25 éve Veletek – PC Dome / PlayDome

Top 10 PC-s Játék 2014.

xeLaR | 2014.12.31. 20:05 | kategória: cikk

Bár 2014. nem volt a legjobb év játékok tekintetében, azért összességében rendben volt. Az is egy plusz pontot jelent, hogy idén több játékkal sikerült játszanom, mint az utóbbi pár évben. Ám még így sem tudok most egy műfajokra lebontott Év Játéka bejegyzést írni. Úgyhogy csak egy 10-es toplistára futja. Ez a lista azokat az idén PC-re megjelent játékokat tartalmazza, amiket végigjátszottam. Szóval régebbi játékok első PC-s portjai is beletartoznak ebbe. Vannak azért hiányosságok, de azokat majd próbálom valamikor bepótolni. Na, de most már elég a blabla, jöjjön a számomra legjobb tíz 2014-es PC-s játék.


10. The Wolf Among Us
Erősen elgondolkoztam, hogy helye van-e ennek a Telltale kalandjátéknak a listán, mivel egy Hearthstoneban, vagy az év végére felturbózott Ultra Street Fighter IV-ben több tényleges „játék” van, mint ebben. Nagyobb a szavatosságuk, jobb a játékmenetük, stb. Ám végül a Fables iránti rajongásom, illetve a jól megoldott történetvezetés és a nagyszerűen kidolgozott karakterek is hozzásegítették a játékot a 10. pozíció megszerzéséhez. Ez egy erős, de problémás Telltale játék, ami képes volt hozni egy jó szintet az elképesztő Walking Dead első évadja után. Akit érdekelnek a kalandjátékok, az nyugodtan próbálja ki ezt.


9. Child of Light
Ez nem a legkiforrottabb RPG, amivel valaha játszottam, illetve történet szempontjából se ad lényegesen újat. Egy egyszerű mese egy körökre osztott játékmechanikával, amit viszonylag hamar ki lehet játszani. Akkor mégis mi olyan jó benne? Pont az egyszerűsége. A Child of Light egy tipikusan olyan játék, amivel a kezdő játékosok gond nélkül meg tudnak birkózni, legalábbis a játékmenet szempontjából. Persze problémát jelentenek a rímekbe szedett szövegek, de a megértésükhöz elég csak egy segítő, akivel együtt lehetne játszani. Elvégre úgy van megoldva az irányítás, hogy a billentyűzettel a főszereplő lányt lehet mozgatni, míg az egérrel a kis fénylő társát. Ez főleg a fiatal játékosoknak szól, de a felnőtteknek is egy könnyedebb kikapcsolódást jelenthet.


8. The Vanishing of Ethan Carter
Amikor a Dear Esther anno kijött, a kritikusok oda voltak érte, mivel azelőtt nem igazán volt ilyen jellegű művészi játék, ami a látványvilágával és az atmoszférájával vette le a lábáról a játékosokat a játékmenet helyett. Aztán jött nemrég a még nagyobb úttörőnek számító Gone Home, ami a meglepő fordulatával és érzelmes elbeszélésével a kritikusokat elvarázsolta. The Vanishing of Ethan Carter ennek a két játéknak lehetne a szerelemgyereke. Az előző két játékot nem igazán tudom értékelni, de az Ethan Cartert annál inkább. Nagyon örülnék, ha évek múltán erre is emlékeznének az emberek, mivel ez egy elképesztő élményt adott. A látványvilága egyszerűen lenyűgöző, ami rengeteg ad hozzá a misztikus hangulathoz. A csavarra rá lehet jönni, a tanulság is egyszerű, de míg az előző két játéknál inkább csalódott voltam, ennél elégedetten álltam fel a végén, pedig ez sem végződött túl jól. The Vanishing of Ethan Carter nem mindenkinek való, mivel ebben sincs sok játékelem, de aki szereti a sejtelmes hangulatú cuccokat, annak ez tökéletes lesz.


7. Valiant Hearts: The Great War
100 éve kezdődött az a szörnyű háború, amit ez a játék feldolgozott. Tette mindezt rajzolt figurákkal, belepréselt gonosztevővel és zenés betétekkel. És még így is azt mondom rá, hogy ez egy szép emléket állít az I. világháború főszereplőiről, a bátor katonákról, akik ezrével hulltak el a harcmezőkön. Most lehet mondani, hogy ez egyáltalán nem realisztikusan ábrázolja az akkori helyzeteket, de nem is az a lényeg. A látványvilágával és az egyszerű feladványaival nem csak okítani szeretne, hanem „szórakoztatni” is, már ha azt lehet egy ilyen témánál. A Valiant Hearts ezért vált egy elképesztő és kihagyhatatlan alkotássá.


6. Wolfenstein: The New Order
Nácik robotokkal. Milyen eredeti! Már csak ezért sem voltam ráhangolódva a MachineGames új Wolfenstein játékára. Persze ehhez hozzátett az is, hogy kevés információ volt róla a megjelenés előtt. Egy elkopott név újabb középszerű próbálkozása, amit gyorsan el is felejtenek. Ám valami csoda történhetett a fejlesztés közben. Alapjaiban ez tényleg egy középszerű játék, de szinte minden tökéletesre lett csiszolva, ami miatt ez egy jó élménnyé válik. A játékmenet nagyszerű, a szereplők és a történet rendben van, és a látvány is teljesen elfogadható. De ez akkor is nácik robotokkal! Úgy határoztak volna a fejlesztők, hogy az alapkoncepció ellenére egy jó játékot fognak csinálni? Ki hallott már ilyenről?! Mindenesetre idén ez az FPS nagyot tarolt, és jól hozta a Wolfenstein örökségét.


5. South Park: The Stick of Truth
A megannyi halasztást és egy kiadóváltást megélt South Park játék végül meg tudott jelenni idén, és de jó, hogy itt van. Kevés olyan licensz alapú játék van, ami tényleg úgy néz ki, illetve hozza azt a hangulatot, mint az eredeti. Ez meg olyan, mintha az egyik epizódot néznénk. A humor csillagos ötös, tele van utalással a South Park megannyi híres és hírhedt jeleneteire, epizódjaira. A játékmenet egyszerű, de odafigyelést igényel. Emellett pont annyira hosszú, amennyire kell. Persze, ha nem szívleljük a South Parkot, akkor ez nem fogja senkinek a nézetét megváltoztatni, de a rajongóknak ez egy kötelező vétel.


4. Middle-earth: Shadow of Mordor
Kicsit nevetségesnek tartom, hogy a linkelt kedvcsinálóban lényegében elsütik a sztori fontosabb mozzanatait, illetve már-már jobban bemutatja a szereplőit, mint maga a játék. Ugyanis a története és cselekménye a Shadow of Mordornak igazából nincs. Van egy mondvacsinált ürügy, ami miatt van egy főszereplő, akinek ilyen meg olyan embereket és orkokat kell megölnie, mert szeretne a szerettei után menni. Rettenetesen egyszerű és unalmas. Ám a 4. helyre egyáltalán nem kerülne, ha ne lenne elképesztően élvezetes a játék. A mindössze 30 óra játékidejével nagyon rövidnek tűnt, szívesen eljátszogattam volna még az ork kapitányokkal, akik szórakoztatóbbra sikerültek, mint a történet szereplőinek a nagy része. A nemezisem, Zúgor Head-Choppa mélyebb nyomot hagyott bennem, mint a gonoszok nagy része, mivel többször is találkoztam vele, illetve ő volt az első olyan kapitány, akinek a sokadik legyilkolása után egy zsákot húzott a fejére. Ezek az apró dolgok, ezek a „mikrotörténetek” azok, amik a nagyszerű játékmenetbe életet lehelnek, illetve ami miatt minél előbb vissza akartam térni a játékhoz. Kevés olyan játék van, ahol a történet gyengeségeit el tudom nézni a játékmenet miatt, és ez pont egy olyan.


3. Shovel Knight
A 8-bites korszakot idéző Shovel Knight az idei felhozatal egyik legerősebb darabja, pedig még hiányzanak belőle dolgok, amin lázasan dolgoznak a készítők. A korszak legjobb játékaiból merített inspirációt, és azokat a modern elvárások szerint valósították meg. A nehézsége pedig lényegében a játékosra van bízva, mivel extra pénzért cserébe a legtöbb pályán szétüthetők az újjáéledést biztosító ellenőrzőpontok. Az olyan achievementekről ne is beszéljünk, mint például az életveszteség nélküli végigjátszás, ami többszöri újrajátszásra ösztönzi a játékost. Ám nem csak a játékmenete miatt nagyszerű ez a játék. Bár a története rendkívül egyszerű és kiszámítható, mégis a szereplői azok, akik mélységet adnak neki. A címszereplő álmai egy okos történetmesélési módszer, ami miatt számunkra is fontos lesz a Lapát lovag társát megmenteni. A bossok és a nem játékos karakterek pedig mind egy szálig ki lettek dolgozva, hogy emlékezetesek maradjanak. A zenéje pedig az egyik legjobb, amit 2014-ben hallhattunk. Szóval, még így „félkészen” is nagyon tetszik a Shovel Knight. Remélem, hogy mihamarabb kipróbálhatjuk majd azokat a kiegészítéseket, amit beígértek.


2. Metal Gear Rising: Revengeance
Ennek a játéknak esélye sem kellett volna, hogy legyen. Tudtam, hogy egy teljesen OK cucc, semmi eget rengető, ám valamiért mégis kipróbáltam. Ezelőtt nem játszottam Metal Gear játékkal, és tudom, hogy ez nem azt a hangulatot és játékmenetet képviseli, de egy bizonyos szintet elvártam. És amit kaptam, az teljes káosz volt. Egy káosz, amiben alig öt perc játék után 15 perces dialógusokat lehet végighallgatni (már ha a játékos is akarja), amiben csaponganak a témák között. Egy véres káosz, amiben emberek, cyborgok és robotok százait lehet lekaszabolni, vagy miszlikbe aprítani. Egy rendkívül hangulatos káosz, amiben a nevetségesen rajzfilmszerű bossokkal lehet összecsapni, és üvöltő metál zenére legyőzni őket. Mindezt pedig egy jól irányítható és használható harcrendszer teszi lehetővé. Miután végigvittem ezt, azt gondoltam, hogy ennél úgyis lesznek jobb dolgok idén, de sajnos tévednem kellett. Ekkora hangulatbomba nem volt. Ez egy őrült játék, nagyon nevetséges, ám mégis rettentő szórakoztató volt vele játszani. Orbitálisan nagy baromság, de csak ajánlani tudom.


1. Divinity: Original Sin
Sajnos ez sem egy tökéletes játék, ám azért találtam ezt a legjobb játéknak idén, mert ez tényleg hozott valami újszerűt a cRPG-k műfajába. Éveken át a szerepjátékok a látvány felé sodródtak át, és ez olyan játékokat eredményezett, mint a Witcher, Mass Effect, Dragon Age. Ez egyáltalán nem jelent rosszat, csak ha kicsit ránézünk a mostani cRPG-k felhozatalára, akkor azt látjuk, hogy megmaradtak egy Baldur’s Gate, Fallout szinten. Alig van valami újítás. A Divinity: Original Sin viszont egy olyan játékmenettel állt elő, ami számomra kicsivel realisztikusabbá, dinamikusabbá és taktikusabbá tette a játékot. Arról már nem is beszélve, hogy az általunk kreált hőseink beszélgetnek egymással, aminek következtében személyiségük és extra képességeik lesznek. Számomra ez odavert mindent idén. Nehéz volt hozzászokni és beletanulni, de rendkívül élvezetes lett a végére. Kár, hogy a történet és a szereplői nincsenek a toppon, de így is egy jó élményt képesek nyújtani. A látványra pedig nem lehet panasz. Nem a legjobban kidolgozott, ám a műfaján belül a lehető legjobb. És akkor még meg sem említettem, hogy rettentően hosszú ez a játék. Összességében a Divinity: Original Sin tartalmas, innovatív és gyönyörű. És ennek sikerült tromfolnia a káoszt.


És most pedig megragadnám az alkalmat, hogy mindenkinek Boldog Új Évet Kívánjak! Legyen az sok örömben és sikerekben gazdag!

2014. Évértékelő - "Meglepetések" éve

xeLaR | 2014.12.22. 17:43 | kategória: cikk

Bár nem sikerült az összes általam érdekesnek megítélt játékkal játszanom idén, de a játszottak alapján kijelenthetem, hogy 2014. egy elfogadható év volt játékok szempontjából. Sok jó cucc jött ki, de azt nem mondhatnám, hogy találkoztam olyannal, ami teljességgel levett volna a lábamról. A Dragon Age: Inquisition valószínűleg ütött volna, a hallottak alapján megkockáztatom, hogy simán Év Játéka esélyes lenne, de majd máskor kerül pótlásra. Lényeg az, hogy az idei játékokkal jól szórakoztam, de igazán egyik se olyan kategória, mint mondjuk egy Bioshock, vagy egy Portal. Ám lehet csak én vagyok túl szőrös szívű, hiszen 2014. a meglepetések éve is volt. Kellemesek és kellemetleneké egyaránt.


