Erősen agyalok rajta, hogy számomra eddig talán ez a legerősebb időutazós történet. Kicsit megúszós ez az E/1, ezt sosem szeretem a regényekben, illetve vannak nehezen hihető dolgok, de másba nem tudok belekötni. Nagyon aprólékosan kitalálta a fizikát, a világot, jó kis családi drámát kerekített, stb.
Egy ponton kirázott a hideg. Akit érdekel a sztori, annak leírom, mi az alapvetés, ez pontosan a regény feléig történik meg, mert ott áll elő az egyik főszereplő az elméletével.
SPOILER
Ebben a világban az első időutazás pillanatáig lehet visszamenni, a fizika törvényei megtiltják, hogy bárki korábbra menjen. Mivel exponenciálisan növekszik az időutazók száma az idő előrehaladtával, és ők előszeretettel jönnek vissza az időutazás napjára (vagy bármikorra) pillangókat taposni, a távoli (27-28. századi) jövő már instabil, másodpercenként változik a táj, az épületek, kb minden, mert valaki éppen mindig megváltoztatja az időfolyamot. Ezt csak az érzékeli, aki egy speciális eszköz segítségével kívül tartja magát az időn. Jelen van, de nem hatnak rá a változások. A gond az, hogy valami okból folyamatosan csökken a legtávolabbi jövőbeli pont, 3100-ról 2700-ra csökken a világvége időpontja, aztán ez folytatódik, és senki nem tudja megállítani. Mintha az idő büntetné azt, hogy beleavatkoztunk a rendes folyásába. Na, az egyik főszereplő meg kitalálja, hogy mi van, ha az univerzumban lévő fekete lyukak egy része mind-mind egy helyi világvégét jelöl, ahol egy civilizáció elsajátította a "végső technológiát", az időutazást, és nem tudtak menekülni a sorsuk elől.
Nemsokára neki is esek a második kötetnek, aztán jöhet a többi Hackett-cucc. Fura, hogy ennyire nem kell messzire menni jó sci-fi ötletekért, sokan írják, hogy ha ilyen ütemben fejlődik Markovics úr, akkor a világsiker is kinézhet neki. Olvastam már ennél ötlettelenebb, gyengébb Hugo-díjas regényt.
