Shadow Tactics: Blades of the Shogun

Jó, a sztori szerencsére azért pozitív irányba fejlődött azóta, hogy legutóbb említettem. Bár "Kage-sama" motivációját továbbra sem igazán értem, ő is valami olyasmiről hablatyolt csak, mint Okkoto, hogy a béke egyszerűen nem jó, a szamurájok életének értelmét az állandó háborúskodás jelenti. És azt sem mondanám, hogy a kilencedik pálya akkora meglepetést okozott volna. Sem az, hogy nem ért véget ott a játék érdemi része, sem az, hogy ki valójában ez a titokzatos "Kage-sama". A következő, tizedik pálya viszont azért már ütött. Na, erre nem számítottam én sem, hogy ez lesz a vége... Pláne azok után, hogy például amikor Yuki letért az útról, hogy megmentse Mugenéket ahelyett, hogy elvitte volna a fontos hadititkot egyenesen a sógunnak, neki is mindenki megbocsátott utána rögtön, sőt, megerősítették, hogy helyesen cselekedett. Na, valami ilyesmire számítottam volna a tizedik pálya végén is, hogy hazamennek együtt, elmesélik a történteket a sógunnak, aztán mindenki újra nagyon happy lesz...

Serbia is like Nokia: each year a new model, and it's getting smaller.

Közben egy kicsit lassabban ugyan, de haladok én is. A hatodik és a hetedik pálya sokkal könnyebben ment, mint a Yabu rezidenciája elleni. Mondjuk ezek sokkal lineárisabb pályák is voltak az előzőnél. Egyrészt nem adódott közben olyan lényeges választási lehetőség, mint az ötödiken például a kutyabolygatásos, a teamérgezéses, vagy egyszerűen csak a felrobbantásos megoldások között. Másrészt ránézve a pályára már látszott rögtön nagyjából, hogy mit kell csinálni, nem lehetett eltévedni nagyon rajta. (Bár ennek ellenére a hetedik pályán sikerült a vége felé aktiválnom egy párbeszédet, amelyben újra Mugen életéért aggódtak, pedig már rég megmentettem, és a páncélját is visszaszereztem.) Most a nyolcadik, a kanazawai erőd elleni ostrom megint egy kicsit komplexebbnek ígérkezik.

Amit én egy kissé zavarónak találok most már, az a történet. Jó, nem vártam előzetesen egy különösebben mélyenszántó sztorit a játéktól, de így a küldetéssorozat közepén ez még ahhoz képest is borzasztóan felületes és gyerekes. Egyrészt nem ismerjük a lázadók motivációját egyáltalán. Azért lázadnak, mert csak. Ennél azért még az adott korban is több jogcím volt szükséges egy háború vagy polgárháború megindításához, még ha az igaz is, hogy akkoriban a nyílt háborúindítás mind belső, mind nemzetközi szinten sokkal bevettebb gyakorlatnak számított, mint manapság. Legalább elhangzott volna már valami, hogy a sógun rosszul irányítja a birodalmat, ezért kell leváltani. Vagy elnyomta őket konkrétan, túl sok adót szabott ki rájuk, stb., ezért keltek fel ellene. Vagy valamilyen családi, leszármazási alapon az ő klánjuk tart igényt a sóguni címre. Vagy royalisták, és a császár hatalmát akarják visszaállítani. Vagy akármi... Másrészt még ennél is röhejesebb talán a kivitelezés, ahogy a lázadókat egytől egyig szadista állatokként ábrázolják, akik sanyargatják a köznépet, halomra ölnek és erőszakolnak mindenkit, akár cél nélkül, puszta szórakozásból is. A mi oldalunkon meg a sógun a megtestesült bölcsesség és jóság, mi pedig az ő feddhetetlen bajnokai vagyunk. Még Hayato szövege számított egy kis felüdülésnek ilyen szempontból az első néhány pályán, amikor többször elmondta, hogy ő csak egy zsoldos, és azért harcol a sógun oldalán, mert megfizeti, de azóta már ez is eltűnt. Azt hittem, az ilyen gyerekmesébe illő, egyoldalú ábrázolásmódon 2016-ra már sikerült túllépni. És pláne azért bosszantó ez az egész, mert amúgy a körítés: a látványelemek, a japán szinkron stb. a valósághűség felé tendál. Aztán a bugyuta történet mindezt keresztülvágja...

Serbia is like Nokia: each year a new model, and it's getting smaller.