Meglepő és mulatságos(?)
A PC-s játékplatform tovább erősödött idén, ami rengeteg konzolport mellett több „exklúzív” játékkal is kecsegtetett. Persze a többségük kisebb-nagyobb stratégiai játék, illetve RPG volt, de az is több mint a semmi. A konzolportok mennyisége is nőtt véleményem szerint, nagyrészük pedig népszerű címek az utóbbi évekből. A portok minősége már egy más kérdés, de meglepő módon figyelnek a fejlesztők a PC-s problémákra, és próbálják a játékokat játszhatóbbá tenni. Ez szerintem egy jó trend a PC-s tábornak, hiszen így több olyan műfajú játék mutathatja meg magát, amik ezen a platformon nem megszokottak.

Másik virágzó trend, amire csak a Geoff Keighley által vezényelt The Game Awardson figyeltem fel, az a népszerű játékok „remaster” verzióinak a készítése. Mondjuk már egy ideje megy a „HD-sítés” a PC-s fronton, de a konzoloknál idén lényegében ezek a verziók tartották a lelket a X1 és PS4-ben . Nem mintha ne lett volna idén játék ezekre a konzolokra, de kb. a legjobb dolgok, amik kijöttek rájuk, pl. The Last of Us és a GTA V a PS4-re, és az új Halo pakk az X1-re. Ez a trend már kevésbé tetszik nekem, mert csak a remaster verziókkal nem tudnak ezek a konzolok a saját lábukra állni. Durva, hogy a Nintendo milyen jól tudott erősíteni a WiiU-n idén, de az „új” konzolok meg igazán nem. Mondjuk nem kellene ennyire szekálnom ezért a konzolokat, mert effajta csinosítás miatt jön majd a GTA V PC-re, és remélhetőleg több hasonló cucc is eljut így rá. Mindenesetre ezek a felújítások is jó ütemben jönnek majd ki jövőre. Pl. máris januárban jön majd a Grim Fandango Remastered, illetve az Ubisoft kiadásában a Heroes 3 HD.

És ha már Ubisoft, akkor elérkeztünk 2014. legnagyobb meglepetéséhez. Bár valószínűleg az eladási adatok ellenem beszélnek majd, de a francia kiadó idei teljesítménye egyszerűen elkeserítő. Pár éve ők voltak a toppon, de most nagyon rossz helyzetben vannak a fogyasztók szemében. Nem mintha ez bármi új lenne a PC-sek szempontjából, mivel állandó jelleggel képesek bicskanyitogató hivatalos közleményeket tenni a platformról, de idén kitettek magukért. Úgy értem elég rossz, hogy a négy nagy címükből csupán egy volt képes arra, hogy jó értékeléseket és publicitást kapjon. Kezdődött az egész a Watch_Dogs körüli botránnyal, miszerint az E3-as videókhoz képest jelentősen lebutították a grafikát, illetve hogy azok a beállítások benne maradtak a kész játékban. A kiadó még valamelyest kezelni tudta ezt az ügyet valahogy, de a kritikusok nagy része szerint ez egy teljesen rendben lévő open-world akciójáték lett. Semmi különleges. Szerencsére ez az év első felében volt, amikor az Ubisoft tarsolyában még volt pár érdekesség. Kiadták a South Park: The Stick of Truth-t, ami az év egyik legjobb licensz alapú játéka, és emellett volt még két UbiArtos cucc is, a Child of Light és a Valiant Hearts: The Great War, amelyek művészileg és játékmechanikailag is azt hozták, amit kellett. Ám az év vége botrányosan rossz lett. Mondjuk ott egy Far Cry 4, ami lényegében ugyanazt hozta, mint a harmadik rész, de ez nem tudta ellensúlyozni a másik két játékkal kapcsolatos problémákat. A nagyobb felháborodást az Assassin’s Creed Unity okozta a látványosan félkész állapota miatt. Nem elég, hogy amúgy is a sorozat leggyengébb részének tartják, de még hemzsegett a hibáktól, és PC-n rendkívül optimalizálatlan. The Crew engem igazából elkerült, mert nem túlzottan kedvelem az autós játékokat, de sajnos arról sem jöttek jobb hírek. Egyrészt a kritikusok rinyáltak egy sort a játék miatt, mert nem küldtek ki nekik előzetes példányokat, amitől az értékelések nagyon sokat késtek. A játékosok inkább azért, mert mechanikailag nincs a toppon, nehézkes az irányítása, és gyakoriak a szerverproblémák.

Úgyhogy az Ubisoft az év végére nagyszerűen leamortizálta a jó(?) hírnevét, amit persze most rettentően próbál helyrehozni, főleg az Assassin’s Creed Unity miatt. Persze nem csak ők buktak nagyot, mivel a Bungie Destiny játéka sem váltotta be minőségileg az ígéreteket, de mondjuk az extra tartalmak és leárazások még segíthetnek rajta. Ám elmondhatjuk, hogy 2014-ben a legnagyobb hype-pal érkező játékok nagyot buktak, ami nem túl jó előjel a jövőre nézve. Reméljük jövőre nem folytatódik ez a trend.


Váratlan befutók
2014-ben volt pár olyan játék, ami az előzetes elképzeléseket, illetve a megszokott papírformát felrúgták, és képesek voltak pozitív nyomot hagyni ebben a játékmezőnyben. Úgy értem egy Amnesia: The Dark Descent mellett a Five Nights at Freddy’s lehet csak egy lábjegyzet lenne, ám az elmegy szintű The Evil Within mellett ez lett az idei horrorjáték szenzáció. No, nem a játékmenete, vagy a mechanikája lett itt megemlítve, inkább a közösségformáló ereje miatt, ami a karaktereinek és a rejtett történetének köszönhető. Illetve talán annak, hogy mindössze két hónappal a megjelenése után kijött a folytatása, és szinte minden részletében javulni tudott. Amúgy középszerű és emberre válogatja, hogy bejön-e a hangulata vagy sem? Persze, így is sikernek kell elkönyvelni, hogy egy ilyen játék képes volt ilyen kiemelkedő eredményt elérni idén.

Ám nem csak a kisebb játékok tudtak meglepetést okozni. A bugos játékairól híres Obsidian által fejlesztett South Park: The Stick of Truth rengeteg halasztáson és egy kiadóváltáson is átesett, ám mégis nagyszerű játék lett, ami teljes mértékben hű a népszerű sorozathoz. A Wolfenstein: The New Order a „nácik robotokkal” koncepciójával eleve egy középszerű végeredményt vetített elő, de a MachineGames csapata összehozott egy élvezhető old-school lövöldét, ami a történetmesélés tekintetében is viszonylag jól teljesített. És akkor persze ott van még a Call of Duty: Advanced Warfare, ami a Ghosts által keltett rossz szájízt nem csak, hogy kimosta, de az újdonságainak köszönhetően egy sajátos hangulatot eredményezett.

Viszont a legnagyobb csobbanást ilyen téren a Middle-earth: Shadow of Mordor érte el, ami szinte mindenkit váratlanul ért, köztük engem is, mivel egyáltalán nem vártam semmi jót. Aztán kipróbáltam és végigvittem a játékot, és csak egyet tudok érteni a pozitívabb véleményekkel. Elég kellemetlen lett volna, ha a Unity mellett az új Batman sem lett volna túl jó (már ha idén jött volna ki), mert a róluk másoló Shadow of Mordor nagyszerűen vegyítette a két játék elemeit, hogy egy viszonylag stabil játékmechanikai alapot adjon a játéknak. Történet és karakterek szempontjából viszont rendkívül gyenge, inkább az orkok és a nemezis rendszer viszi a hátán az egészet. Pontosabban az sem, hanem mert összességben élvezetes az egész. A képességek, amikre szert teszünk a játék során, mind jók, így érdemes csak úgy szimplán az orkok ellen harcolni, akik ugyanúgy erősödnek velünk együtt, ezzel pedig még élvezetesebbé teszik a játékot. Tehát játszani jó ezzel, csak mögötte nincs igazán semmi. És emiatt nem igazán lehet teljes mértékben az Év Játékaként beszélni róla. Viszont ennél nem igazán lehet meglepőbb megjelenést találni idén.


2015: Beindul a gépezet?
A jóslás nem az én asztalom, de szerintem senki sem akarja, hogy az idei nagyobb játékoknál jelentkező trend jövőre is folytatódjon. Főleg annak tekintetében, hogy lesz az új Batman, a Starcraft II is végre befejeződik (remélhetőleg), GTA V PC-n, és elvileg a Metal Gear Solid V: The Phantom Pain. És akkor meg sem említettem, hogy biztos jön új Assassin’s Creed, ami valószínűleg jobb állapotban jön majd, mint a Unity, illetve még The Division is lesz tőlük. Bár az indie és a kisebb játékok hozzák a kötelezőt, de remélhetőleg a nagyobbak is beindulnak majd, hogy ezt a generációt végre rendesen elindítsák.

2014. novemberi PC-s összefoglaló

xeLaR | 2014.12.04. 14:25 | kategória: cikk

A novemberi játékzáporon is túlestünk, és szerencsére kevésbé voltak annyira megosztóak, mint az előző hónapban. Mondjuk azért így is volt egy-két játék, ami kiverte a biztosítékot a játékosoknál. Az egyik a Call of Duty: Advanced Warfare, ami valamennyire javított a sorozat renoméján, vagy legalábbis nem lett annyira rossz, mint a tavalyi Ghosts. A látottak alapján engem érdekel ez a COD rész, pedig a három Modern Warfare epizód után azt hittem, hogy egy életre megutáltam. Viszont sokan kritizálják a játékot a dedikált szerverek hiánya miatt, amit elvileg megígértek a készítők, hogy beleraknak. A másik nagy port kavaró játékmegjelenés az Assassin’s Creed Unity volt, ami sokak szerint rettenetesen bugos és optimalizálatlanra sikerült. Az Ubisoft próbálta orvosolni a problémákat, de sokaknál a javítások csak rontottak a helyzeten. Ennek és az egész éves megosztó ténykedéseiknek köszönhetően a kiadó megítélése kezd átfordulni a negatív irányba. Pedig jött tőlük egy Far Cry 4 is, ami minden tekintetben hozta az elvárt szintet. A számomra legjobban várt játék a hónapban a Dragon Age: Inquisition volt, ami a beszámolók szerint rendkívül jóra sikerült, sokak szerint az év legjobbja. Játszani még nem sikerült vele, de amíg nem lesz olyan konfigurációm, amivel teljes pompájában élvezhetem a játékot, addig lehet ki sem próbálom. Emellett a másik nagy kritikai siker a World of Warcraft: Warlords of Draenor volt, mely gyakorlatilag új életet lehelt bele a 10 éves MMO-ba. A Konami idén is jött a focis játékával, a Pro Evolution Soccer 2015-tel, amit a kritikusok teljesen rendben találtak. És persze még volt sok más, kisebb-nagyobb játék novemberben. Az idei kalandjátékok sorát erősítette ebben a hónapban a A Bird Story, Randal’s Monday, illetve a Tales from the Borderlands első epizódja is. Aki egyedi hangulatra vágyik, azoknak is jött valami a This War of Mine és a Never Alone képében. A Valkyria Chronicles valamilyen oknál fogva a PC-n is tiszteletét tette, a fogadtatása pedig meglepően jó volt. Több folytatás is megjelent, mint pl. a LEGO Batman 3: Beyond Gotham, a Geometry Wars 3: Dimensions és a Five Nights at Freddy’s 2. Szóval volt miből válogatni.

Sajnos novemberben kevesebbet tudtam játszani, mint szerettem volna, de legalább egy olyan játékkal játszottam, amiről jó pár alkalommal sikerült írnom a blogomba. Mert tök jó ilyen hangulatromboló cuccokkal elütni az időt. Ám a játék végigjátszása egy meglepően pozitív élmény volt, mivel ennek köszönhetően újra felfedezhettem a Dragon Age 2 pozitív értékeit. Kár, hogy még így is egy csalódás.



Dragon Age 2
Visszaolvasva a régi bejegyzéseim meglepően tapasztaltam, hogy mennyire más véleménnyel vagyok a játékról. Bár ez csak a részleteire igaz. Összességében a Dragon Age 2 egészen jó, aminek a történetbeli és játékmeneti problémái nagymértékben lehúzzák az élvezhetőségét. Összehasonlítani nem fogom a Dragon Age: Originsszel, mert azt most nem játszottam ki, és mert abból csak rosszabbul jönne ki a folytatás. Bár már így az elején ellőttem a végső összegzést, azért belemennék azokba a kisebb részletekbe, amik megfogtak ebben a végigjátszásban.

