És hiába ostorozza az ember önmagát, hogy miért éppen én, nem érkezik válasz. Megtesszük, ami a tőlünk telhető maximális és ennyi.
Én is édesapámból csak annyit láttam az utolsó 3-4 évében, hogy mentővel kórházba be, benn tartják, aztán kijöhetett, de otthon is látszott, hogy fájdalmai vannak és az arcára kiült, hogy frusztrálja, hogy tehernek érzi Magát számunkra. Se a családfői szerepet nem volt képes betölteni, se mást nagyon. 14 voltam, amikor a kórházban elhunyt, ennek már 27 éve. Nem egyszerű, de az ember mindig alkalmazkodik és valahogy megbirkózik a helyzettel.


