Az első két alkalommal szóba sem jöhet a túlzott taktikázás, inkább feljebb tolom az életerőmet, de nem fogok félórán keresztül futni az Arishok elől, és nem fogom magam egy bizonyos csapathoz kötni csak azért, mert A az egyetlen gyógyító, B tudja csak kinyitni a ládákat, C a tank és D-nek vannak csak ütős tömegirtó varázslatai. Az elején jobb szeretek mindenkit mindenkivel összeereszteni, mert a csapattársak spontán beszélgetései aranyat érnek. A fejlesztésre odafigyelek, de csak azért, hogy ne húsz percig kelljen gyepálnom az ellenséget, hanem csak nyolcig. A DAO esetében még így is minimum tíz órán át keringek Orzammarban.
Aztán amikor eljutok arra a pontra, hogy már kívülről tudom a sztorit, már minden beszélgetést hallottam, de a világ annyira tetszik, hogy szeretnék még kószálni benne, akkor (és csak akkor) szépen lejjebb veszem azt az toronymagas életerőt, és indulhat az agymunka. Ilyenkor magam is rákapok a stratégia ízére, élvezem, hogy annyi képesség és fejlesztési irány közül választhatok, már háromszor meggondolom, kiket vigyek magammal, megvan, hogy ki mit fog csinálni, és nem rohanok eszetlenül a csatába. Úgyhogy szeretem, ha megvan a lehetőségem az átgondoltabb játékra, még ha nem is élek vele túl gyakran, és én is zokon veszem, ha túlságosan lebutítják a rendszert. A DA2-nél úgy érzem, hogy a képességfa még rendben van, parancsokat is lehet szépen osztogatni, itt inkább ez a hullámosdi nyírja ki az élményt.