Először is azt szerettem volna, hogy egyfajta kihívást jelentsen a játék. Úgyhogy nekivágtam egy eléggé agresszív szerencsevadász/útonálló Hawke nénivel nehéz fokozaton. És ez kb. azonnal eltörölte a korábbi kritikámat a játék nehézségéről. Persze, ha nehézre állítod, akkor nehéz lesz az egész, de ez csak harcrendszer javára vált. Ennek köszönhetően nem azt néztem, ahogy teljesen idiótán beugranak a harctérre az ellenfelek, hanem aktívan menedzselnem kellett a csapatom tagjait, különben ott pusztulunk. Mondjuk a végére valamelyest könnyebb lett, mivel egy olyan táp orgyilkost sikerült csinálni, akivel még a nehezebbnek tűnő harcokat is simán meg tudtam csinálni. Persze csak ha nem ütötték meg szegénykét, mert a végére már egy lágy szellő miatt is gyógyitalért kellett nyúlni. Ezzel pedig elérte azt a játék, hogy jobban figyeljek a csatákra, habár egy idő után a rutin és a kiszámítható időközönként megjelenő mobok miatt kicsit unalmasabbá vált a harc. Ám a lényeg az, hogy most kicsit pozitívabb fényben jött át a harcrendszer. (Itt viszont megjegyezném azt, hogy csaltam valamelyest, mert nem teljes egészében vittem végig nehéz fokozaton. Az első felvonást befejező végső boss-harcra sajnos nem voltam kellőképpen felkészülve, és nem akartam órákig próbálkozni és szentségelni. Ez volt az egyetlen pont ebben a játékban, ahol ezt csináltam.)

A történettel több gondom volt az előző írásaimban, de most egy másfajta problémát vettem észre: az első felvonás rettentő lassú, unalmas és érdektelen. Lehet ezt azért érzem így, mert ez egy újrajátszás, és nagy vonalakban tisztában vagyok a cselekménnyel, de egyszerűen nem volt semmi a harcon kívül, ami érdekelt volna. Rutin küldetések, a csapattársak összegyűjtése, későbbi dolgok felépítése. Ennyi. 15-20 órán keresztül. A legdurvább viszont az, hogy a második felvonás főbb küldetései bejöttek. Onnantól mindig találtam valamit, amit pozitívumként könyveltem el. Nem igazán tartom jó dolognak azt, hogy közel 20 órát kell játszani ahhoz, hogy elérd az érdekesebb, jobb részeket, habár azok se tökéletesek. Úgy értem elég idióta dolog direkt hergelni egy olyan vallásos csoportot, akik még a kevés számukkal is sakkban tartják az egész várost, de a mostani végigjátszásomnál valahogy megfogott ez a mellékszál, ahogy egy kevés fanatikus fel akarta lázítani a népet ellenük. Maga az akció kitervelője egy nagyon sablonos karakter, könnyen el lehet felejteni, de ahogy próbált minden egyes szituációt a céljai elérésére fordítani, azt most nagyon érdekesnek találtam. Meg aztán persze a második felvonásban van a legszemélyesebb és valószínűleg a játék legjobb küldetése. Nem egy elképesztő dolog, de Hawke életére óriási hatással van, ami szerencsére a főszereplő hangján is érezhető. Ez óriási pozitívum, ugyanis szerintem Hawke női hangja semmilyen formában nem jó, nagyon unalmas, ám ebben a küldetésben hallatszódott az érzelem, amit előtte és utána is hiányoltam. Szóval a történet a második felvonásban vált élvezhetővé, a harmadik viszont nem igazán tudta fenntartani ezt a szintet. Arra ott voltak a DLC küldetések.

Át is térnék akkor a karakterekre, bár igazán nem változott meg a véleményem róluk. Meredith és Orsino most is idióták voltak, bár kicsit érthetőbb volt a mágus kiakadása a végén, mert most a templarok oldalán voltam. Illetve volt még egy kis érdekesség a második felvonásban róla, ami először nagyon tetszett, mert rejtve utalt valamire, de sajnos a végén minden ceremónia nélkül bevallotta, hogy „ja, kapcsolatban voltam vele”, ami elég bénán jött le. Az egyetlen, akiről nagymértékben változott meg a véleményem, az Isabela. Méghozzá negatív irányba. Kb. egy szinten van Bertranddal a történetre való hatása miatt. Nem tudom, hogy ezt miért nem vettem észre, amikor először játszottam ezzel, de ennek tudatában őt is a rosszabbak közé sorolom mostantól. Na, de így is már jóval többet írtam a játékról, mint kellett volna, jobban nem is mennék bele. Lényeg az, hogy letudtam ezt is. Jó, de a kisebb-nagyobb problémái elrontják a végső élményt.
6/10


Decemberi előzetes
Az októberi és novemberi nagy címek után az év utolsó havában csak a Steames akciók miatt lehet aggódni, mert kevés újdonság fog kijönni ekkor. Az Ubisoft azért próbálkozik ilyenkor is, már elérhető az új autós játékuk, The Crew. Jön egy újabb Lara Croftos felülnézetes akciójáték, a Lara Croft and the Temple of Osiris. A Final Fantasy XIII portja után decemberben érkezik a XIII-2. Fejtörőnek lesz The Talos Principle, ami a Serious Sam alkotóitól jön. Verekedős játék is lesz, az általam nagyon várt folytatása a BlazBluenak, a Continuum Shift Extend.

Remélhetőleg decemberben többet fogok tudni játszani, lenne egy pár olyan nagyobb cím, amit jó lenne kipróbálni az év végéig. Írni is kellene majd többet, úgy a jövő héten összegezném az évet, utána az Év Játékát is meg kellene osztanom. Úgyhogy aktivizálnom kell magam erre a hónapra.

2014. októberi PC-s összefoglaló

xeLaR | 2014.11.05. 09:23 | kategória: cikk

Megkezdődött az ünnepi szezon, és az utánuk jövő játékáradatot nem lehet már megállítani egészen az év végéig. Az idei október sok új játékkal próbálta elkápráztatni a kritikusokat és a játékosak, ám meglepő módon sokuk fogadtatása elég megosztó volt. Például az Alien: Isolation sokak szerint egy nagyszerű túlélőhorror lett, míg többen kíméletlenül megkritizálták az elnyújtott játékidőt és a „nyolcadik utas” teljesen véletlenszerű viselkedését, ami sok frusztrációt okozott nekik. Mások meg egyszerűen unalmasnak találták. A Ryse: Son of Rome PC-s portját a kritikusok középszerű értékelésekkel fogadták, de a játékosok egy fokkal pozitívabb képet festenek róla. Ez mondjuk nem igazán mondható el a Final Fantasy XIII portjáról, ami a megjelenéskor úgy operált, hogy az ESC billentyűvel teljesen ki lehetett lépni a játékból. Maga a játék megítélése meg eléggé vitatott. Az Evil Within egy jóféle visszatérés volt Mikami Shinjinek a horror műfajához, bár a PC-s tábor a portot szidja, mások meg egy Resident Evil 4 koppintásnak tartják. A Borderlands: The Pre-Sequel nem sokat változott a második részhez képest, és ez a pontszámaiban is meglátszik, habár a játékosok viszont szeretik még mindig. A Sid Meier’s Civilization: Beyond Earth nagyszerű kritikusi értékelései kissé ellentétesek a játékosok véleményeivel, miszerint nincs igazán saját hangulata, és kevés a benne lévő játékmenet. Lényegében akkor hasonló a helyzet, mint az alap Civilization V-nél. Aztán a hónap végére jött borzolni a kedélyeket a Lords of the Fallen, a Rossz PC Játékok Sorozatból jól ismert City Interactive legújabb játéka, ami egy bugos Dark Souls koppintás. Persze minden játékot meg lehet kritizálni, de októberben nem hallottam olyan AAA kategóriájú játékról, amiről szinte kizárólag csak ódákat zengtek volna, legalábbis PC-n biztos nem. Ám voltak kisebb érdekességek ebben a hónapban is. A Styx: Master of Shadows egy középszerű, de kompetensnek tűnő lopakodós játék, ami mellesleg az ugyancsak középszerű Of Orcs and Men előzménye. Folytatások is jöttek ebben a hónapban a Costume Quest 2, a Legend of Grimrock 2 és a Dreamfall Chapters képében. Felújított változatok is kijöttek, mint például a Gabriel Knight: Sins of the Fathers 20th Anniversary Edition, vagy az Icewind Dale: Enhanced Edition. És még egy Legend of Korra játékot is kaptunk a Platinum Gamestől, habár ebben a hónapban ez volt a rosszabbik dobásuk. Ezeken kívül pedig volt még rengeteg indie és kisebb játék, mint például a Screencheat, de a lényeg az, hogy rengeteg cucc jött ki PC-re októberben.

Októberben meglepően sok játékkal játszottam, és egész jól szórakoztam velük, bár azért nem teljes mértékben. Egyértelműen jó mind a négy játék, amivel játszottam, csak sajnos van pár kivetnivalóm, amik miatt nem tudtam jobban elmélyülni bennük. De legalább összességében jó a játékmenetük, viccesek és egyedi hangulatuk van.



Wolfenstein: The New Order
Nevetséges, hogy ebből sikerült egy jó játékot kihozni. Nevetséges, mert emlékeim szerint sokat kellett halasztani a játékot, illetve kevés érdemi információ volt róla. És nevetséges, hogy ennyire pozitívan vélekednek a játékról. Lerí róla a középszerűség. A látványvilág mentes a színektől, ettől elég nyomasztó. A sztori béna B-filmekre hajaz, a szereplői pedig rendkívül egyszerűek, amitől első látásra nem igazán tűnnek maradandóak. Kivéve talán az elvetemülten gonosz nácik, akik bár szórakoztatóak, de nem lehet őket komolyan venni. A játékmenet pedig egy tipikus, old-school stílusra hajazó FPS-eket idézi. Mitől lenne ez egy jó lövölde?

Az a fura a Wolfenstein: The New Orderben, hogy a részletei rendkívül nagyot dobnak a viszonylag átlagos alapkoncepción. Egyértelműen a játékmenete a legerősebb része, ami bár első látásra egyszerű, mégis meglepően komplex. Van egy átlagos fegyverarzenál, de a játék folyamán mindegyik kap egy másodlagos funkciót, amivel különböző nehézségű ellenfelekre lehet hatni. Ha pedig valakinek Rambózni támad kedve, akkor bizonyos fegyverekből kettőt is lehet használni egyszerre. Viszont pár pályarészen megadatik annak is a lehetősége, hogy halkan tegyük el láb alól a náci katonákat, már ha úgy szeretne játszani valaki. Vannak felszedhető tárgyak és rejtett cuccok a játékban, de sokuknak nincs jelentősége, kivéve talán a német slágereket bemutató bakelitlemezeknek és az Enigma kódoknak, amikkel új játékmódokat lehet megnyitni. És akkor még persze ott van az, hogy a játék elején van egy döntésünk, amely két valamelyest különböző idővonalat eredményez, ezzel pedig újrajátszásra lehet sarkallni a játékost.

Azonban a B-filmes sztorijában is van egy kis mélység, amitől élvezhető lesz ez az alapvetően buta koncepció. Főleg a karakterek azok, akik hihetővé teszik ezt a bizarr történetet, annak ellenére, hogy ők is elég hihetetlenek, és sokszor elég nevetséges szövegeket mondanak. Például maga B. J. Blazkowicz egy tipikus reszelős hangú izomagy, akinek mélyenszántó gondolatait kell hallani, de a másokkal való interakciói és a játék végére kiteljesedő sztoriszála miatt ez a klisé simán elnézhető. A mellékszereplők szinte egyáltalán nincsenek kidolgozva a játékban, de ugyanakkor mindegyikük kap valami nagyobb jelenetet, amiben való emlékezeteset csinálnak, vagy ami utalhat a jellemükre. Például a játék elején van egy öregember, aki segít a lányának és Blazkowicznak Berlinbe jutni, és mondja a főhősnek, a nácigyilkos szuperembernek, akinek épp az előbb sikerült egyet elég brutálisan elintézni, hogy vigyázzon a lányára, vagy különben vele gyűlhet meg a baja. Ez egy teljesen egyszerű és már-már átlagos jelenetsor, utána pedig nem is látjuk a játékban, de mégis valamitől hihetőnek, valóságosnak tűnik a karaktere. A Frau Engelt és Bubit bemutató jelenet pedig egyszerűen zseniális lett, de ezek az őrült nácik már csak ilyen szórakoztatóak az effajta történetekben. Bár maga a színvilág kevésbé jön be, a látvány legalább kárpótol. Változatos helyszíneken lövöldözhetünk, ami részletesen ki lett dolgozva. Grafikailag mondjuk lehetnek problémák, hisz az id Tech 5 motort használja, de ha sikerül rendesen beállítani, akkor nagyszerűen fut.

