Nem akartam ilyen botrányt okozni, amúgy Raistlinnek igaza van, hogy ahányszor a Switch szóba kerül, valahogy hozza magával ezt a kérdést, hogy "egy játékért minek vegyem meg"... és valahol megértem azokat, akik így látják, úgyhogy isten őrizz, hogy ezzel vitatkozzak. Én csakis a személyes meglátásomat tudom adni: pont, ahogy idősödtem (úgy értem, hogy 20 évesről átalakultam 30-ra
), úgy vonzottak egyre inkább a Nintendo klasszikus (és retro) stílusára jellemző, árkádos és legtöbbször puzzle-jellegű játékok. Ez szimpla ízlés kérdése... kb. tényleg 20 lehettem, amikor először megtudtam, hogy léteznek emulátorok, és a tini korom óta követett
Angry Video Game Nerd sorozat fos Nintendo-játékait kipróbálhattam - aztán a jókat. És a legelső Zelda-játék, amit kipróbáltam így, az a Super Nintendós
A Link to the Past volt... és valami elllképesztően bevonzott. Én semmi hasonlót nem játszottam előtte, nem is sejtettem, hogy ez érdekelhet, de ez a nagyon egyszerű kalandjáték, ami elédtár egy, a konzol képességeihez képest nagy teret, egy intutív, egyszerű irányítási rendszert, nagyon kellemes látványvilágot és - az egyik legfontosabb eleme - irgalmatlanul jó zenéket, abba nem tudtam nem egyből beleszeretni. Mindezek annyira addiktívvá tették, hogy egyből ki akartam próbálni a sorozat többi részét. Bár az eredeti, NES-es Zelda-játékok nagyon nehezen megközelíthetőek egy modern embernek, legalábbis így ítéltem, a következő nagy hatással a GameBoyos(!!)
Link's Awakening volt rám. Itt egy még kisebb gépbe lett belepasszírozva egy legalább ugyanakkora játék, mint SNES-es társa, ha lehet, legalább ugyanolyan, ha nem jobb zenékkel. És amit nehéz is megfogalmazni, de megpróbálom: ezekből a játékokból valami igazi, őszinte
öröm árad.
Régóta érlelődött bennem emiatt, hogy ha valaha játékkonzolt vennék (bár sosem vágytam erre úgy igazán), az csakis Nintendo lehet, mert egyszerűen ezek azok a játékok, amik
igazi örömöt okoznak. A Nintendo humora, kedvessége, a karakterek, a jelenetek egyszerűen utánozhatatlanok. Ezt ráadásul olyan pontosan támasztja alá a zene, ami egy valódi, tagadhatatlan "Nintendo élményt" hoz létre, és ezt semmilyen más konzol, más nagy kiadó játéka nem tudta még elérni nálam. Pont 2 és fél éve, 30. születésnapomra kaptam a családtól egy Switchet, és első játékként belecsaptam a
Breath of the Wildba... arról már írtam korábban is, hogy ez hatványozottan hozta mindazokat a pozitív élményeket, amiket a korábbi Zeldák. Úgyhogy innentől kezdve visszafordíthatatlan volt nálam a Nintendo hűség - és a Nintendo humorára és stílusára jellemző nagy játékok közül még párra ránéztem, lásd a Mario sorozatot, köztük a
Super Mario Odyssey-t vagy a
Paper Mario szériát.
Én, ha PS-t vagy XBoxot vettem volna valaha, az árakból kifolyólag valószínűleg pontosan ugyanannyi AAA játékot zsebeltem volna be, mint a Switchen: nem túl sokat
De amiatt a pár miatt, amit megvettem, bőven megérte a konzol, ezt amúgy szinte nevetséges is megemlítenem. Naná, hogy megérte. (Hozzáteszem, nagyon sok kegyetlen jó játékot találni a 20-30 eurós árkategóriában is, amik persze nem feltétlenül Nintendo exkluzívak.)
Nyilván nem egy szent cég a Nintendo - például a játékaik kegyetlen drágák, ezeket a nagy címeket soha a büdös életben nem fogod megvenni 40 eurónál olcsóbban, mert egyszerűen ez a policy náluk, a különböző előfizetéses szolgáltatásaik is lehúzósak (függetlenül attól, hogy elő vagyok rájuk fizetve.) De őszintén mondom, hogy az az élmény, az az örömcsomag, amit egy BotW, egy Odyssey vagy egy
Paper Mario: Origami King nyújtott, majdnem, hogy kárpótol ezekért. És a BotW után a
Tears of the Kingdomban is vannak FPS dropok, lagok... és totálisan leszarom. Már a BotW is egy következő generációs konzolra készült, a Switch túl kicsi ehhez. Mondjuk ez azt jelenti, hogy (a hasamra ütök) a 120 beleölt játékórából nettó 1 órát laggolt, tehát szerintem nem vészes arány, sőt. Engem speciel ezek a pillanatok nem dobtak ki a játékból, de ez megint lehet, hogy ízlés kérdése.
Nekem kb. ez a Nintendo meglátásom: valahogy az az érzésem, hogy az olyan, tényleg csak hétköznapi játékosoknak, mint én, a Nintendo Switch egy sokkal-sokkal vonzóbb alternatíva. Ehhez persze az is kell, hogy engem pont ezek a típusú játékok kötnek le, és egyre inkább. Most valahogy nem érdekel a hiperrealitás, nem érdekelnek - a játékokban - a komor valóságra emlékeztető történetek, a drámai, pszichológiai sokkal felérő fordulatok. Nekem mostanában pont az kell, amit a Nintendo és a Switch nyújtani tud. (Amúgy másik példa, hogy pl. a
Doom Eternal is egy olyan játék, amibe iszonyú sok órát öltem a rövid kampányához képest, de pont azért, mert bevállalta az árkádosabb, realizmustól elforduló irányt. Ezt csak a személyes ízlésem újabb bizonyítékaként.)
My father was brutally murdered last week, and it's only now that I can look back and laugh.
