rootshaper blogja

Szeretjük a Digit, mert mást nem tudunk

rootshaper | 2012.12.03. 20:00 | kategória: agyfasz

azt hiszem, nagy hibát követtünk el 6 éve, mikor a fővárosba költözvén, a legolcsóbb és legnagyobb sávszélességet kínáló szolgáltatót választottuk, az akkor még mellette elérhető UPC és T-Online helyett. igazából a nagy probléma inkább a kábeltévé szolgáltatásukkal van, de azért nem lenne teljes az agyfasz, ha a net sem úgy működne, mint ahogy azt reméltük azon a napon, mikor aláírtuk a szerződést.

gondolom nem csak a Digisek hallanak/olvasnak az egyre eldurvuló felháborodásokról, amik a céget érik nap mint nap. ennek oka leginkább a különböző TV csatornák elvétele, mindenféle tájékoztatás nélkül. először ugye volt a Comedy Central, ami egyik napról a másikra tűnt el, helyén egy nagy feketeséggel, amiről sokáig azt hittük, hogy csak adás hiba lehet... aztán egy hét múlva - mert türelmesek vagyunk - felhívtuk az ügyfélszolgálatot, hogy mégis mi történt a csatornával, mire a hölgy a legnagyobb jókedvvel közölte velünk, hogy azt kivették a csatornakiosztásból. ekkor már túl voltunk egy sávszélesség leszabályozáson, ugyanis a szerződésben foglalt 20/20 mbit helyett már csak 20/10-et mutatott a speedtest. a változásról szintén nem tájékoztattak, még csak egy levelet sem küldtek, hogy "hé paraszt, mostantól 10 megabittel kevesebb a feltöltésed, csak gondoltuk megemlítjük.".

mindezekbe beletörődtünk, mert nem nagyon van más opciónk. a Digi a kezdeti döbbenetes olcsóságával és e mellett magas sávszélesség szolgáltatásával és jó csatornakiosztásával elnyerte a környéken lakók bizalmát, oly annyira, hogy a UPC-t és a T-Home-ot teljesen kiszorította a környékről. igen, még csak kábelük sincs kiépítve, mert mindenki Digis lett. így hát abban a kellemetlen monopol helyzetben van a cég, hogy gyakorlatilag bármit megtehet, ugyanis előfizetőket veszíteni 100%, hogy nem fognak. gyanítom, ez más környékeken is így történt, ezért sikerült most megint az előfizetők tudta nélkül úgy dönteniük, hogy először csak a Discovery Science-t veszik el, majd szépen fokozatosan az összes Discovery családtagot: az Investigationt, a Worldöt, a mezeit, meg a Showcase-t. gondolom kitaláljátok, hogy erre is úgy kellett rádöbbennünk, hogy ahol eddig a Science volt, ott most a Digi saját, retek csatornája foglalja a helyet, így előállt az a helyzet, hogy ismét egyel több olyan felesleges szarért fizetünk ugyanannyit, amire semmi szükségünk nincs.

kár lenne arra buzdítanom embereket, hogy ne a Digit válasszák, hiszen ha TV-ről van szó, a csatornakínálat úgyis megteszi a kellő hatást. inkább valami tippeket várnék, hogy mi tévők legyünk egy ilyen helyzetben, egy budapesti panelház harmadik emeletén?

Utolsó módosítás: 2012.12.03. 20:03

Az elektronikus zene, és a bulik

rootshaper | 2012.11.14. 20:03 | kategória: agyfasz

a hétvégén sikerült megjárnom egy elektronikus zenével átitatott bulit, amit már kifejezetten vártam, hiszen egyik kedvenc előadóm lépett a pult mögé aznap este. voltak is elvárásaim, igyekeztem képben lenni, mikor eljött a perc, lelépett az előző DJ és megérkezett a nagy kedvenc. persze az első pár számnál még közel önfeledt volt a hangulatom, mikor kezdett valami nagyon gyanússá válni.

feltűnt ugyanis, hogy az úriember füles nélkül kever, és mintha már a sorrend is rémlett volna valahonnan... ja, persze, hát a legutóbbi albumról, amit rongyosra hallgattam. az történt ugyanis, hogy a jóember a saját zenéit mutatta meg a közönségnek, az album trekkjeinek a sorrendjében, s mindezt tette úgy, hogy még csak a látszatát sem akarta kelteni annak, hogy megerőlteti magát a szórakozásunk érdekében.