A Wolfenstein: The New Order objektíven nézve elég középszerű. Nincs benne semmi újdonság, problémás lehet a grafikai beállítás és elég komolytalan. Közelebbről nézve viszont előjönnek a játék apró sajátosságai, ami miatt kiemelkedik a középmezőnyből, és jónak lehet elkönyvelni. Legalábbis az eredeti Wolfenstein 3D után ez a legjobb a sorozatban. Egy szórakoztató régi stílusú lövöldözős játék.
7/10



Guacamelee! Super Turbo Championship Edition
Már-már túl sok platformjátékkal játszom idén, de talán azért, mert legalább ez a műfaj kipróbál új dolgokat, vagy érdekes módokon csomagol be már ismert játékmeneteket, hogy felkeltse az emberek érdeklődését. A Guacamelee! is egy ilyen alkotás, ami tavaly jött ki viszonylag pozitív visszhangra. Az idén kijött speciális változatban pedig benne van az összes DLC és pár extra opció, amitől egy jó játék jó maradt. A probléma csak annyi, hogy bár maga a játékmenet szórakoztató, sajnos nincs elég saját hangulata, amitől a klasszikusok között lehetne számon tartani. De legalább jó humora van.

A Guacamelee! vegyíti a mexikói folklórt a Metroidra hajazó játékmenettel és a pankrációval. A hős, Juan egy egyszerű farmer, aki sajnos egy lány megmentése közben elhalálozik, ám egy hihetetlen erejű luchador maszk segítségével elindul elpáholni a gonoszt. Mindez pedig egy stilizált rajzfilmszerű világban játszódik, amiben az élők és a holtak világa között kell ugrálnunk, hogy különböző akadályokat áthidaljunk. A harcrendszer pusztán a közelharcra és a kombózásra épít, és elég hatásosra sikeredett, vagy legalábbis elég nagy örömmel tölti el az embert, ha egy seregnyi ellenfelet életveszteség nélkül tudunk elagyabugyálni. A játék folyamán pedig kapunk extra támadásokat, lehet felszedni extra életet adó dolgokat, de az ellenfelek legyőzéséből szerzett pénzt is el lehet költeni, hogy erősebb és jobb legyen a hősünk. Szóval a játékmenetre nem lehet panasz, egy teljesen rendben lévő platformjáték.

És akkor a humorról nem is beszéltem. A játék tele van vicces karakterekkel és momentumokkal, csak sajnos szerintem sikerült a ló túloldalára esniük. Túl rajzfilmszerű lett, ami nem egy óriási probléma, csak teljesen komolytalanná válik így a főtörténet, és ettől nem lehet annyira beleélni magunkat. Az sem segít, hogy rengeteg utalás van benne régi platformerekre és mémekre, ettől még kevesebb önálló hangulata van. Vicces, szórakoztató a játékmenet, egy könnyedebb platformjáték, ami humorosan mutatja be ezt az érdekes világot. De lényegében csak ennyi, humoros. Azonban nem szabad túlzottan kritizálni a Guacamelee!-t, mert egy teljesen elfogadható, minőségi játék lett. Érdemes a műfaj szerelmeseinek kipróbálni.
7/10



The Vanishing of Ethan Carter
Egy Gone Home utáni világban nehéz meglepődni ezeken az elsőszemélyű kalandjátékokon. Nagy csavarokra építenek, de azok kevésbé működnek, ha már előre tudjuk, hogy valami turpisság lesz a végén. És The Vanishing of Ethan Carter is ilyen. Azonban ezek a lengyel fejlesztőfiúk és lányok tudtak valamit, mert bár várható benne csavar, mégis összességében sikerült úgy megoldani, hogy működjön ez a játékmenet, illetve hogy egy valamelyest kielégítő végkifejlete legyen.

Persze nehezen lehet ezeket „játékoknak” tekinteni, mivel nem igazán játszol vele, inkább végigsétálod, de ebben legalább vannak olyan játékelemek, amik valamelyest annak minősülnek. A játékban egy Paul Prospero nevezetű detektívet játszunk, akinek paranormális képességei vannak, aminek segítségével ki tudja deríteni, hogy egy tetthelyen mi is történt igazából. Ez alatt azt kell érteni, hogy a játékosnak különböző nyomokat kell találnia, vagy a helyére kell tenni őket, ami után pedig helyes sorrendbe kell rakni a tetthelyen történteket. Ezeken kívül pedig van egy pár fura „minijáték”, amik eltérnek a megszokott játékmenettől, de ezeket is lehet parajelenségeknek venni a sztori szerint. Azonban ez alapvetően egy rendkívül egyszerű lineáris játék, senki sem fog megszakadni a feladványaiban, ami kissé sajnálatos.

Ami viszont számomra naggyá teszi The Vanishing of Ethan Cartert, az a hangulata, amihez egy elképesztő látvány- és egy nagyszerű hangi és zenei világ járult hozzá. Őszintén, szegény laptopom majd belehalt a végigjátszásom alatt, szaggatott sokat, de teljes mértékben megérte, mert ez a képi világ orbitálisan megnöveli a játék értékét. Nem szoktam a grafikát dicsérni, de itt muszáj, mert ezek a ködös, színekkel teli tájak egyrészt csodaszépek, másrészt meg sejtelmesek, növelve ezzel a sztori misztikumát. A zene ugyancsak egy erős pontja a játéknak, ami egyszerre tud nyugtató és baljós lenni. A történetről nem igazán tudok ekkora lelkesedéssel beszélni, mert valamelyest kiszámítható, hogy merre halad a játék, viszont így is jónak találtam összességében. Legalábbis jobban tetszett, mint egy Gone Home, vagy egy Among the Sleep. Kategóriáján belül ez az egyik legjobb alkotás, és nagyon remélem, hogy ettől a lengyel csapattól még majd kapunk jó játékokat.
7/10



Outlast
A tavalyi nagysikerű horrorjátékhoz sajnos nem volt szerencsém, de a nyugatról importált ünnep közeledtével úgy gondoltam, hogy érdemes lenne ezt végre kipróbálni. Szerencsére nem csalódtam, bár elég hamar rá lehetett jönni a trükkjeire. Sokkal kiforrottabb, mint egy Amnesia, de mégsem tudott abba a magasságba felemelkedni.

Most tök mindegy, hogy Miles Upshur vagyunk, vagy Waylon Park, az Outlast lényege a túlélés, és a trükkje az infra kamerában rejlik, amivel a sötét helyeken navigálhatunk. Eközben persze a frászt is ránk hozhatja, ha látjuk, hogy egy őrült ered a nyomunkba a sötétben. Viszont a probléma az, hogy az éjjellátó üzemmód gyorsan lemeríti a kamera elemeit, így a játék során gyűjtögetni kell azokat, hogy ne halálozzunk el. Semmi fegyverünk sincs, csak elbújni tudunk szekrényekben, ágyak alatt, és várnunk kell, amíg aktuális őrült faszi másfele veszi az irányt. Az Amnesiával egyetemben ez is nagyban az ijesztésekre megy rá, amit szkriptelt eseményekkel oldottak meg. A különbség itt annyi, hogy az ellenségeink valamivel okosabbak, így jobban oda kell figyelni, nehogy megtaláljanak minket. Vannak emellett neves karakterek is a játékban, akik jobban megborzongathatják a játékosok idegeit, mint például az alapjátékban a doktor, vagy a DLC-ben egy Eddie Gluskin nevezetű figura.

Azonban igazi elmélyülést szerintem nem kínál ez a játék. Jól van megcsinálva, egy darabig pedig jól működnek az ijesztései, a hangulata is kellően nyomasztó, ám egy idő után rá lehet jönni a játék trükkjeire. Pár kivételtől eltekintve az őrült szereplőknek meg sajnos nem igazán adott kellő figyelmet a játék, ami miatt kevés emlékezetes momentuma van. A DLC próbált ezen javítani, viszont az mellékes az alaptörténet szempontjából. Ha már a sztori szóba került, az sem a játék erőssége, habár az ilyen játékoknál nem is mindig az a legfontosabb. Persze jobban örültem volna egy koherensebb történetnek, amitől nagyobb beleéléssel tudtam volna játszani. Ettől függetlenül ez teljesen rendben van. A látvány nagyszerű, az játékmenet az Amnesia következő evolúciója, új játékelemeket is behozott, ám nem eleget ahhoz, hogy egy klasszikusként lehessen beszélni róla.
7/10



Novemberi előzetes
Rengeteg bombabiztos siker várat magára novemberben, amik közül az egyik legnagyobb már meg is jelent, a Call of Duty: Advanced Warfare. A WoW legújabb kiegészítője, a Warlords of Draenor is hamarosan megérkezik, ami a kiegészítő tartalmak mellett még szebb grafikával is felruházza a játékot. Az Assassin’s Creed Unity alig pár nap múlva bemutatja, hogy milyen is volt a francia forradalom, de az ugyancsak Ubisoftos Far Cry 4-re sem kell olyan sokat várni. Egyszerre izgatottan és félve várok a Dragon Age: Inquisitionre, remélhetőleg ez jól fogja vegyíteni a két előző játék pozitívumait, hogy egy új klasszikust köszönthessünk a személyében.
Novemberben próbálok majd bepótolni pár nagyobb nevet, illetve a Dragon Age 2 legújabb végigjátszása, hogy „kínozzam” magam egy darabig az új rész érkezéséig.

2014. szeptemberi PC-s összefoglaló

xeLaR | 2014.10.05. 15:37 | kategória: cikk

A szeptemberi megjelenésekkel elkezdődött a várva várt év végi játéközön. Megérkeztek a nagyobb nevek, és sokuk fogadtatása elég megosztó volt. A Sims 4 a széria leggyengébb kezdése lett a kritikusok szerint, de valószínűleg olyan négy év múlva egy kellemes játék kerekedik majd ki belőle. Már ha szereti valaki ezt a fajta játékot. A Dead Rising 3 lehet, hogy egy kellemes játék, de sok kritika érte ezt a portot, ami FPS esésekre és kifagyásokra hajlamos. Jött ki felújított Fable Anniversary, és a meglepetés az volt benne, hogy az eredetihez képest ez egy rettenetes konzolátiratnak tűnt. Bár dolgoznak a gondok kijavításán, lehet érdemesebb lenne csak az eredetivel játszani. Sajnos a Naruto Shippuden: Ultimate Ninja Storm Revolution sok újdonságot nem tud nyújtani a tavalyihoz képest, de szerencsére annyira nem kopott meg a játékmenete, hogy élvezhetetlen legyen. A legnagyobb pozitív meglepetést a hónap végén kijött Middle-earth: Shadow of Mordor, amit teljesen bekajáltak a kritikusok, pedig elvileg egy Középföldére átültetett Assassin’s Creed-Batman keverék. Szerepjátékosoknak messiásként jött a Wasteland 2, ami jó fogadtatást kapott, ezzel tovább biztosítva a cRPG-k visszatérését. Stratégiai játék is érkezett a Stronghold Crusader 2 személyében, bár elvileg kissé megosztó lett a rajongók körében. The Vanishing of Ethan Carter és a Sherlock Holmes: Crimes & Punishments az újonnan kijött kalandjátékok táborát erősítik. És még egy csomó más nagyszerű cucc jelent meg szeptemberben: a Gauntlet egy co-op akciójáték; az Endless Legend az Endless Space alkotóinak fantasy környezetbe ágyazott körökre osztott stratégiája; a Hatoful Boyfriend pedig a lehető legidiótább visual novel, ami valaha napvilágot látott.

Tehát ebben a hónapban mindenki megtalálhatta a maga kedvencét, nekem is sikerült párat kinéznem, ami felkeltette az érdeklődést. Viszont nem igazán lett volna időm velük játszani, mivel minden szabadidőmet csupán két játék töltötte ki szeptemberben. A Divinity: Original Sin elképesztő hosszú játékidővel rendelkezik, nem mintha ez egy rossz dolgot jelentene, hisz a játékmenete egész szórakoztatóra sikerült. A másik játék pedig az Ubisoft legújabb akciójátéka volt, a Watch_Dogs.



Divinity: Original Sin
Mivel a játékmenetről már az előző hónapban írtam, itt most nem mennék bele. Legyen csak annyi, hogy van annyi érdekesség a játékban, ami kitart 100 órán keresztül, és ez egy nagy szó. Ugyanis a történetről és a szereplőkről nem lehet ugyanolyan szuperlatívuszokban beszélni, mint mondjuk a harcról. Ez persze nem azt jelenti, hogy rossz, csak kevésbé érdekfeszítő. A sztori kissé elnyújtott és sablonos, de legalább olyan dolgokat mesél el, ami egy valamelyest egyedi fantasy világot épít fel a játékos számára. Bár nehéz egyediségről beszélni, amikor orkok és élőholtak rohangálnak ellenünk és egy ősi hatalom a főellenség, de maga a világnak a hangulata megkülönbözteti ezt a világot a többi átlagos fantasy környezettől. Ebben is van rengeteg sötét, undorító dolog (pl. egy szektás tábor egy vízesés mögött egy kupacban hevernek a holttestek), de ugyanakkor meglepően komolytalan is tud lenni több helyen (pl. egy macskává változó varázsló, mert szereti a macskalétet). Sajnos ez a hangulat nem teljesen működik a játék javára, hisz a komorabb pillanatok mellett ezek a komolytalan kitérők kicsit csökkenthetik a játékélményt. A szereplőkről is nagyjából ugyanezt tudnám elmondani. Sajnos kevés igazán emlékezetes karakter van benne, de nem lehet azt mondani, hogy rosszak lennének. A két felszedhető társunk sok helyen nyilvánítottak véleményt, amitől jobban megismerhettük őket, és a játék végére a személyes küldetésüket is megoldhattuk. Gondolom ugyanez vonatkozik a nem is olyan rég kijött ingyenes tartalomfrissítésben hozzáadott két új szereplőre is.

