Elhunyt...

Nem szerettem volna belefolyni itt az elmúlt napokban az eszmefuttatásba, de ezt kimondottan kellemes volt olvasni.

A legtöbb általunk emlegetett, tragikusan, idejekorán elhunyt híresség valamilyen mértékben barom volt. Erőss Zsolt, akit két gyerek és a lába elvesztése sem tartott vissza attól, hogy az adrenalint és a dicsőséget hajkurássza. Philip Seymour Hoffman meg Heath Ledger és a túladagolás. Chester Bennington és az öngyilkossága. Carrie Fisher és az évtizedekig tartó önpusztítás.

Enyhítő körülmények: a depresszió és a drogfüggőség alattomos dolgok, amelyekkel szemben nagyon nehéz küzdeni, pláne, hogy hiába élnek a híresek és gazdagok hatalmas kényelemben, nyilván a maguk köreiben nem kevés stresszt tol rájuk a saját és családjuk életszínvonalának fenntartása, az állandó alkotási és fellépési kényszer, a harc a szerepekért, stb.

Súlyosító körülmények: kurva rossz ám ilyen labilis, függőséggel, súlyos lelki bajokkal küzdő ember közelében létezni, főleg, amikor épp a mélyponton van, és nagy károkat okozhat a családja, ismerősei lelkében is mind az életvitelével, mind a halálával.

Aki elég okos és szerencsés, az még időben kilép a mókuskerékből, segítséget keres (hisz van pénze és ideje a legjobb kezelésekre), és próbál normális életet élni, de ha már súlyosan benne van a saját kis poklában, akkor egyre nehezebb váltania. Ahogy az átlag Kovács Jóska fórumozó is megküzd a maga kis önpusztító szokásaival, és általában időről időre el is bukik.

Általában nem azért sajnáljuk őket, mert morális példaképek voltak, hanem azért, amit az alkotásaik, alakításaik, tetteik nekünk jelentettek. Nekem Carrie Fisher halála esett kifejezetten rosszul, mondanom sem kell, hogy egyrészt a SW miatt, másrészt mert hatalmas arc volt a nő. Örültem volna, ha még vagy 20-30 évig ontja magából a cinikus, humoros megjegyzéseket. De lettem volna a gyereke egy bipoláris elmezavarban szenvedő, labilis, állandóan visszaeső anyának? Nem szívesen.