az már csak a hab volt a tortán, hogy mint szakmabelinek, egyből feltűnt az is, hogy átkeverésnél még a mélyet sem veszi le az egyik zenéről. nem, ugyan már, minek azzal is vesződni, a következő trekkhez úgyis újra vissza kell állítani. helyette percekig két zene szólt egyszerre, teli basszussal, ami a helyszín komoly hangtechnikáján a gégémet rezgette már. arról nem is beszélve, hogy mire az ember megszokta a duplázott basszust, az egyik zene véget ért és már csak cincogásnak tűnt a következő szám egymagában. de nem tartott sokáig az állapot, hiszen jött a következő, amit szintén percekig járatott az előzővel és így tovább...

sokan mondják, hogy igénytelen az elektronikus zene, és a közönsége is. azt kell mondanom, mint sok elektromos műfaj hallgatója, hogy ez sajnos nagyon is igaz. imádom a metált is, és még rengeteg akusztikus zenét, és borzasztóan éles a kontraszt a közönségek között. ha egy metál bulin elfajul a helyzet és a zenekar szart játszik, kifujjogják a picsába őket, kíméletlenül. ilyet a tizenpár éves bulizó pályafutásom alatt elektronikus zenei szórakozóhelyen még nem tapasztaltam. pedig higgyétek el, megjártam már pár szar bulit, és szívem szerint ordítottam volna, hogy takarodjon a delikvens a helyszínről, záros határidőn belül.

sok metálos barátom van szerencsére, akikkel elég komolyan el szoktunk beszélgetni ilyesmikről és sokuknak az elektronikus zene egyenlő a DJ-zéssel. holott a DJ-zés, mint olyan, mások zenéinek egymás után pakolása semmi megterheléssel nem jár. akinek annyi ritmusérzéke sincs, hogy két zene ütemét szinkronba tudja hozni, az inkább kerülje is el a zene művelését, bármilyen formában. az elektronikus zene ott kezdődik, hogy előkerül minimum egy midi billentyűzet, vagy valami vezérlő egység, amivel akár laptopról, akár igazi vasakból, de valami olyat csavar a zenész, amit otthon nem tudsz reprodukálni, ha megszakadsz akkor sem. valahogy úgy kéne kinézni egy elektronikus zenei bulinak, az én utópisztikus elképzeléseim szerint, hogy egy vizsgázott szakértő a zenész mellett áll és figyeli, hogy csinál-e legalább valamit, ha pedig nem, akkor nincs gázsi. mert ugye a drága jóember megkapja a pénzét, és utána általában szarik az egészbe, mert megteheti. a közönség jórészt nem veszi észre, mert hozzá van szokva az igénytelenséghez, a helynek meg végképp nem számít, az előző tényből következően. így mindenki boldog, kifizeti a belépőt, bebaszik, majd hazamegy és meghallgatja ugyanazt, ugyanúgy, mint este. semmi maradandó emlék a zenéről, semmi, amiről mesélhetsz, csak az, hogy melyik kukát rúgtad le hazafele menet, vagy melyik padon aludtál el.

a feladat tehát adott, valahogy a köztudatba kéne csempészni azt, hogy az elektronikus zene nem abból áll, hogy megnyomsz egy nagy piros gombot a számítógépen, ami ennek hatására zenét szül a semmiből. és most igazából a kollégákat szólítom meg, hogy ne adják lentebb a maximumnál, ha arra kerül a sor, hogy élő közönségnek kell játszani. ne legyen úrrá az igénytelenség és a leszaromság, mert az azt az eredményt adja, hogy teljesen jogosan kezdik el lenézni a műfajt. a közönségnek nem szólok, mert ha nem is az én idegbajos blogbejegyzésemtől, de változni fog valaha ez a helyzet, úgyis észre fogják venni és ha valaki igénytelenségbe merészel süllyedni, azt már akkor végre pillanatok alatt ki tudják majd szűrni.

WRC 3 egy laikus szemével

rootshaper | 2012.10.21. 14:12 | kategória: játék

imádom a rally-t, ezt szögezzük le már az elején. ha van motorsport, amit képes vagyok nézni is, akár mint közvetítés, akár mint videójáték, akkor az a rally, hiszen csodálatos tájakon embert próbáló körülmények közt kell a pilótáknak bizonyítani, nem csak a megszokott unalmas körpályákon brümmögnek órákon keresztül. azonban nem vagyok szakértő, még csak jogosítványom sincs, így csak mint laikus tudok beszámolni a játék milyenségéről.

sajnos elég ritka mostanában a vérbeli rally játék, melyek közé a DiRT sorozatot már nem is merem besorolni, ám végre megjelent a WRC 3, mely a rally világbajnokságot hivatott a monitorunkra varázsolni. több-kevesebb sikerrel.