Azonban, mint azt az elején is írtam, szerencsére a briliáns játékmenet kitart legalább 100 óráig, ami lényegében kiemeli a játékot az átlagból. A sztorija pont annyira rejtélyes, hogy a játék háromnegyedéig kitartson, aztán meg már a végjáték eléréséig harcol a játékos. Bár a vége fele van pár olyan feladvány, ami miatt lehet hajat tépni, de ezek szőrszálhasogatásnak tűnnek egy ilyen hosszú játékélménynél. A Divinity: Original Sin egy innovatív játékkoncepció, aminek egy OK története van. Ugyanakkor a szerkesztő programjának köszönhetően egy még nagyon jelentőségű játékká válhat. Szerintem jövőre újból nekiugrok egy végigjátszásnak.
8/10



Watch_Dogs
Elsősorban ki kell jelentenem, hogy ez alapvetően egy jó játék, vagy legalábbis minden megvan benne, ami egy nyitott világú cucchoz kell. Van egy hosszú főszál, sok mellékküldetés, még több kisebb küldetés, minijátékok és egy jól felépített „játszótér”. A főszereplő irányítása rendben van, a vezetést meg kell szokni, a harc pedig hozza megszokott szintet, amit meg lehet spékelni a játék egyedi dolgaival. Még a grafikára sem lehet panaszom, mivel nincs olyan gépem jelenleg, amivel teljes pompájában élvezhetném a látványt. Ettől függetlenül még közepes beállításokon is teljesen rendben nézett ki.

Azonban nem igazán jött át nálam a játék. Csak játszottam és játszottam, de igazán nem találtam érdekesnek a Watch_Dogsot. Pedig anno a beharangozó videónál teljesen oda voltam érte. Semmilyenné vált úgy, hogy teljesen rendben van a játékmenete. Legalábbis számomra azután lett „rendben” a játékmenet, miután úgy egy órát szenvedtem egy egyszerű rendőrlerázós küldetésen, aminél nagyon elgondolkoztam azon, hogy érdemes-e ezzel próbálkoznom, vagy inkább hagyjam a francba ezt a szennyet. Szerencsére tovább játszottam, és most már rendesen tudom értékelni a játékmechanikát. Az a szenvedés megtanított arra, hogy ebben a játékban nem olyan egyszerű lerázni az üldözőinket, és használni kell a hacker képességeinket. Utána már nem is voltak problémáim a játékkal. Kivéve talán a Cash Run minijátékot, az rohadjon meg.

Az alapok jók, de általánosságban véve nem találtam annyira szórakoztatónak a játékot. Szerintem gáz, ha csak a zenét és az itt a piros, hol a piros játékot találtam a legélvezetesebbnek ebben a játékban. Az előbbi mondjuk ízlés kérdése, de az utóbbi szerintem nagyszerűen érzékelteti, hogy milyen mértékben fejlődött a játékipar, és nem győztem mosolyogni a minijáték alatt. Pedig a hackelés használata egy ellenfelekkel tarkított táborban eleinte nagyon szórakoztató volt, és jó érzéssel töltött el, ha észrevétlen tudtam maradni, de egy idő után nem törekedtem, hogy végiglopakodjam, mert gond nélkül le tudtam lőni őket. A harc meg olyan átlagos, hogy az nem tudott érdekelni. A mellékküldetések sem igazán érdekesek, talán a bűntények meggátolása a legjobb, de az is csak azért, mert annak köszönhetően nő a hírnevünk. A többitől meg pénzt, képesség- és tapasztalati pontot kapunk. Viszont a pénznek lényegében nincs szerepe, mert vagy csak szépítkezési dolgokat vásárolhatunk (pl. más színű ruha), aminek nincs jelentősége, vagy fegyvereket és járműveket, amit megint csak felesleges vásárolni, mert ha bizonyos dolgokat megcsinálsz, akkor a játék automatikusan a rendelkezésedre bocsátja azokat. A képességeink növelése viszont fontos, mert attól elképesztően erősre tápolhatjuk fel magunkat, de ez meg ugyancsak nem újdonság.

Ami viszont a legrosszabb, hogy a nagyobb mellékküldetéseknek lényegében semmi jelentőségük nincs, ami főleg annak köszönhető, hogy milyen ótvar lezárásokat kaptak. Talán a legrosszabb ezek közül a sorozatgyilkosos mellékküldetések, aminél holttesteket kell megtalálni, és amikor egy olyan helyet felkeres a játékos, akkor a játék hátborzongató muzsikára vált, amivel próbálna egy jó hangulatot összehozni. A probléma annyi, hogy a végső küldetés ezen a vonalon csupán egy bűnmegelőző feladat, semmi felépítés, semmi sorozatgyilkos házába való behatolás, semmi végső leszámolás egy sötét pincében, semmi. Persze, a vége ugyanaz, a főhős elkapja, de ahogyan ez a játékban lejátszódik az túl unalmas. Úgy tűnik túl sokat várok el egy olyan játéktól, ami egy elképesztő alapkoncepciót ilyen földhözragadtan mutat be. A játék egy bosszútörténetet mesél el klasszikus bűnözőkkel és egy igazságosztóval, miközben csak egy mindent behálózó gonosznak tűnő vállalat próbál mindenkit megfigyelni a háttérből. Lehet velem van a gond, de szerintem rossz történetre fókuszáltak. A főhősünk, Aiden Pierce egy unalmas sablon, aki kapott egy nagyon szomorú előtörténetet, de csak annyit, és a játék végére semmit sem fejlődik. A többiek kicsivel érdekesebbek nála, de így sem tudtam őket igazán megszeretni. Jordi Chin szórakoztatónak tűnt, de olyan minimális a szerepe, hogy akár ki is lehetett volna vágni. Clara ugyanannyira semmilyen, mint Pierce, csak még kiszámítható is, hogy merre mennek a karakterével. T-Bone meg számomra túl későn jött a játékba. Egyszerűen nem nyújtottak semmi kiemelkedőt.

És lényegében emiatt nem tudom pozitívan értékelni a Watch_Dogsot. Túl szürke az egész, túlságosan a valóságos próbál lenni. Ami rosszabb, hogy igazán innovatív dolgot nem csinál. Csak egy rendben működő játékot sikerült összehozni, életet viszont nem sikerült belé lehelni. Valószínűleg ez is az Assassin’s Creed sorsára fog jutni, a második rész valószínűleg jelentősen jobb lesz, de annál legalább az alapkoncepció teljesen újszerű volt. Emiatt nincs mentség. A Watch_Dogs egy jó játék, de élményként elég semmilyen lett.
6/10



Októberi előzetes
Októbertől indul be igazán az ünnepi szezon, úgyhogy mindenki vigyázzon, nehogy elköltse az összes új AAA-kategóriájú játékra pénzét. Rögtön a hónap elején jön az Alien: Isolation, ami az első kritikák alapján hátborzongató és frusztrálóra sikerült. Az előbbivel és The Evil Withinnel a horror kedvelői jól járnak majd, de hát kell valami Halloweenre is. Jönnek portok is a Final Fantasy XIII és a Ryse: Son of Rome képében. Lesz új Borderlands játék egy előzmény képében, habár sok fejlődést nem látok a második részhez képest (mondjuk sokat nem játszottam azzal se). Legnagyobb érdeklődéssel várom viszont a Civilization: Beyond Earth stratégiát a Firaxistól, ami remélhetőleg jó lesz. És persze jön sok más is. Alig várom, hogy kipróbálhassam őket.

2014. augusztusi PC-s összefoglaló

xeLaR | 2014.09.05. 10:43 | kategória: cikk

Az idei augusztus egy meglepően érdekes hónap lett a játékmegjelenéseket tekintve. Persze, jött ki pár nagynevű játék, holtszezonról igazán nem lehetett beszélni, és a hónap végére beindult a hype-tenger az ünnepi szezon játékaira. Azonban több meglepetéssel is szolgált a hónap, volt közülük örvendetes, de több olyan is, ami számomra teljesen érthetetlen. Kezdjük azonban a legnagyobb névvel, a Metro Reduxszal, ami két minőségi FPS-t ajánl feljavított grafikával, úgyhogy ha valaki még nem próbálta ki (mint pl. én), akkor itt a legjobb alkalom. A Risen 3: Titan Lords és a Sacred 3 közepes értékelésekkel büszkélkedhetnek, de aki szereti valamelyik sorozatot, az tegyen próbát vele, hátha tetszik. Kisebb platformerek is jöttek, mint például a Guacamelee! végső kiadása és a Super Time Force Ultra. Az indie Detective Grimoire, a The Journey Down második fejezete és a Shadowgate a kalandjátékok táborát erősítették augusztusban. Meglepő módon az Ultra Street Fighter IV mellett egy másik verekedős játéknak tekinthető cucc is megjelent ebben a hónapban, a Lethal League. A Lichdom: Battlemage is egy érdekes FPS-nek tűnik, vagy legalábbis a videó azt hiteti el, az értékelések Steamen sajnos ellenkezően vélekednek. Viszont a kicsivel fentebb említett érthetetlen meglepetés a Five Nights at Freddy’s volt, egy rettenetesen gagyinak tűnő játék, amit felkaptak a horrorjátékok kedvelői.

Ez a hónap jó volt játékok szempontjából számomra is, bár sajnos egy játékot nem sikerült befejezni, de legalább szeptemberben nagyon rajta leszek az ügyön. Játszottam rengeteg Ultra Street Fighter IV-et, végigvittem egy felkapott idei platformert, és befejeztem még egy Telltale játékot. Bár örülök ezeknek a játékoknak, sajnos üröm is vegyült el némelyikükben. Úgyhogy, jöjjenek az értékelések…



Ultra Street Fighter IV
A Street Fighter IV (feltehetőleg) végső lényeges tartalomfrissítését nagyon vártam, hogy végre kipróbálhassam. Szerintem ez a játék sokat tett ahhoz, hogy PC-n is újra megjelenjenek a verekedős játékok. Számomra az SF4 jelenleg a legjobb a műfaján belül. Azonban az Ultra Street Fighter IV tartalmilag egy csalódás, és ebben az állapotában a PC-s port a legrosszabb verziója.

A legtöbb kritika főleg a netkódot éri, ami miatt lényegében élvezhetetlen az online játék. Ez a probléma a Games for Windows LIVE-ról való átállástól van jelen, és sajnos az USF4 megjelenésére sem sikerült orvosolni. Ez pedig egy jelentős negatívumot jelent azok számára, akik tényleg meg akarják mutatni, hogy mit is tudnak a játékban. Azonban offline is vannak kisebb problémáim. Az USF4 új harcosokat, új harctereket és új játékmechanikai elemeket adott hozzá az alapjátékhoz, ami természetesen jó dolog, még ha a többségüket „átmásolták” a Street Fighter X Tekken-ből, illetve csináltak egy Cammy-klónt. Gonoszkodni lehet a másolással, de nagyobb probléma az, hogy bizonyos kezdő játékosokat kisegítő opciókat kihagytak. Számomra a Super Street Fighter IV egyik legjobb része a Trials mód volt, amiben meg lehetett tanulni a különböző karakterek kombóit, amivel valamelyest felkészíti a játékost az online játékra. Ezek olyan tartalmak, amiket értékelhetnek nem túl jó játékosok, mint pl. én. Nos, az USF4-ben sajnos még mindig a Super verziónak a Trials módja van, amiben több kombó már egyszerűen nem működik az új játékban. A legrosszabb viszont az, hogy az új karaktereknek meg egyáltalán nincs ilyen „útmutatójuk”. Szerencsére van helyette offline és online tréning és persze az árkád mód, amiben lehet tanulni, de manapság a verekedős játékoknak ez egy elengedhetetlen eleme. Aztán még említhetném, hogy a rivális harcoknál nincsenek speciális bevezetők az Ultra újoncainak (illetve az Arcade Editionös arcoknak), ami vagy a fejlesztők nemtörődömségről árulkodik, vagy a lustaságukról.

