Csúszkálások, csókok a fallal, hatalmas baleset, főszerepben a biztonsági autó, fekete zászlók, Massát leintik, ő pedig beint, japán reneszánsz, és egy újonc diadalmenete. A Kanadai Nagydíj bajosan foglalható össze efféle tőmondatokban, ám ha valakinek táviratot szeretnék küldeni a verseny fontosabb mozzanatairól, akkor minden bizonnyal hasonlókat diktálnék le a postás kisasszonynak.
Tragikomikus futam szörnyű és egészen nevetséges pillanatokkal, ez van akkor, amikor a káosz sötét angyala jegyet vált a Forma-l-re.
Rögtön az elején borult a papírforma. A rajtot követő első kanyarkombinációban Fernando Alonso gondoskodott arról, hogy mindenkinek égnek álljon a haja, hiszen miután teljesen tempót és ideális ívet vesztve zúzott át a gyepen, semmitől sem zavartatva magát próbált újfent besorolni az éppen érkező élbolyba, láthatóan figyelmet sem fordítva arra a lehetőségre, hogy könnyen kifogásolható és esetleg büntetendő manőverével már a verseny legelején lebonthatott volna néhány első és hátsó terelőszárnyat. No persze az ilyen majdnem-helyzetek benne vannak a pakliban, ez nem is okozott különösebb fennakadást, a brigád megúszta a Sato módjára a mezőnybe vágódó Alonso meglehetősen drámai (újra) belépését, és miután a spanyol hatalmas zsenialítását bizonyítván jó néhány helyet hátraesett, elégedetten dőlhettünk hátra: Nincs baleset, minden mehet tovább a maga kétszázötvenes tempójában.
Persze, így volt ez addig, amíg valaki nem hozta a papírformát, és annak rendje és módja szerint le nem zúzta autójával a betonfalat. Itt, Montrealban ez mondhatni az elengedhetetlen véráldozat, a kérdés csak az, hogy a versenyzők közül vajon ki lesz az, aki egy igen apró hibás kormánymozdulatnak köszönhetően teljesíti az itt elvárható, szinte már kötelező karambolt. Nos, az első jelentkezőnk Sutil volt, és akkor még bólogathattunk: Ki más A profik nem tesznek ilyet, ugye
Szóval ez volt a biztonsági autó első belépője, amivel borult minden.
Aztán borult szegény Kubica, nem tudom, ki hogy van vele, én rettenetesen aggódtam, torkom-szívem összeszorulva nézte a kegyetlen haláltánc ismétléseit, és bizony talán még egy apró könnycsepp is volt ott, biztosra véve, hogy a lengyel újonc nem úszhatott meg egy ilyen szintű karambolt ép bőrrel.
Hosszú-hosszú percekig nem történt semmi, semmit nem tudhattunk Kubica állapotáról, a halál angyala ott lebegett gonoszul a pálya felett, és mi csak nézhettük azt a szörnyű, bőven kétszáz feletti repülést egészen a betonpalánkig, a becsapódást, a kocsi teljes amortizálódását, az elképesztő, szörnyű bukfenceket, Kubica magatehetetlenül rángatózó fejét a semmivé foszló autó már nem létező volánja mögött.
Gyilkos futam járt a fejemben egészen addig, amíg meg nem érkeztek az első megnyugtató infók: Kubica néhány kisebb sérüléstől eltekintve jól van. Biztos vagyok abban, ha visszanézi a balesetét, azért még egyszer végig tapogatja magát, hogy lássa, tényleg minden rendben
Főszerepben a biztonsági autó. Ha jól számoltam, négyszer hívták be a pályára, és a káosz csúcspontjaként jelezve majdnem ez az autó is kiesett, egy elfékezés miatt. Nem tudom, létezik e olyan, hogy biztonsági autó balesete miatti biztonsági autó, valahogy úgy, ahogy van rakétaelhárító rakéta elleni rakétaelhárító rakéták elleni elhárító rakéták, de kb. csak annyi kellett ahhoz, hogy az is szerepet kapjon, mint amennyi térköz volt 1967-ben Kennedy elnök mutatóujja és a piros gombocska között lehetett
De a helyzet még a biztonságos tempó alatt is fokozódni tudott: Trulli, ez az egyébként általam remeknek tartott pilóta nagyjából az átlag alatti tempóban közlekedve tudott téveszteni az egyik rutin kanyarnál, és szépe belebaktatott a gumifalba. Biztonsági autó mögül kiesni nem szép dolog, mondhatni, Trullit még a SC is megverte, hát szomorú dolog ez. De mi már csak nevetni tudtunk ezen.
