatnyi rosszullétnek, hallucinációnak, képzelgésnek titulálták -
többnyire. Nem így Eszterke.
- HHHO! - mondta a tanár úr, majd egy derékszögû vonalzót helyezett el
Márton bal szemüregében. Természetesen nem az egészet, csak a vonalzó csücskét
használta fel arra, hogy az szilárdan álljon ki Márton fejébõl.
- ÖÖÖÖÖöööö - mondta Márton, és szilárd meggyõzõdése volt, hogy ekkora
fájdalmat még életében nem élt át. Bár, ha esetleg mégis, ez most nem
túlságosan érdekelte, úgymond el sem gondolkozott rajta.
- NNNNA !!! - mondta a tanár úr. De nem számolt Eszterkével. Eszterke
pedig már útjára is bocsátotta tiszta-acél körzõjét, mely pontosan landolta
tanár úr nyakában. A körzõ lágyan belesüpped eg a gravitációnak - a földre
csusszant, mozdultában egészen kifordítva az eret, amibõl ütemesen spriccelni
kezdett a vér.
Márton a földre rogyott, szemébõl kiesett a vonalzó. Közben keservesen
sírt. A vonalzó tompán koppant a földön. Az egyik végén hús- és szemdarabkák
voltak.
- ......Ezt..... ....Ezt megcsináltad !!!!!! - üvöltött a tanár úr,
látszólag mitsem törõdve sebével. Hirtelen az elõtte ülõkre nézett. Dühös
tekintete lassan szelíddé változott, amint megpillantotta a halálra vált
gyerekeket, amint bújnaka pad m ögött. Lassan mosolyra húzódott a szája, majd
nyugodt, bûbájos hangon így szólt: - Ahhoz képest, hogy mára jó idõt
ígértek.... Elég szar az idõ, nem ?....
Eszterke tudta, hogy elérkezett az õ ideje. Nem törõdve István, a
padtársa tolltartójának esetleges károsodásával, egy gyors mozdulattal
föltépte azt, és egy újabb körzõt ragadott ki belõle. Ördögi öröm csillant
szemeiben, szája gonosz vigyorrá t orzult - és dobott.
Az idõ csigalassúvá lassult, míg a körzõ a levegõben pörgött, egyenesen a
tanár úr szíve felé hajolva. A tolhosszabbítós kiegészítõ egység egész
biztosan eléri a belsõ szív-kamrácskákat - ebben biztos volt Eszterke. Még
három méter van hátra. A tan ár úr mosolyog. Kettõ méter. A tanár úr neszel. A
mosoly lassan az arcára fagy, de a szeme még vidám. Egy méter. A tanár úr
lassan fordul a körzõ felé, de már nincs ideje teljesen ráfordítania a fejét.
Elkerekedõ szemei viszont elárulják halálfélelmét.
Elkapta. A tanár úr elkapta a körzõt. Egy villámgyors mozdulattal, amit
eddig inaktív bal kezével tett meg, most a körzõ után kapott - sikerrel.
Eszterke csak hüledezett. S amint magából belülrõl egyre inkább kifelé
figyelt, megpillantotta a taná r urat. Látta a sátáni vigyort, melyet szája
formázott, a villogó, tûztõl és bosszútól parázsló démoni tekintetet, és
hallotta az egyre erõsödõ, iszonytató hörgést. És érezte, tudta, hogy most le
kell buknia, különben neki vége. A tanár úr lépéselõnyben van, és egy profi
diszkoszvetõ mozdulatával készül dobni a körzõt. Le kell buknia.... le
kell..... NEM MEGY! Eszterke mintha megmerevedett volna. Egész testében a
halált várta. A tanár úr sátáni tekintete szinte égett a bosszúvágytól..... Le
kell bukni.. .... PAFF!
A tanár úr szemei elkerekedtek. A körzõ kiesett ernyedt kezébõl. Lassan
elõrebukott.... paff. Az elsõ padsor közepére. Tarkójából egy vonalzó állt ki,
melynek egyik kiálló csücskén szem- és húscafatok voltak. Mögötte pedig, nem
túl messze, ott to rnyosult Márton. A bal szemébõl sárgás, lüktetõ genny
folydogált kifelé, a szív ütemére néha egy kicsit hígabban, néha sûrûn,
csomósan. - Itt vagyok - mondta, áhitatosan, egy lány felé pillantva.
- Szeretlek. - mondta Eszterke.
Sose vitatkozz idiótákkal, mert lesüllyedsz az ő szintjükre és legyőznek a rutinjukkal.