az ígéretesnek induló játék három részre tagolódik, melyből kettő amolyan bajnokság-féle és sima egyszemélyes versenyzés, a harmadik pedig természetesen a multi része a dolognak, mely elég vastagon be is van integrálva az egyjátékos kampányba is. így fel tudjuk tölteni a pályákon elért eredményeinket és összevetni azokat a haverok teljesítményével. nagyjából ennyit nyújt papíron a WRC 3, de lássuk azt, hogy ténylegesen mit produkál a Milestone terméke.

már a menüben elfog az az érzés, hogy valami nem stimmel. bárgyú, rajzfilm figura karakterek közül kell választani a kampány elején, ami igen nehéz feladat, ugyanis az összes karakter visszataszító és akárhányszor elindítjuk a játékot, mindig ő fog ránk vigyorogni a verseny előtt, így jól gondoljuk meg a választást és igyekezzünk a legkevésbé randa pilótára bökni. de már a bökés sem túl egyszerű, ugyanis a menü iszonyatosan lassan reagál mindenre, amit csinálunk. legyen az csak sima opció váltás, vagy belépés egy menüpontba. olyan érzésem van, mint mikor próbálnék haladni a 7-es busz megállójában, de esélytelen, mert 40-50 öregasszony torlaszolja el a járdát teljes szélességében és hiába tudok én hiperűrsebességre kapcsolni lábbal, ha előttem gyökkettővel döcögnek a birodalmiak legócskább hajói. ragacsos, és nehezen is átlátható ráadásul a menü, mely kifejezetten megkeseríti az egyesével a kocsiba pakolható tuning alkatrészek kiválasztását. a többi opció megnézésére már nincs is kedve az embernek, mert oda is csak beragad percekre, feleslegesen.

na de nagy nehezen sikerült elindítani a játékot, kezdődik a harc a tereppel és az időjárással, portugália és spanyolország területein. lehetőségünk van konfigurálni a járgányt kedvünk szerint, de pár óra játék után rá lehet jönni, hogy a négy panel közül elég lesz csak a body elnevezésűt használni és a fékerőt, a kormányozhatóságot, a sebességfokozatok távolságát, és a kocsi magasságát beállítani, a többi tökéletesen érdektelen és nem változtat szinte semmit a vezethetőségen. egy darabig aztán kellemes perceket is szerez majd a játék, mivel végre egy rally jelent meg, ráadásul PC-re is, így a rózsaszín köd kellőképp elhomályosítja a vezetési élmény gyatraságát és a kocsik furcsa fizikáját is. nem beszélve az igen hamar ismétlődni kezdő szakaszokról.

miután eltöltöttünk a játékkal pár órát, a kocsik egyre kevésbé kezdenek jó vezetési élményt nyújtani, a pályák pedig ahogy fentebb is említettem, ismétlődnek és nem hoznak semmi érdekeset. néhányuk atmoszférája egész jól eltalált és ez leginkább a finn rally pályáira igaz, viszont van sok, amit értetlenül bámultam és ilyen volt például mexikó, ahol többször kis városkákon át vezet az utunk, melyeket kizárólag 90°-os kanyarokkal láttak el. az unalom tetőfoka.

már megszokott, hogy bajnokságokon valami gyűjtögetésével (általában XP pontok, itt azonban az angry birds-hez hasonló csillagok) feloldhatunk addig elérhetetlen járgányokat, alkatrészeket, festéseket és versenyeket. ezek azonban tömény összevisszaságban és látszólag teljesen logikátlanul érkeznek, sokszor nem tudom követni, hogy melyik autó kategóriához mit unlockoltam már, és ekkor szépen jön a ragacsos menüben való böngészés és minden alkatrésztípus végigzongorázása, hogy lássam, melyikhez van új és melyikhez nincs. ha elég ilyen csillagot szereztünk már, akkor új területek bajnokságai válnak elérhetővé és itt is kapunk minden területre egy-egy nagymenőt, akit superspecial pályán kell megalázni.

hiába, mivel nincs más, jó játék a WRC 3 is, jobb, mint a semmi, de komoly fájdalmakat okoz a Colin McRae sorozat hiánya. próbáltak a Milestone-os srácok lopni innen-onnan, például a kapukat gázolós játékmódot a DiRT-ből, de az is elég vérszegény lett. sem túl nagy kihívást, sem pedig izgalmakat nem szolgál, csak amolyan nyugdíjas kocsikázás viszonylag szép tájakon. akinek ilyesmire van szüksége, vesse bele magát, de akik tényleg szeretik és tisztelik a rally sportot, azt hiszem jobb, ha messze elkerülik a WRC 3-at.