Azonban ezek olyan problémák, amiket kisebb frissítésekkel simán ki lehet javítani, magával a játékmenettel nincs bajom. Ez még mindig az a SF4, amit jó pár éve megszerettem. Még mindig jó a látványvilága, élvezetes a játék, és a szereplői is nagyon bejönnek. Számomra még mindig a legjobb a játékmenet tekintetében. Sajnos azonban nem tudok eltekinteni a tartalmi hiányosságaitól, illetve a játékélményt elrontó problémáktól. Jelenlegi állapotában ez a játék nem tekinthető jónak. Ez pedig elszomorít. Szeretek játszani ezzel a játékkal, és elképesztő, hogy mások mit képesek vele csinálni, de ebben a formájában szinte nevetséges az Ultra Street Fighter IV. Remélhetőleg azért az év végére sikerül orvosolni a hibáit és hiányosságait.
6/10



Shovel Knight
Az indie piacon ezerszámra található retró platformjáték, amelyek közül valamiért pont ez emelkedett ki idén. Az egy dolog, hogy Kickstarter siker, de játékmenetben a műfajon belül nem hoz lényeges újítást. Egy 8-bites nosztalgiajáték akart lenni, ami ötvözte az éra legjobbjainak az elemeit. Az alap inspiráció természetesen a Mega Man volt, a Ducktalesből átvették a pogózást, a Super Marióból a térképet, Castlevaniából a városokat és a tárgyak vásárlását, stb. Általában az ilyen „kotyvalékok” nem szoktak ennyire sikeresek lenni. Úgyhogy pár kérdés felmerül a játékkal kapcsolatban:
1) Több-e a Shovel Knight az összerakott elemeinél?
2) Van-e létjogosultsága 2014-ben a műfajon belül?

Egy jó platformjátéknak jól irányíthatónak kell lennie, pályáit pedig okosan kell kidolgozni. Ha túlságosan nehéz, vagy nem lett valami a játékos tudtára adva, akkor a játék felesleges frusztrációt okoz. Úgy kell kialakítani a játékot, hogy a játékos képességein múljon minden, és a Shovel Knightot ez alapján készítették el. A játék fokozatosan adagolja a nehézséget, a végén már próbál olcsó halálokkal operálni, de ad rengeteg dolgot, amivel kisegíti a játékost (pl. több életerő, új tárgyak, stb.). Az is jó, hogy a halál nem jár életvesztéssel, csak pénzünk egy része marad ott, amit (jobb esetben) simán visszaszerezhetünk. Ez az alap játékdizájn teszi lehetővé, hogy a fentebb említett játékokból átvett elemek tökéletesen illeszkedjenek, és ne tűnjenek ki túlságosan. Azonban a játékmenet kivesézése nem ad kielégítő választ a két kérdésre. Ez így alapjaiban csak egy tűrhető játék.

A Shovel Knightnak viszont van egyfajta személyisége. Már eleve aranyos és vicces az, hogy egy lovag fegyverként egy lapátot használ, de az egész világ is ugyanilyen mentalitásban készült el. Emberekkel és két lábon járó állatokkal találkozunk a városokban, akik tippek mellett vicceseket mondanak, de van olyan is, aki egy boss leverésével egy táncot jár. Az ellenfelek is hasonlóan aranyosan megalkotva, mint például a „helikopteregerek”, vagy a jeges pályán a farkasok, amik ugyanúgy csúszkálnak a jégen, mint mi. A legérdekesebb viszont az, amit a történettel csináltak. A sablonos „mentsd meg a lányt” sztorit sikerült pont annyira elmélyíteni, amelynek köszönhetően a játék főbb karakterei emlékezetesek maradnak. És akkor még nem is írtam a zseniális zenéről, ami még jobban megdobja a játékélményt.

A Shovel Knight lényegében egy modern útmutató, hogy miképp kell egy retró stílusú platformjátékot megalkotni. Méltó emléket állít a nagy elődöknek, amiktől átvett dolgokat, de a saját humorát, báját ötvözte velük, amitől lényegesen jobb lett a végső termék. Több az elemeinél, és nem csak a nosztalgia miatt van létjogosultsága. Az egyik legjobb platformjáték idén.
8/10



The Walking Dead: Season Two
A Walking Dead első évada az egyik legjobb kalandjáték volt, amivel valaha játszottam. Pedig ha azt veszem, akkor egy nagyon alap zombis történetet mesélt el, amit a karakterek töltöttek meg érzelemmel és tartalommal. A szereplői sablonosak voltak, ám mindig tudtak olyan helyzeteket mutatni, amikor szinte már hihetőnek tűntek. Az meg nem igazán érdekelt, hogy lényeges döntésünk nincs a játékban. Jól mesélt el egy történetet jó szereplőkkel.

Viszont sajnos a második évad egy csalódás a számomra. Ahogy a Wolf Among Usnál, ebben is az egyik lényeges probléma, hogy az epizódok átlagos játékideje olyan 1,5 órát tesz ki, ami az első évados 3-hoz képest jelentős csökkenés. Ugyancsak rossz, hogy az évad végére nem igazán lehetett a Walking Deadről játékként beszélni. Teljesen lineáris a játékmenet, alig voltak olyan részek, aminél legalább be lehetett járni a területet. Ám a játékmeneti problémák simán eltörpülnek egy ilyen játéknál, ha maga a sztori, a dialógusok és a karakterek jók, érdekesek. Az első évad végére is beszűkült a játékmenet, ám mégis nagyszerűen sikerült lezárni. Meg hát a Telltaleről beszélünk, a történetet és a szereplőket biztosan nem fogják elrontani.

Hát majdnem sikerült. Persze emberfüggő, hogy miképp ítéli meg a játékos az ilyen dolgokat, és sok is függ attól, hogy a játékos milyen döntéseket tett a játék során, de szerintem még így is gyengébb volt az első évadnál. Az új szereplőkkel, akik az elején még relatíve érdekesnek indultak, végül semmi sem lett kezdve, így sokuk végig sablonos maradt. Egyszerűen nem kaptak időt ahhoz, hogy rendesen kibontakoztassák, megszeressük őket. A legrosszabb egyértelműen Carver volt, egy unalmas, idegesítő sablongonosztevő, aki dumált Clementinenak, hogy ők ketten így meg úgy hasonlóak, tehát ment a sablonos blabla. Tény, a lényegi sztorit ő indítja el, de az nevetséges, hogy három részt kellett rápazarolni. Mert bár a negyedik se volt túl jó, de a negyedik epizódnál már lehetett érezni, hogy merre halad a sztori. Ám az igazán nagy meglepetés az volt, hogy az évadzáró valahogy tudta hozni azt a minőséget, amit az első évadnál tapasztaltam. A karakterek beszélgettek egymással, kiderült róluk pár dolog, és egy lényeges döntéssel ért véget a játék. Tehát ez akár még jó is lehetett volna, de olyan irányba ment el, amit nem tudtam értékelni.

Összességben ez még mindig ugyanaz a játék, csak gyengébb a sztori. A döntéseid befolyásolják a játékmenetet, így tehát Te rontod el, vagy jobban elmélyíted a játékélményedet. Valószínűleg újra fogom játszani valamikor a közeljövőben, de igazán kétlem, hogy jobb véleménnyel leszek a folytatásról. Meg nem rossz ez…csak csalódott vagyok.
6/10



Divinity: Original Sin
Szóval mostanság a szerepjátékoknál az átlagos játékidő olyan 40 óra, főleg ha Bioware játékokról van szó. Ha pedig már vagy 20 órát beleölt a játékba az ember, akkor már viszonylag tudja miről van szó, illetve merre haladhat majd a történet. A Divinity: Original Sinnél 20 óra csak a bevezető! Bár a Divinity név valamennyire ismert a PC-s játékok körében, de akkor is kissé nevetségesnek tűnik, hogy egy cRPG kijátszása annyi időt vesz igénybe, mint mondjuk a Skyrim. Ez vagy arról tanúskodik, hogy mennyi tartalom van a játékban, vagy pedig azt, hogy a játékmenete megfontolt lépésekre kényszeríti a játékost, ezzel lassítva az előrehaladást. A lényeg az, hogy ez egy rendkívül hosszú játék, és sajnos az értékelés is elmarad emiatt. Legalább a „kezdeti” érzéseimet azért megosztom.

Szóval a játék „nehéz” több szempontból is. Az első nehézség abból fakadhat, hogy erőteljesen betartja a cRPG hagyományokat, és nem igazán mutatja meg a játékosnak, hogy merre kell mennie. Kalandozni kell, szóba elegyedni a nem játékos karakterekkel, stb. Még extra nehézséget ad az is, hogy vannak tárgyak, amit ha elveszünk, akkor lopásnak minősül, pedig az ilyen játékokban nem ez a megszokott. Lényeg az, hogy figyelni kell a játék során, és akkor nem lesz baj. A harc is nehéz, főleg mert a Larian Studios vette a fáradtságot, hogy valami egészen újszerűt tegyen le az asztalra ilyen téren. Nem elég, hogy egy körökre osztott rendszer szerint megy a harc, amit rengeteg minden befolyásol (pl. a gyorsaságod több pontot ad körönként, az állóképességed a maximum pontszámaid növeli, stb.), de még elemi rendszer is befolyásolja az egészet. Az egy dolog, hogy tűzvarázslatok hatására a karaktered „égni” kezd, vagy megmérgezik, de ezek kiterjedhetnek a harctérre. Egy tűzlabda nem csak a karakteredet érinti, hanem a közelében lévő területet is. Ha pedig ez megtörténik, akkor egy eső varázslattal el lehet oltani a tüzet és az égő karaktered. Az ellenfelek meg nagyon kihasználják ezt a játékmechanikát, és amíg rendesen meg nem tanulja a játékos, hogy miképp lehet ezt kihasználni, addig valószínű nagyon nehéz lesz a harc. Azonban ettől lesz a játék nagyon élvezhető. Voltak olyan „egyszerű” összecsapásaim, amik vagy harminc percig tartottak, és bár kissé frusztráló volt, de ugyanakkor szórakoztató is, ahogy a zombik futottak a karaktereim után, akikkel meg lassan legyengítettem őket.

Nemrég értem az első pálya végére, és bár kezd kibontakozni a történet, sajnos nem ettől térek vissza a játékhoz. Két szálon halad a történet, egyik az isteni szférán (vagy min), a másik pedig egy lényegében átlagos fantasy környezetben, a karaktereinknek pedig közük van mindkettőhöz. Ja igen, két karakterrel kezdünk, akiknek nincs meghatározott kasztja, bárhogy alakíthatjuk őket. Emellett a játék során egymással(!) is beszélgetnek, amitől személyiségjegyeket kaphatnak, amelyek kihatnak a karakterükre. Mondjuk kissé idegesítő néha, hogy egyszer sem értenek egyet a karaktereim, de ez is egy extra pozitív adalékot adott a játékomba. A sztori mellett még nem sikerült elmélyednem a crafting rendszerben, ami pedig elvileg rendesen kisegítene abban, hogy ne költsem el a pénzemet feleslegesen (habár a szokásos „vegyél fel mindent, majd add el” metódus rendesen működik itt is). A crafting elvileg elképesztően részletes, amivel lényegében mindent meg lehet csinálni, illetve olyat is, amit nem gondoltál, hogy kell (próbálja ki mindenki a kést a sütőtökön).

Megvett kilóra a játék, de igazán csak azzal. A sztori és szereplői még igazán nem tudtak elbűvölni, és kevés esélyét látom annak, hogy ez megváltozzon. Viszont a játékmenetet nem győzöm dicsérni, szerintem rendkívül innovatívra sikerült. És akkor ne is írjak a vele járó szerkesztőről, amivel a játék szavatosságát elképesztő módon meg lehet hosszabbítani. Lényeg a lényeg, ez lesz nálam az Év RPG-je. Nem hiszem, hogy még ilyen minőségű szerepjáték jönne ki idén. Történetben és szereplőiben valószínűleg verni fogják, de játékmenetben ez az igazi RPG.



Szeptemberi előzetes
És indul az ünnepi szezon, vagy legalábbis az előszele. Lassacskán csordogálnak majd a jobbnál jobb (vagy inkább csak a nagynevű) játékok, amik az év utolsó pár hónapját (reméljük) örömmel fogják megtölteni. És itt van máris a legnagyobb név, az egyik legnagyobb eladásokat produkáló játéksorozat legújabb darabja, amivel valószínűleg mindenki fog játszani, a Sims 4. Viccen kívül, lesz itt Dead Rising 3, Wasteland 2, Stronghold Crusader 2 és a Middle-earth: Shadow of Mordor, úgyhogy lesz újdonság, amivel el lehet ütni az időt.

Én maradok inkább a Divinity: Original Sinnél, amit jó lenne még szeptemberben befejezni. Viszont eleget halogattam már 2014. legvitatottabb játékát, úgyhogy végre nekiugrok, hogy tényleg annyira jó-e, mint azt sokan mondják.

