Háborús filmek és a valóság

IX, a Big Red One, videókazettán van meg.

Film, a dokumentumfilm is. Nekem mindig az az érzésem, ha valamelyik német, vagy orosz (habár utobbit manapság, úgy sem hiszi senki) katona elbeszélésében hallunk valamilyen háborús történetet, hőstettet, az olyan, mintha valaki írná őket, vagy csak az érzelmekre hat, vagy csak a valódi és elképzelt hőstettekről szól. Óriási kontraszt ezekhez képest a tényleg hihető: Én is jártam Isonzónál, ill. a végeláthatatlan, Pergőtűz-avagy a 2. magyar hds. a Donnál c. interjúfilmek, mindkettő a 80-as évek elejéről. Az utobbi a Black Hawk Down, Medal of Honor (hogy más műfajt is említsek) műrealizmusa nélkül bemutatja, a játékfilmek látványosnak mondott díszlet csatározásai mögött mi is zajlik valójában és ami a legfontosabb, mindezt egyszerű emberek megfogalmazásában. Valahogy az egész sokkal földszagubb, emberibb, mint a nyugati szerkesztett vallomások.
A Pergőtűzből van egy évezredekig ható kedvenc bölcseletem: "A gránát nem nézi, hogy hová esik, a gránát nem kérdezi ki áll ott, a gránát oda mindenképp gödröt csinál".

Ha már a magyar alkotásoknál tartunk, essen szó két kitűnő Sára Sándor filmről. A vád és a Könyörtelen idők, remélem azért van olyan köztetek aki ismeri őket.
Lacko, neked A vád címűt erősen ajánlom. A szovetek által nemrég megszállt (felszabadított??) területen, egy tanyára vetődik két orosz legény, mert friss parasztleányhusikára vágynak. Szó-szót követ, majd némi dulakodás, az egyik elhalálozik. Erre a másik lélekszakadva rohan a parancsnokságra. Reggel jön az orosz vizsgálótiszt...
A film természetesen dráma és halál komoly, beszámolom ellenére.

A Könyörtelen idők felvett egy igen érdekes kérdést. Akik addig, míg ment Hitler szekere és rajongtak a katonásdiért, azoknak, hogy van joguk szarban hagyni a nemzetet, a honvédséget és dezertálni, mikor is a legjobban lenne szükség rájuk. Ez egy apa és fia konfliktus.
Most csak a filmről beszélek, nem akarok filozófiai vitát indítani.