Most akkor free to play, vagy nem free to play?

rootshaper | 2012.07.23. 12:49 | kategória: gondolatébresztő

Azt gondolom mindenki észrevette már, aki nem szatyorban éli életét, hogy a játékvilág egy része lekanyarodott a kínálkozó kijáraton az eddig megszokott kereskedelmi modellek autópályáján. Ez a kijárat pedig a free to play modellhez vezet, mely rendkívül hangzatos és nyilván sokan rá is kapnak pillanatok alatt, csak az egésszel az a gond, hogy ezek a játékok közel sem ingyenesek.

Már megszoktuk azt, hogy egy játékhoz demó csak szökőévenként egyszer lát napvilágot, és az is olyan keveset mutat, hogy nagyjából arra jó, hogy megnézzük, fut-e a gépünkön a dolog. Most persze a PC vonalat értem ez alatt, hiszen a konzolokra továbbra is viszonylag nagy mennyiségű demó érkezik, annak ellenére, hogy ott vajmi kevés értelme van például megnézni azt, hogyan fut az adott program.

Hogy miért hoztam fel a demókat a free to play modell mellett? Mert személy szerint nagyon kevés különbséget látok a kettő között. Vegyünk egy hétköznapi free to play modellre építő játékot. Elkezded játszani, vagy rákapsz, vagy nem, de előbb utóbb egy falba fogsz ütközni, mely a teljesen ingyenesen játszók és a mikrotranzakciós üzletben vásárlók között épül fel. Tehát két lehetőséged van: vagy abbahagyod a játékot, mert nem képes már szórakoztatni a hatalmas szakadék miatt, mely az ingyenes és a fizetős közönsége között húzódik, vagy beállsz a sorba és veszel magadnak olyan fegyverzetet/páncélt/akármit, mely képessé tesz arra, hogy érvényesülj a fizetős játékosok között. Ergó, megveszed a játékot... havonta egyszer, vagy akár többször is. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy akkor miért is hívják az adott játékot free to play-nek?

Nyilván akad egy rakás üdítő kivétel, ahol tényleg a skill számít és nem a bankkártya tartalma. Ezek azonban meglehetősen ritkák, a legtöbb magát ingyenesen játszhatónak valló játék sokkal mélyebben nyúl bele a zsebünkbe, mint egy boltban megvásárolt játék, melyért egy egyszeri összeget kifizetve, azt addig játsszuk, ameddig akarjuk és nem kell attól tartanunk, hogy jön Vér István a 42 csövű lézerágyújával és felken a falra a másodperc törtrésze alatt.

John Scalzi: Vének Háborúja

rootshaper | 2012.06.27. 09:38 | kategória: könyv

rengeteg jót hallottam/olvastam az aktuális "tesztalanyról", ezért mikor egy aluljárós kisboltban megláttam akciósan, egyből lecsaptam rá és már úton a suli fele el is kezdtem olvasni. általában, mikor valamiről sok jót hall az ember, hatalmas elvárásokat támaszt az adott dolog irányában, és ez most sem volt másképp... olyan lendülettel vetettem bele magam a kalandokba, hogy szinte még el sem kezdtem, de már vége is volt. és sajnos vegyes érzésekkel csuktam be a könyvet a befejezés után.

a történet szerint a Gyarmati Véderő katonákat toboroz a Föld bolygóról, ahol is ha elérted a 75. életévedet, önként bevonulhatsz katonának. ez viszont a teljes földi életed hátrahagyásával jár. de ha már úgyis megvénültél, nem teljesen mindegy? sőt, a GYV egy olyan lehetőséggel szolgál, amiről a Földön csak találgatások folynak: állítólag megfiatalítják az újoncokat, hogy hasznukra váljanak a hatalmas gyarmatosításban. így csöppen a katonaság kötelékébe a megözvegyült John Perry is, aki gondolkodás nélkül aláveti magát a sorozási procedúrának, majd pár oldallal később már úton is van az egyik hatalmas űrlifttel a GYV bázisára, ahonnan majd továbbindítják őt a galaxis valamely pontjába. természetesen nem egyedül utazik hősünk, sok új ismerősre lel és ez az egyik legjobb tulajdonsága a könyvnek: olyan érzéseket kelt az olvasóban, hogy szinte újraéli azokat a napokat, mikor először ment középiskolába.

a leíró részek viszont már annyira nem tetszettek. főleg azért, mert nagyon ritkán fordulnak elő. a sokféle idegen fajt, melyekkel az emberiség kapcsolatba lép a regény során, nagy vonalakban vannak csak felvázolva, és Scalzi inkább a fantáziára bízza, hogyan képzeli el az olvasó őket. ugyanez igaz a helyszínekre is. viszont a tudományos része annyira hihető és jól megmagyarázott, hogy szinte érezni lehet, hogy hamarosan talán eljön ez az idő a valóságban is.