2014. júliusi PC-s összefoglaló

xeLaR | 2014.08.08. 11:20 | kategória: cikk

Ez a július bizony a nagy semmi időszaka volt új megjelenések tekintetében. Tudom, nem reális kijelentés ez, mert a múlt hónapban is kijött rengeteg indie cucc, de igazán egyikük sem hagyott nagy nyomot maguk után. Bár indultak azért early access érdekességek (pl. Robocraft), de sajnos a nagyobb profilú megjelenések nem voltak képesek a kritikusokat megfogni. Az új Magic meglepő módon közepes értékeléseket kapott, pedig az előző részeket valamelyest szerették a kritikusok. Ennyire nagy hatása lett volna a Hearthstonenak? A chilei fejlesztőktől érkező Abyss Odyssey egy teljesen vállalható játék lett, még érdekes is lehet egy kulturális szempontból, de igazán nagy újdonságot nem hozott. A Gods Will Be Watching pedig egy kisebb meglepetést okozott azzal, hogy mennyire megosztó lett nem csak a játékosok körében, hanem a kritikusoknál is. Bár igazán sokat nem jelentenek, de ha a játék Steames profiljánál 10 felhasználói ismertetőből csupán 3 pozitív, az nem túl bíztató. Ha volt is nyertese júliusnak, az nagy valószínűséggel a Divinity: Original Sin lett, ami már az első héten 160 ezres eladásokkal büszkélkedett, és szinte egész hónapban a Steames eladási lista élén trónolt (és jelenleg is benne van a Top 5-ben). Ez a „kisebb” Kickstarteres siker jó előjel, hisz ez jól mutatja, hogy van igény új, innovatív cRPG játékokra. Az esportok rajongóinak is kedvezett július. Az EVO 2014 a verekedős játékok szerelmesei számára nyújtott élvezeteket, míg a 4. The International Dota 2 bajnokságon a világ egyik legnépszerűbb MOBA-jának a meccseit lehetett nézni.

Az előző hónap számomra egy kicsit lassan telt, de szerencsére tartalmasan, illetve sok játékkal. Elvégre sikerült egy újabb Telltale-játék évadját kipipálni, de ugyanakkor az előző generáció egyik legnagyobb játéktrilógiáját is lezártam (egy ideig), miután másodjára is végigvittem. És akkor még rengeteg időt eljátszadoztam verekedős játékokkal. Szóval jól szórakoztam…bizonyos szinten…



The Wolf Among Us
Először is érdemes azt tudni rólam, hogy egy pár éve oda és vissza voltam a játék alapját képező képregényért. A Fables elképesztő volt, tele nagyszerű, érdekes és szeretnivaló karakterekkel, a benne kibontakozó történetek pedig szintén orbitálisan jók voltak. Szóval eleve pozitívan álltam hozzá a játékhoz, nem igazán érdekelt, hogy egy előzményt mesél el. Aztán elkezdtem kissé aggódni, amikor az első és a második epizód között eltelt olyan 4 hónap. Bár a késések nem ritkák a Telltale játékainál, de ez elég problémásra sikerült, mivel az első epizód után jelentős mértékben át kellett írni a sztorit. Ez persze nem jelenti azt, hogy maga a játék rossz lett, sőt! Ez így is jól sikerült. Csak sajnos a problémái túlságosan is észrevehetők.

Az első lényeges probléma, hogy az epizódok játékideje eléggé lecsökkent, ami rossz hatással volt a szereplők megismerésére és kibontakoztatására. A Walking Deadben ez még rendben volt, mivel épp elég idő volt arra, hogy a lényeges szereplőket megismerjük és szimpatizáljunk velük, de ebben van pár olyan szereplő, akiről egészen a játék végéig nem tudunk meg semmit. Persze nem olyan rossz a helyzet, mivel a legtöbb részben felbukkanó szereplők többsége szórakoztató és jól kidolgozott volt. Csupán a lecsökkent játékidő nem adott esélyt arra, hogy jobban elmerüljünk a világban.

Viszont legalább egy nagy újdonságot hozott a játék. Az évadzáró epizódja ugyanis megosztó kritikákat kapott főleg a játék főgonoszát illetően. Többen azt mondták, hogy nem túl érdekes figura, nagyobb a füstje, mint a lángja, míg mások szerint egy nagyon jó manipulatív szereplő. Mindenkinek más az ízlése és a felfogása, de számomra ez fura volt, hogy a kritikusok ennyire ellentmondó véleményeket alkottak. Ez persze azért van, mert az utolsó részben tényleg van egy lényeges döntés, aminek köszönhetően a főgonosz figurájának bemutatása elmaradhat, és egy alternatív jelenetsort eredményez. Persze ennek sincs túl nagy hatása a befejezésre, de egy teljesen más élményt nyújt a játékosoknak. Bár ez csak egyetlen részre hat, de ilyen döntések és jelenetsorok kellenek a Telltale játékaiba, hogy indokolttá tegye az újrajátszást. Ugyanakkor jobban kellene figyelni a történetszálak minőségére is, hogy lényegében egy szinten legyenek, és nem úgy, mint ebben évadzáróban.

Azonban összességben ez jól sikerült, bár jóval elmarad a Walking Dead első évadjától. A történetet úgy sikerült átírni, hogy érdekes és érthető maradjon, illetve a karakterek is (már akiket enged a játék megismerni) szimpatikusak. Sajnos több hibája van, mint kellene, de még így is egy szórakoztató alkotás.
7/10



Mass Effect 3
Pár hónapja sikerült egyszer végigjátszanom a paragon Shepardommal, de a renegát lánykám még váratott magára, úgyhogy még egyszer végigverekedtem magam rajta. Sokat nem változott a véleményem róla, talán kicsit negatívabban ítélem meg, de még így is jó a játék. Nagyjából egy szinten van az első résszel, ami nem igazán jeleskedett harcban és a csapattársak interakcióiban, de legalább a történet és a világ rendben volt. A Mass Effect 3 problémás játék, ami főleg elszalasztott lehetőségek és egy nagyon megosztó lezárás miatt tekinthető annak.

Sokan kritizálják a játékot kisebb dolgok miatt, miszerint több jelenetet kaphattak volna az űrlények Föld ostromakor, ami attól is függött volna, hogy mennyi segítséget tudott szerezni Shepard. Bár nekem nincs különösebb bajom ezzel, de valószínűleg ez hozzájárult volna egy nagyszabású végső harc felépítéséhez. Pedig nagyszabású jelenetekből nincs hiány. Rannoch egy nagyszerű küldetés volt, ami véget vetett egy régi konfliktusnak, és rengeteg lehetőséget adott, hogy milyen legyen a végkimenetel. Lényegében egy klasszikus Mass Effect főküldetés volt. Tuchanka talán még jobb, mert ott sokkal drasztikusabb döntéseink vannak, ami miatt muszáj áldozatot hozni. Azonban mindkét végkimenetel nagyon jól van megoldva. Tök jó volt, ahogy a paragon karakteremmel megmentek egy fajt a kipusztulástól, míg renegátként lényegében átvertem őket, és még hátba lőttem az egyik volt csapattársamat. És akkor még ott van a Citadel DLC, ami az egész Mass Effect széria legszórakoztatóbb és legjobb küldetéssorozata. Sajnos azonban ezek en kívül már nem olyan rózsás a helyzet.

Ez nem jelenti azt, hogy a többi küldetés rossz lenne, de igazán nem nyújtanak maradandót, vagy lekorlátozódnak pár olyan pillanattá, amiben egy karakter csinál valami érdekeset. Az se segít, hogy van sok töltelékküldetés, ami csak a többjátékos mód pályáit használja fel. Persze nem muszáj megcsinálni őket, és ezerszer jobbak, mint az előző részek idegesítő minijátékai, de felesleges időhúzásnak tartom őket. Sajnos a hangulat sem a régi, túlságosan is próbálja a játék belénk verni, hogy Shepard bűntudatot érez a Földön hagyott emberek és az elesett bajtársak miatt. Végül is érthető ez, hisz ebben a játékban a legnagyobb a tét (az ismert galaxis pusztulása, ami lekorlátozódik a Föld megmentésére), és ez a nyomás összeroppanthat bárkit. Azonban talán nem most kellene Shepardot ilyen karakterfejlődés alá vetni, miután egy Kaszást elintézett, és egy öngyilkos küldetést túlélt. Illetve a játék alatt is közvetve és közvetlenül gyilkol Kaszásokat, aminek inkább örülnie kellene, minthogy égő kisgyereket lásson az álmaiban. Ez a hangulat is valamennyire rendben van, de kicsit idegen az előző részekétől. És akkor ott van a befejezés, ami sajnos még kibővítve sem túl meggyőző.

Viszont nem lehet azt mondani a Mass Effect 3-ra, hogy teljességel rossz lenne. A harcrendszer a legjobb a három rész közül, ami szintén igaz a szereplők közötti párbeszédekre, és a kisebb sallangokat is eltávolították. Csak sajnos a történet és a hangulat látta kárát. Ahogy a filmeknél is szokott lenni, úgy itt is érvényesül az, hogy a harmadik rész a leggyengébb a trilógiából.
7/10



King of Fighters XIII Steam Edition
Tavaly nagy meglepetésre kijött az SNK nagynevű verekedős játéksorozatának legújabb része. Mivel az utóbbi pár EVO-n ez a játék vitte a prímet nálam, egész pozitívan álltam hozzá a kipróbálásához. Aztán valahogy ez a lelkesedés kezdett csökkenni, pedig kezelése könnyű, rengeteg választható harcos van benne, és lényegében minden olyan opció megvan benne, mint a Street Fighter IV-ben. És többnyire jól is szórakoztam. Akkor mi is a probléma?

Lényegében az, hogy nem tudta megtartani az érdeklődésem. Próbálkoztam a különféle módozataival, a karaktereivel, de egyszerűen a játék nem fogott meg. Ez azért is van, mert ez az egyik legbonyolultabb verekedős játék a PC-n. Persze, el lehet vele lenni kis kombókkal és a speciális mozgások spammelésével, de sajnos érezhető, hogy nem az igazi úgy a játék. Erre az érzetre az is rátesz egy lapáttal, hogy a karakterek nem igazán tűnnek szimpatikusnak. Nagyszerűen vannak meganimálva, jók a mozgásaik, de igazán egyikük sem hagyott nagy nyomot bennem, pedig valamennyire még ismerem is a többségüket. Aztán még ott van az, hogy a sztori mód elég gyengére sikerült, a végső boss túlságosan is idegesítő, és a mozgások leírása is túl bonyolultra sikerült.

Nem tudott lekötni hosszú időre, amit nagyon sajnálok. A legrosszabb az, hogy a profik játékát nézve élvezem a játékot, de ha meg nekem kellene játszani, akkor meg egy idő után húzom a számat. Gyönyörű a látványvilága, a karakterek többnyire egyediek, nagyszerű játékmechanikával van ellátva, de összességben ez mit sem ér, ha nem élvezem a játékot. Kár érte, de így is ajánlom azoknak, akik valami nehezebben megtanulható verekedős cuccot keresnek, mert ha ezt kitanulják, akkor valószínűleg a könnyebbekben még nagyobb sikerük lesz.
5/10



Naruto Shippuden: Ultimate Ninja Storm 3 Full Burst
Nem tagadom, a Narutót már régóta figyelemmel követem. Bár már sokat vesztett a régi fényéből, de még tudom élvezni valamilyen formában ennek a fura nindzsának a kalandjait. Aztán eléggé meglepődtem, amikor még tavaly megláttam a Steamen, hogy jön a Naruto verekedős játék legújabb része PC-re. Ez azért fura, mert általában ezek az animéken alapuló játékok inkább a konzolokon dívnak. Elég csak a rengeteg Dragon Ball Z-s játékra gondolni. Most viszont valamilyen oknál fogva a PC-re is kijött ez a Naruto játék, és ezzel azonnal felkeltette az érdeklődésem. Az teljesen hidegen hagyott, hogy 30FPS-re van korlátozva, és hogy csak gamepaddal optimális az irányítás. Végre közvetlenül is megtapasztalhattam egy Narutós játékot.

És mennyi mindennel tele van tömve! Nem elég, hogy nagyszerűen hozza a Naruto látványvilágát, de még egy hosszú sztori módja is van, ami után még be lehet barangolni az anime világát, hogy különféle küldetéseket is megcsinálhassunk. Vannak kihívások is, amiket bármelyik megszerzett karakterrel meg lehet csinálni, és abból rengeteg van. Szóval van itt tartalom bőven a rajongók számára. És maga a harc? Bár valószínűleg gamepaddal a legélvezetesebb az irányítás, de szerencsére meg tudtam oldani úgy, hogy a billentyűzeten is rendesen tudjak játszani vele. Eleinte egyszerűnek tűnt a mechanikája, de azért vannak komplexebb dolgai, amitől egy ideig jó volt a játék.