Onnantól kezdve hogy tudtuk, Kubica jól van a tragikomikum megkönnyebbült önparódiává változott. Wurz akár egy törött szárnyú, de roppant elszánt veréb hasított az élmezőnybe, a versenybírók pedig drákói szigorral csaptak le azokra, akik a kaotikus helyzetet a pilótafülkéből eléggé el nem ítélhető módon nem látták át. Így járt Alonso, Rosberg, Fisichella, és Massa is, az utóbbi kettő esetében egészen a versenyből való kizárásig mélyült a válság. A spanyol megúszta egy tíz másodperces stop and go-val, bár kérdés, hogy az idióta szabálymódosítások mennyire indokoltak, és azok még hány futamon keresztül zavarhatnak be a verseny magánéletébe.
Indokolatlannak érzem ezeket a büntiket, Massa nemzetközileg egyezményes kézmozdulatával csak egyetérteni tudok.
A versenybírók a csapat taktikákat felülbírálva, abba belepancsolva hoztak egy teljesen idióta szabályt, ezen nincs mit szépíteni.
Minden esetre az idei montreali futamon bármi megtörténhetett, és bizony minden megtörtént. Még az egészen elképzelhetetlen is: A verseny hajrájában Takuma Sato a Curugizaki fedélzetéről egyenesen Alonso mögé csapódott be és szinte néhány másodperc alatt bedarálta a gumiproblémák miatt belassult spanyolt. Óhatatlanul eszébe jut az embernek az előző futam, ahol Alonso fülig érő mosollyal ecsetelte a Ferrari iszonyatos bealázását. Nos, Isten Satóval és elhasznált gumikkal ver És Sato egy kivont Toyotával, sisakja alatt a nindzsák elszánt ábrázatával egy gésa kecses mozgását is megszégyenítő körbetáncolással utasította maga mögé Alonsót, akinek eben a párviadalban annyi esélye volt, mint Hiroshima lakosságának az Enola Gay ellen.
Alonso egyébként is szenvedett, mint Don Quiote a szélmalmok ellen, azonban az ő ellenfele ezúttal saját maga volt egyebek mellett. A négy siralmas kicsúszás ugyanabban a kanyar kombinációban csak az ő tehetségét dicséri, az eléggé el nem ítélhető manőverek a startot követő piruettje a forgalom közepébe, illetve amikor ráhúzott Massára, amolyan destruction derby-s stílusban -, pedig csak megerősíthetik egyesek abbéli meggyőződését, hogy a kétszeres világbajnok olykor-olykor enged a sötét erők csábításának.
Kimi Raikonnen statisztaszerepe ebben az idényben megszokottá kezd válni, a rajongók egy része számára ez az idény a kiábrándulás éve lehet. A Ferrari mint csapat sincs valami jó formában, ez további kesergésre adhat okot, főleg úgy, hogy tudjuk: Nem csak egy módfelett érdektelené, minden motiváltságát és zsenialítását a vodkás palackokba száműző finn issza meg ennek a keserű levét, hanem egy eddig jól teljesítő, lelkes és gyors pilóta, Massa is megérezheti a csapat miatti veszteségek fájdalmait.
Hamilton pedig nem okozott meglepetést. Jött, látott, győzött. Az újonc szupertehetség végre megkapta első futamgyőzelmét, mögötte Heidfeld a maga kiegyensúlyozott tempójával a második helyet abszolút megérdemelte, és Wurz, a műrepper sem volt piskóta ahogy egy csonka verdával felkapaszkodott a harmadik helyre.
Jó volt látni a pódiumon az igazi ünneplést és a sajtótájékoztatón a sok-sok mosolyt, egymás hátba veregetését, a már-már baráti légkört. Ilyen helyeken szokatlan arcok, szokatlan légkör. A nagyok ezúttal elmaradtak, és így elmaradtak a fapofás, mereven előre néző, kiégett hangnemű nyilatkozatok, helyette kaptunk egy vidám hangulatú beszámolót az első három helyezettől. Ők még tudnak örülni, és ők még úgy gondolják, hogy versenytársak, nem pedig ellenfelek. Nem fertőzte meg őket sem ölükbe pottyant VB-cím, sem a saját csapata által megtorpedózott, így soha nem teljesült VB-álmok, a személyes utálkozás és a másik semmibe vevésének ócskasága.
Ők valóban örültek, mosolyogtak, ünnepeltek.
Legyen így Indianapolisban is ha lehet, vérfagyasztó bukások nélkül.
www.csinicucc.extra.hu