vegyes, nagyon vegyes regény lett a Vének Háborúja, de inkább jó, mint rossz. jó humorral van megáldva az író és ezt rendre igyekszik kamatoztatni is, viszont mint említettem, a leíró részeket hiányoltam, nagyon hiányoltam. helyette pedig fölösleges blődségekkel traktálja az olvasót oldalakon keresztül, melyre pedig semmi szükség nem lett volna. hősünk meglehetősen sablonos, vénemberből lett katona, aki soha nem harcolt, mégis olyan megoldásokkal áll elő, hogy azonnal sorra előléptetik. a militarista hangulat a helyén van, viszont nem érezni annyira a súlyát a háborúnak, főleg azért, mert olyan kérdéseket vet fel, hogy minek is háborúznak mindenkivel, állandóan? ráadásul a befejezéssel sem vagyok teljesen kibékülve. hatalmas hiányérzettel csuktam be a könyvet, és nem éreztem azt, hogy ennek volt bármi értelme is. elkezdődik valahol, aztán egyszer csak vége lesz, mintha nem hagyták volna az írót, hogy befejezze, amit szeretett volna.

azon olvasóknak tudom ajánlani, akik még csak barátkoznak a scifi olvasással: rengeteg párbeszéd, kevés okfejtés és leírás jellemzi. könnyű olvasmány, némi kis tudománnyal és jó sok fikcióval, találgatással. akciódús, de mégis valahogy nem hozza azt a feelinget, amit mondjuk a Csillagközi Invázió klasszikusa. egy jó filmet megnéznék belőle, de mint irodalom, olvastam már sokkal-sokkal jobbat is.

Izomtibi esete a mozgólépcsővel

rootshaper | 2012.04.11. 20:51 | kategória: agyfasz

rövid és tömör bejegyzés következik, de úgy érzem, ezt meg kell osztanom a világgal, mert egyszerűen nem tudom feldolgozni a történteket. hátha majd ti segítetek ebben.

az történet helyszínéül az Árpád híd metróállomás szolgál, mely a környéken nem járatosak számára némi tájleíró részt igényel, ugyanis nem az egyszerű fajta metróállomások közé sorolható. az mellékes, hogy vagy negyvenféle módon lehet kijutni az aluljáróból, mely sok tévelygésem okául szolgált, viszont annál fontosabb az, hogy a két különböző irányba haladó metrót úgy lehet megközelíteni, ha egyszer lemész a pálya alá, amire egy manuális lépcső szolgál, majd felbukkansz a túloldalon, amiben már mozgólépcső is segít. ha nem lenne világos, lefele gyalog, felfele mozgólépcsővel lehet közlekedni a "gödörben". ebből a megoldásból kettő áll az utazni vágyók rendelkezésére, a peron két végénél.

megyek lefelé az aluljáróba, mint egy ember, s mellettem Izomtibor közlekedik hasonlóan komótosan, tizenhárom kiló fuxal a nyakában, izomtrikóban, ahogy azt illik. megyünk, mendegélünk lefelé a manuális lépcsőn, mikor is leérünk az átjáró aljára. ekkor Tibor konstatálja, hogy a mozgólépcső felfelé bizony javítás alatt áll, ezért hangot adva megrökönyödésének egy hangos "nabazdmeg" kijelentéssel sarkon fordul, és igénybe veszi a mozgólépcsőt visszafelé. ekkor az arcomra kiült egy amolyan "miabúbánat?" kifejezés, de gondoltam elcseszte a nagy eszével a menést és lent döbbent erre rá. aztán kapcsoltam, hogy mi van, ha tényleg a mozgólépcső hiánya okozta Tibor meghátrálását, gyorsan felszaladtam és vártam őt a másik átjárónál, hátha megjelenik... azt hiszem, nem kell leírnom, de mégis megteszem, hogy bizony Tibor megjelent és képes volt átvándorolni a túloldalra annak érdekében, hogy igénybe vehesse a mozgólépcső nyújtotta elképesztő kényelmet.

nos, ennyi lenne. igyekeztem szépen körülírni a történetet, hogy ne három mondatból álljon, remélem átjött a döbbenetem, meg ilyesmik. de ha az nem, legalább képzeljétek el a szituációt és legközelebb, ha egy Izomtiborral találkoztok, gondoljatok arra, hogy a lustaságuk általában az eszükkel fordított arányosságban van és ezt az összefüggést érdemes időről időre a legcifrább módokon kihasználni. tippeket nem adok, ez legyen a ti dolgotok.

Egy perc és nyersz - miért annyira rettenetesen rossz?

rootshaper | 2012.03.20. 20:13 | kategória: agyfasz

Rég nem írtam már agyfasz bejegyzést, de ennek sajnos nem az volt az oka, hogy nincs semmi olyan a világban ami kiverné azt a bizonyos biztosítékot. Az RTL Klub új rettenete viszont lecsapta rendesen, és miután visszakapcsoltam, újra meg újra leverte, nem lehet mit tenni ellene...

