Ne érts félre, szó nincs arról, hogy el akarnálak ítélni - mindenki úgy játszik, ahogy akar, DE...
... nem tudom, mennyire szórakoztató és ad valódi sikerélményt/fejlődés-élményt az, ha rommá tápolva állsz neki a játéknak. Az a baj, hogy az eleje/első negyede-fele így nagyon egyszerű lesz, mert olyan területeken is, ahol 10-20-30-40 az ajánlott szint, te mondjuk már eleve 80-as szinten fogsz rohangálni, ráadásul olyan fegyverekkel, amiket akkor még kézbe sem tudnál máskülönben venni. Így viszont triviálisan egyszerű lesz a legtöbb ellenfél (mert mondjuk 3-4 ütésből a bossokat is leküldöd gond nélkül). Egy darabig... ugyanis előbb-utóbb el fogsz jutni oda, hogy kiegyenlítődik a szinted és az adott terület ajánlott szintje (mivel a játék elején nem kapsz sok rúnát, viszont ugye mind több és több rúna kell a szintlépéseidhez), és hirtelen azt fogod észrevenni, hogy már nem fekszenek automatikusan az ellenfelek, hanem ütnek vissza serényen. És mivel "nem rázódtál bele" (dodge, félrelépés, ugrás stb. begyakorlása, ráérzés az ütemre), nem szenvedtél meg vele az elején (de egyúttal bele is tanulva közben), ezért mondjuk Liurnia és egy-két földalatti pálya (Siofra, Ainsel) után, Caelid környékén (ami még mindig nincs a teljes játék felénél sem) már azt fogod látni magadon, hogy nem boldogulsz egyedül, esel-kelsz-borulsz a területen flangáló legalapabb szörnyektől is. És persze ott is bele lehet tanulni az egészbe (ha csak nem veszel megint sokmillió rúnát, meg fegyvereket a maxra húzó köveket, amikkel újra el tudod odázni a dolgokat egy darabig), csak kicsit fájdalmasabb és szenvedősebb/nehezebb lesz, mintha mondjuk a játék elején, Limgrave-Weeping Peninsula-Stromveil Castle vonalon tetted volna ezt meg.
Mondjuk ne legyen igazam, de én most valami ilyesmit érzek "kifejlődni" majd a dologból.
Endure. In enduring, grow strong.