Jojo. Ez elég vegyes. Az pt1-2 eléggé meglepett, itt még nem érzem indokoltnak a bizarre adventure-t. Audiokommentáros dragon ball keverve egy kis Castlevaniaval. Tetszettek a családi kötelékek, maga a kaland, a ~mágiarendszer is eléggé szimpatikus volt. P3 dobta mindezt, hogy pokémon-kártyajátékos sorozat legyen... Oké, ez nem annyira "hiba", a stand-eket a manga a 90-es évek elején hozta be jóval a különféle idézős és meseállatviadalos őrületek előtt, az anime pedig szinte 1:1 átirat, de a "realista" hamonozás után ez egy olyan lépés volt, ami nekem nem annyira tetszett. Netflixen egyelőre csak ennyi van fönt és mivel a pt3 eléggé lemerített ezért nem volt kedvem khm, másfele nézelődni, hogy folytassam a sorozatot. Összességében azért ~tetszett és most már végre értem, hogy miért minden Jojo utalás...
Netflix "meghekkelése" (nyelv átállítása angolra
) után az animekatalógus hízott egy kicsit és elérhető lett a nagy klasszikus is, a Neon Genesis Evangelion. A végére érve Jojohoz hasonlóan itt is az első gondolatom a "túlértékelt" volt. A mecha nem (lesz, de van még egy pár tétel a listámon) az én műfajom. A befejezés(ek) és a kikúrt Shinji volt a legnagyobb negatívum, de úgy láttam a kezdetektől fogva ezek a fő problémák. A befejezés engem személyesen is megérintett, mivel pár gondolat erejéig elkalandoztam a ME3 endinghez, de szerencsére nem áldoztam rá időt és energiát így végül arra jutottam, hogy az Eva-é annyira nem vészes. Ami furcsa volt számomra az az nagy Rei vs Asuka waifu háború, mikor az egyértelmű győztes Misato.
One punch man, a mém alapfelütés (pun intended) ellenére meglepően szórakoztató, tetszett.
Könnyed romkom kategóriába is belekóstoltam, Toradora, nagyon ízlett!
Erased, a life is strange anime. +
Violet Evergarden után visszatértem a sírós sarokba. Your lie in april 6, Anohana 9 sírós McConaugheyt (interstellar) ért. Utóbbinál az ed-t meghallva mostantól beindul a pavlovi reflex...
Kakegurui, szexi pszichopata szerencsejátékos csajok, pont annyira izgató és ijesztő, mint amennyire hangzik.
Devilman Crybaby. Uhh. Egy ~50 éves manga modern feldolgozása. A stílus nagyon furcsa, egyszerre amatőr és vérprofi. LSDs János Vitéz. Pornóba illő rave party orgia, scooby doos váltófutás, badass démoncsaták. Jelenetek, amitől legszívesebben üvöltve sírnék és mélyebb, nagyokat sóhajtó, üres tekintetes depresszióba küldött, mint a Black Lagoon durvább részei. Mindezt egy nagyon király ost fogja össze, amit bármilyen cyberpunk setting megirigyelhet és aminek simán ott a helye egy top x zenei lista felső részében. A legjobb legszörnyűbb vagy legszörnyűbb legjobb, nem is tudom, Élményem volt.
De ugyebár az anime a kultúráról szól, annak pedig fontos eleme a plot.
Ehhez már khm, vitorlát bontottam. Irány az ecchi! Highschool dxdvel kezdtem az ismerkedést, ami után rá kellett jöjjek, hogy ezt a műfajt csak úgy fogom tudni élvezni, ha a plot mindkét formája egyszerre van jelen. Szerencsére összetalálkoztam a Monster Musumeval, ami instant kedvenc lett - igaz az agyam fétis részlege rengeteg különféle levelet kapott utána... Volt még aztán a Highschool of the dead, amitől eléggé megharagudtam magamra amiért éveket pazaroltam el a walking deadre. Kár, hogy az alkotó halála miatt ez nem lesz sose befejezve.