Már jó ideje beharangozta a csatorna, hogy készülnek egy új műsorral, ami természetesen a marketingsallang szerint külföldön már elképesztő népszerűségnek örvend, milliárdok próbálják megoldani a feladatokat, no meg izgulják végig a műsorokat. Alapvetően nem is lenne rossz az ötlet, hogy háztartási és vegyesboltokban megtalálható szirszarokból abszurd és néha első ránézésre lehetetlen feladatokat állítanak elő a játékos számára. Ez a csatorna szemszögéből is remek ötlet, mert nem kell igazából költeni semmire, nem kell hatalmas stúdió, sem túl sok díszlet. Másrészről pedig megmozgatja az emberek fantáziáját és bevallom én is megpróbáltam 1-2 feladatot itthon reprodukálni. A tálalás viszont egyszerűen kritikán aluli...

Adott Sebestyén Balázs, aki messze földön híres a végtelen cinizmusáról és szeret félig burkoltan olyanokat beszólni az arra érdemes delikvenseknek, hogy néha én érzem magam kellemetlenül a nevében. Szerencsétlen figurát meg bepalizták egy olyan műsorba, ahol ennek szöges ellentétét kell művelnie, izgalmat és együttérzést kell mímelnie rendre, hogy a játék legalább drámainak nézzen ki, ha már egyáltalán nem az. Ez általában olyan botrányosan szarul sül el, hogy leírhatatlan, meg kell néznetek. Mikor egy feladat épp végrehajtás alatt áll Béla mosógépszerelő által, kedvenc Balázsunknak néha bele kell izgulnia egy kamerába, hogy mennyire rohadtul feszült a játék és húúú, már csak két golyót kell beledobnia egy rohadt műanyagpohárba és még maradt 20 másodperc is, de baromi izgalmas! Nembeszélve a félelmetes tétről, ami kerek százezer forint!

De ez még mind semmi, Balázs bebizonyítja nekünk, hogy baromi rossz színész, és a legtöbb játékos meg azt, hogy elképesztően sötét és mivel elzavarták a Legyen ön is milliomos kasztingjáról, ezért bepróbálták ezt, hogy talán itt ész nélkül is menni fog némi pénzmag összekaparása. Ott van még a közönség, melynek nemtudom mennyit fizetnek alkalmanként, de olyan artikulálatlan üvöltésekben tudnak kitörni, hogy fizikai fájdalmakat okoz. Mindezt pedig a kedves család tudja a legdurvábban produkálni, hiszen ötvenezer forint a tét! Az már majdnem egy minimálbér! Ja, szóval a család... nekik gondolom meg van szabva, hogy feladatok közt be-be kell rohangálni apuhoz vagy anyuhoz, hogy goyrsan megölelgessék és energiákat adjanak át neki, mindezt nyolc kamera veszi a létező összes szögből, felülről és alulról is, és drámai fényjáték kíséri, miközben mosógépszerelő Béla elmorzsol egy-két műkönnycseppet.

Tetézi még a bajt az is, hogy a feladatok közt nem nagyon van miről beszélgetni, de azért Balázs néha megpróbálja és eszméletlen ostoba tanácsokkal látja el muszájból a játékosokat. No meg előkerülnek a mélyen dédelgetett álmok, hogy szeretnék Hawaii-ra utazni, meg venni egy villát a rózsadombon, mindezt ötszázezer forintból.

Nem hiszem, hogy ez a műsor is túl hosszú életű lesz, hiszen a feladatok már most elkezdtek ismétlődni, pedig még csak két hete megy a móka, valamint egyszerűen sovány az a nyeremény, amit össze lehet szedni... Az egésznek annyira kicsinyített Amerika szaga van, hogy már rosszul vagyok tőle. Tudjátok, azok az eltúlzott, túljátszott drámai "sóműsorok", amiben mindenki sír, és közben drámai zongorazene szól a háttérben... egyszerűen csak gáz, de szerintem ez már Amerikában is gáz, csak hozzánk most sikerült ennek is eljutnia. Bár ne tette volna.

Clive Barker - Kárhozat

rootshaper | 2011.10.17. 10:15 | kategória: könyv

nem sok műve jelent meg a horror - számomra - nagymesterének anyanyelvünkön, azonban a Kárhozat egy a kettőből. a másik a Korbács, melyet gyanítom, ha Barker neve szóba kerül és szeretsz olvasni, egyből vizionálsz magad elé. ha pedig már így szóba került a Korbács; ha azt szeretted, ezt is szeretni fogod, viszont ha a Korbácsot nem bírtad, ezt még annyira sem fogod.

hol is kezdjem ezt a kissé gyomorforgató, kissé misztikus regény ismertetését. talán a legelején, mikor még a második világháborúban járunk, Lengyelországban. ott történik az a szörnyű esemény, mely az egész könyv témáját alkotja: egy tolvaj leül kártyázni egy - a mondák állítása szerint örök veretlen - szerencsejátékossal. ekkor olyan események veszik kezdetét, melyek napjainkig nyúlnak el és egy bizonyos Whiteheadig érnek el, aki jelenleg a világ talán legbefolyásosabb embere.

hősünk egy börtönben sínylődik és Martin a neve... egyik tökegyforma napon, mikor "beszélgetésre" kell mennie a szokásos megaláztatásokért, nem a jól bejáratott börtönőrt találja a szobában, hanem egy Toy nevű idegent is, aki egy állást ajánl neki. testőrség lenne a feladat és ezt a bizonyos Whiteheadet kellene minden erőbedobással megvédeni, ám Marty még nem is sejti, milyen erők munkálnak a háttérben. végül kiválasztják az állásra és elutazhat a Whitehead birtokra, ahol remek bánásmódban részesül, bár a dolgok kezdenek egyre gyanúsabbá válni...

és itt van az a pont, hogy térjünk át kicsit más vizekre, ugyanis spoilerekbe nem akarok belefutni. a történet néha elég csapongóba megy át, egyik helyszínről ugrik a másikra, egyik karakter után a másikra és így amellett, hogy még követhető marad, sok személyiséget ismerhetünk meg a viszonylag rövid olvasmány alatt. személyiség pedig van bőven... kezdve Martyval, aki egy kissé naiv, de talpraesett legény. aztán ott van Mamoulian, aki maga a veretlen kártyás és az Utolsó Európainak hívja magát - később kiserül, miért teszi ezt. de ott van még Breer, aki egy hatalmas hústorony és a Pengeevők klánjának utolsó képviselője, nem mellesleg zombi ... és még sorolhatnám. de nem teszem, így is kicsit többet mondtam már a kelleténél.

a Csak Felnőtteknek felirat nem véletlenül díszeleg a borítón, ezt fontos még megjegyezni, ugyanis vannak kimondottan gyomorforgató jelenetei is a könyvnek. mivel egy fantasy-horror történetről van szó, így a vér és a belek nem meglepő dolognak számítanak, azonban olyan mélységekig ismerteti a szexjeleneteket is, hogy néha már nekem volt kellemetlen a tömegközlekedésen olvasni, nehogy valaki belepillantson, vagy ilyesmi...

összességében egy Barker-től megszokott, igen jó írásról van szó, bár nekem nem üti meg a Korbács szintjét. természetesen továbbra is áll, hogy akinek az tetszett, ez is fog, de akinek nincs közel a szívéhez Barker eddigi munkássága, az messze kerülje el, mert lehet, hogy az első fejezet után rituálisan égeti majd el a könyvet.

Robert Charles Wilson - Pörgés

rootshaper | 2011.09.22. 14:01 | kategória: könyv

szerencsésnek mondhatom magam, mert az utóbbi időkben sorra olyan könyvek akadnak a kezembe, amiket képtelenség letenni és olyan hatást gyakorolnak az emberre, amit nem sok más tud ebben az életben. ilyen könyv volt a Pörgés is, amit 2006-ban - nem meglepő módon - Hugo díjjal jutalmaztak meg.

a történet kb. 35 évet ölel fel. főszereplői egy ikerpár, Jason és Dianne Lawton, gazdag családból származnak, de "rideg" neveltetésben részesültek; és ott van még Tyler Dupree, aki a Lawton birtokon él anyjával egy kisházban és Jason legjobb barátja. ekkoriban történik meg az elsöprő esemény, melyet később a Pörgésnek neveznek el: a csillagok eltűnnek az égről a holddal együtt és az éjszaka aznap este olyan hosszú, mint még soha. úgy várják a napfelkeltét, mint a messiást. látszólag minden rendben is van, a nap felkel, ahogy kell, de valami mégsem stimmel. a műholdak szépen sorban lezuhannak és úgy érnek földet, mintha már vagy legalább 50 évvel túlszolgálták volna tervezett működési idejüket.

a kérdés tehát adott, hova lettek a csillagok? hova lett a hold? miért jelentkezik mégis az árapály jelenség? és ha ez valami küldő erő behatása, kik érte a felelősök?

a történetet Tyler szemszögéből ismerhetjük meg két szálon, ami remek megoldás arra, hogy még izgalmasabbá tegye a történetet. az egyik szálon olyan dolgokat tudunk meg, amiket nem tudunk hirtelen hova tenni, de nem sokkal később a másik szálon megérkezik a magyarázat, aminek hatására akutt lúdbőrzés jelentkezhet, szinte oldalanként.

következetes, minden pontjában hihető és elképesztően nagyszabású történetet alkotott meg nekünk Wilson, amit megfűszerez egy kis hollíwoodi, soha beteljesedni nem akaró szerelmi szállal is. ez talán egyeseknek sok is lehet, de hozzá tartozik a személyiség fejlődéshez a történetben.

mindenkinek melegen ajánlom, akik rajongnak a tudományos fantasztikumért és azoknak főleg, akiket vonznak az apokaliptikus elgondolások. sok esetben félelmetes világvége hangulatot kelt a történet, azonban mégis mindig ad egy reményt, egy kapaszkodót, hogy azért mégsem annyira rossz a helyzet, mint amilyennek elképzeljük. meg egyébként is, csak nézőpont kérdése...

Robert A. Heinlein - Angyali Üdvözlet

rootshaper | 2011.09.14. 17:30 | kategória: könyv

ismét egy könyv kerül a boncasztalomra, méghozzá egy scifi-nek indúló, ám érzelgős drámába és tömény filozofálgatásba torkolló mű. azok számára, akik sokat olvasnak, és főként scifi-t, gyanítom már megvolt a regény a kilencvenes években, ugyanis akkor jelent meg hazánkban magyarul, ez a 60-as években íródott alkotás. a hangsúly pedig a hatvanas éveken van, mindjárt ki is fejtem, hogy miért.

nagyon bánom, hogy csak most vitt rá a lélek, hogy elolvassam az angyali üdvözletet, ugyanis talán még a 90-es években is nagy hatással lehetett volna rám, azonban ez a téma és a körítés annyira hamar elévül - főleg most, a rohamos fejlődés mellett - hogy szinte már fogyaszthatatlan kategóriába került a könyv. sokan felhorkanhatnak ezen a kijelentésen, de úgy érzem Heinlein alkotása felett eljárt az idő.

a holdat már kolonizáltuk, a mars a soros, azonban a bolygó kopársága ellenére lakott. a "marslakók" lakják, egy meglehetősen furcsa népség, földi mércével nézve. ekkor történik, hogy egy hajót küld az emberiség, csupa jóeszű, tanult emberekkel a fedélzetén, hogy alapítsanak kolóniát és hódítsák meg a marsot. ez részben meg is történik, azonban egy kis pulyát, Valentine Michael Smith-t a marslakók nevelnek fel, marsi szokások szerint. Smith azonban "hazatér" bolygónkra és elszabadul a politikai és szellemi csatározás.

egy törvény szerint Michael a mars egyedüli tulajdonosa és uralkodója, valamint, mivel a holdvállalat egyik alapítójának a leszármazottja, így a hold is az övé. ő azonban marsi gondolkodással rendelkezik, fogalma sincs a pénzről, de még az angol nyelvről sem. azonban tanul, nagyon gyorsan és rendkívüli módon alkalmazkodik a földi gravitációhoz és légnyomáshoz. egy ápolónő, Gillian Boardman magához veszi ezt az "angyalt" és megpróbálja megvédeni őt a bürökráciától, meg a bolygónyi örökséggel járó tehertől, amiben egy ügyvéd is a segítségére lesz.

a történet iszonyat lassú folyású és néha követhetetlenül kusza. az egészet átjárja egy amolyan hippi-miliő és rengeteg olyan kérdést vet fel, melyre már - jelen tudásunk szerint - megkaptuk a választ. aztán ott a vallás kérdése is. adott egy Fosterita szekta, mely egy Foster nevű arkangyalt imád és rengeteg embert kebelez be szabadszelleműségével. ezzel a vallással találkozik Smith és így jön be a képbe a filozófia is, mely leginkább a vallások kérdését feszegeti. ez számomra eléggé bizarr és teljességgel érdektelen, furcsának éreztem, hogy ilyesmivel találkozok egy eredetileg scifi bestsellernek titulált könyvben.

végül nagy nehézségek árán - ez leginkább az utolsó 150-200 oldalra igaz - végeztem a regénnyel és valahogy ürességet éreztem. egyszerűen nem jött át a mondanivalója, pedig annyira próbáltam magam visszaképzelni a hatvanas évekbe, mikor még csak kósza gondolat sem voltam. érdekes utazás volt ez egy olyan világba, ami még tudományos fantasztikumnak tekinti a tévét és a videótelefonálást, az üzeneteket analóg postával továbbítják és azt gondolják, hogy a marson fura élőlények laknak akik növényeket termesztenek.

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.