Azonban sajnos csak egy ideig. Hosszabban tartó játék esetében ugyanis egyrészt monotonná vált a játék, másrészt meg idegesítő volt a megkötései miatt. A gépet viszonylag könnyű elintézni, ha betanulja a játékos mi a leghatékonyabb ellenük (értsd: odarohanás+kombó), ami miatt unalmassá válik egy idő után a harc. Persze ez addig tart, ameddig nem boss ellen játszik az ember, mert az vagy nevetségesen könnyű lesz, vagy elképesztően nehéz. A sztori menetével is vannak problémák, főleg az elnyújtottsága miatt. Talán a legdurvább része, amikor az egyik fejezetében lényegében csak egyet kell harcolni, a többi része csak átvezető animáció, ami úgy kb. 30 perc. Szinte teljes egészében belesűrítettek egy egész Naruto részt a játékba, ami egész lenyűgöző a látvány és zene tekintetében, de csak időhúzás, ám szerencsére át lehet ugrani őket. Észrevehetőbb és idegesítőbb időhúzás azonban az indokolatlanul sok és viszonylag hosszú töltési periódusok, amik sokszor egyszerű menük közötti átváltáskor is előfordul. A rengeteg választható karakter alapjában véve jó dolog, csak a legtöbbjük vagy egy variáció egy szereplőre (pl. rengeteg Naruto és Sasuke változat van), vagy pedig lényeges harcstílusbeli különbség nincs köztük. Nem gáz ez, de ha elég spammelni azt a pár egygombos kombót és speckó mozdulatot karaktertől függetlenül, akkor unalomba fullad az egész. És akkor ott van az a tény, hogy ezt lényegében csak a rajongók élvezhetik igazán. Őszintén, simán kipróbálhatja ezt bárki, hiszen viszonylag egyszerű használni, de ahhoz, hogy az összes karaktert ki lehessen próbálni, végig kell tolni a sztorit is, ami tele van melodrámával és bugyuta jelenetekkel. Az angol szinkron nem tudom, hogy mennyire jó, de ha már az irritáló egyeseknek, akkor az eredeti japánnal meg se próbálkozzanak.

Jó adaptáció ez, rengeteg tartalommal teletömve, de valahogy mégsem tudom komolyan venni. Jelenleg szerintem a felénél túl vagyok (sztori kipipálva, barangolást megkezdtem, kihívások félig készen vannak), de már nem érzem olyan érdekesnek a játékot. Megpróbálom még végigjátszani, hisz szeretem az animét, de már kevésbé szórakoztató. Szép, jó, de túl egyszerű.
6/10



Augusztusi előzetes
Jön (pontosabban már itt van) az Ultra Street Fighter IV, csak hogy a számomra legfontosabb megjelenéssel kezdjek, de kijött már a Sacred 3, amivel kaszabolhat a játékos egy darabig. Lesz Risen 3 a szerepjátékok kedvelőinek, Shadowgate a kalandjátékosoknak, és a Metro Redux a lövöldék szerelmeseinek. Szóval kezdenek újból beindulni a nagyobb megjelenések.

Bár az USF4-gyel valószínűleg sok időt fogok eltölteni, ezt a hónapot legszívesebben szerepjátékokkal tölteném el. Egy újrajátszást szeretnék beiktatni ebben a hónapban, bár előre tudom, hogy nem lesz túl sok köszönetem benne. Emellett a Divinity: Original Sin nagyon elkezdett érdekelni, úgyhogy lehet belenézek majd. Ha viszont nem sikerül ezekkel játszanom, akkor meg marad az utóbbi pár hónap egyik legvitatottabb játéka.

Utolsó módosítás: 2014.08.08. 11:31

EVO 2014 - az verekedős játékok legnagyobb tornája

xeLaR | 2014.07.20. 23:17 | kategória: cikk

Július 11-13. között zajlott le az év egyik legrangosabb e-sport tornája, az Evolution Championship Series, közismertebb nevén az EVO. Azonban az EVO nem a megszokott e-sportos játékokat sorakoztatja fel, mint mondjuk a Dota 2, League of Legends, vagy Starcraft II. Nem, ez a torna a verekedős játékok virtuális harcosait ereszti össze, hogy a közönség kegyeiért, a saját becsületükért és a busás pénznyereményekért harcoljanak. És ez a legjobb hely, hogy megmutassák mit is tudnak! Bár az EVO az egyik legrégebbi torna a műfaj nagyjainak, mégis talán az a legjobb benne, hogy a világ nagy részéről érkeznek harcosok és nézők, ezzel pedig egy nemzetközi torna hangulatát kelti. Ám még így is van valami, amitől az EVO minden más verekedős játékos torna felett áll, az pedig az EVO pillanat. Ezek azok a momentumok, amik a legjobban jellemzik az EVO-t és a verekedős játékok szerelmeseit.

Az idei EVO pedig az eddigi legnagyobb tornájával kecsegtetett. A frissen kijött Ultra Street Fighter IV frissítés a tornát nézve rekordmennyiségű, közel 2000 jelentkezőt vonzott. Az Ultimate Marvel vs. Capcom 3 és a Super Smash Bros. Melee mindketten közel 1000-1000 játékossal kezdtek. A negyedik legnépszerűbb játék a jelentkezők körében a BlazBlue: Chronophantasma volt, ami valamelyest érthető is, mert a fejlesztőnek köszönhetően ennek a játéknak volt a legnagyobb nyereménye. De ezeken kívül is volt még több kisebb-nagyobb torna, amiben a legjobb játékosok megmérettethették magukat. Szerencsére az EVO idén is egy izgalmakkal teli, nagyszerű ünneplése volt a verekedős játékoknak. Jöjjenek akkor a beszámolóim a döntőkről.


Tekken Tag Tournament 2 döntők
Az első nap egyetlen Top 8-as összecsapása a Tekken Tag Tournament 2 volt. A Tekken számomra mindig is egy fura verekedős játéksorozat volt, főleg a játékmechanika tekintetében. Kicsit nevetségesnek találom, ahogy esés közben egymást kombózzák a játékosok, lényegében a levegőben tartva a karaktert. Maga a 3D-s verekedős játékokért sem vagyok oda, de nehéz nem elismerni a Tekken sorozat érdemeit. Meg persze az is ott van, hogy a grafikai fejlődésnek köszönhetően a Tekken Tag Tournament 2 nagyszerűen néz ki, a legjobb nyolcba bekerült játékosok meg látványos meccseket játszottak le egymás között. Az is segített, hogy nem csak ugyanazokat a karaktereket választották, ami érdekes játékstílusokat eredményezett. Pl. a Bobbal és Leoval nyomuló Gen Kids gyors és erős letámadásokra alapozott, míg a Heihachi és Armor Kinget választó JDCR inkább a dobásokat és visszatámadásokat favorizálta.

A Top 8 MVP-je egyértelműen JDCR volt, aki a meggyőző játékával messzire jutott, pedig a Twitch szponzorálása nélkül talán nem is jutott volna ki az EVO-ra. Ha pedig azt is belevesszük, hogy több Tekkenes tornán elvitte az első helyet, akár egyértelmű favoritként lehet gondolni rá. A legjobb meccs pedig a nagydöntő volt, ami kisebb izgalmakat tartogatott, de a magabiztosabb, technikásabb játékos nyert. Meglepő módon élvezetes volt ez a torna. Bár igazán emlékezetes momentuma nem nagyon volt, a játékosok így is mindent beleadtak, ami meg azt eredményezte, hogy egy kicsit komolyabban vegyem a Tekkent.



Injustice döntők
A második nap első Top 8-a a Netherrealm szuperhősös verekedős cucca, az Injustice volt, és én már előre féltem. Ugyanis a tavalyi döntő egyszerűen borzasztó volt. Úgy értem milyen az már, hogy a nézők egyöntetűen fújolták a bajnokot, aki egy olyan Supermannel gyilkolt le mindenkit, aki játékmechanikailag ezerszer erősebb volt a többi karakternél? Hasonlókat vártam az idei döntőktől, de szerencsére már nem ez a helyzet az Injusticenál. Gondolom a játék végső kiadásánál a fejlesztők kicsit kiegyensúlyozták a játékot, amitől idén nem volt egyetlen domináló karakter. Volt itt Zod, Batgirl, Doomsday, Deathstroke, Aquaman és mások, de az erejük főleg a játékostól függött. És milyenek voltak azok! A gyengébb karakternek hitt Deathstroke megmutatta, hogy miért ő a DC egyik legjobb orgyilkosa, illetve Zod egy megközelíthetetlen szuperlény látszatát keltette, ami kb. teljesen igaz a képregényes inkarnációjáról. Bár az Injustice nem igazán tudott lekötni engem, amikor játszottam, de ez a döntő egy igazán szórakoztató játékként mutatta be.

A Top 8 MVP-je számomra a Zod játékos, Pig of the Hut volt. Nem is igazán tudnám megmondani miért, de a Zodja nagyon meggyőző volt a döntők során. Még úgy is, hogy nem játszott túlságosan szimpatikusan (azaz inkább távolról gyengített, picit húzta az időt), de mivel egy gonosz karaktert testesített meg, ez így volt tökéletes. A legjobb meccs pedig egy vigaszági találkozó volt két testvér között, és a vesztes végleg kiesik. Maga a meccs nagyon rövid, és a végeredmény tekintetében nagyon egyoldalúnak tűnik, mégis a „testvérek egymás ellen” vonal hozzáadott egy kicsit drámát az összecsapáshoz. Az is pozitívum ott, hogy egy élvezetes, teljesen egyenrangú ellenfelek harcát lehetett megtekinteni. Összességben pozitívan csalódtam az Injustice döntőkben, amiben szimpatikus harcosok játszottak nagyszerűen egymás ellen.



King of Fighters XIII döntők
Bár a King of Fighters sorozat nem tartozik a legnépszerűbb verekedős cuccok közé, de az utóbbi két EVO-n már-már a torna legjobb meccseit láthattuk. A nézőknek nagy javára vált a KOF13 játékmenete, aminél a játékosok egy háromfős csapatot választanak, és a menetek végén a legyőzött karaktert váltja a következő. Egy profi szinten pedig a győzelemhez öt menetet szinte mindig kell játszani, mert szinte minden alkalommal van egy olyan karaktere a játékosoknak, amivel simán legyőzi a másikat. Annál pedig alig van hypeosabb dolog, mint ahogy az egyik játékos az utolsó karakterével kiüti az ellenfél egész csapatát. És ez már-már átlagos dolog ilyen versenyeken! Szóval nagy elvárásaim voltak, ám sajnos az idei KOF13 torna nem tudta hozni azt a színvonalat, mint az előző években. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna érdekes és szórakoztató. Kicsit rossz, hogy sok olyan csapat volt, amiben EX Iori és Mr. Karate is helyet kapott, ami sajnos már tavaly is így volt (legalább most alig volt Duo Lon).

A Top 8 MVP-je számomra Tokido volt, akit Street Fighter játékosként ismertem meg, és elég jó is volt benne, de idén a King of Fighters tornán szerepelt jól. Sajnos ő is az EX Iori és Mr. Karate kombóval jött, de a többiekhez képest nem használta őket annyira jól. Szerencséjére volt még egy Chin a tarsolyában, akivel lényegében széjjelszedett mindenkit, és szórakoztató is volt nézni. A legjobb meccs a vigaszági döntő volt. Habár a végső nagydöntő is okozott izgalmakat, de ebben a küzdelemben egy már-már lefutott meccset fordított meg az egyik játékos. Kár, hogy idén nem ez a játék ütött a legjobban, de még így is egy nagyszerű tornát láthattunk.



BlazBlue: Chronophantasma döntők
A harmadik és egyben utolsó napot a BlazBlueval nyitották, és a játékhoz híven az idei EVO legfurább döntőjét hozták el. Az Arc System Works játéka már eleve az animésebb vonalat erősíti, erre a Top 8 brigádja még rátett egy lapáttal. Már az első meccsen lehetett fogni a fejünket, mivel az egyik játékos egy vele kapcsolatos kisebb mém miatt lánynak öltözött. Aztán volt egy másik cosplayos játékos is, aki meg olyan elánnal vetette bele magát a közönség felpumpálásába, mintha ez lenne a foglalkozása. Nem csoda, hogy ilyen furcsaságok voltak, hisz a Top 8-ból mindössze egy képviselte a nyugatot, a többi mind Ázsiából jött, onnan is a többség japán volt. Azonban ez a sok furcsaság csak jót tett ennek a tornának, mivel számomra a BlazBlue nem túl nézőbarát. Bár sok a kombó, látványosak az animációk, de mégse tudott annyira megfogni, mint mondjuk egy Street Fighter IV meccs. Ez persze nem azt jelenti, hogy rossz a játék, hisz rengeteg olyan játékmechanikai eleme van, amivel az egyik játékos megfordíthatja a játék menetét. Az pedig extrán segített ezen a tornán, hogy maguk a készítők is picit megtoldották a díjazást, amivel idén a legnagyobb nyereményt a BlazBlue torna hozta. És ezzel összeállt minden, ami egy EVO pillanathoz kell.

Ugyanis a 2014-es EVO legjobb mérkőzését a BlazBlue nagydöntő hozta el, ami fordulatos, drámai és természetesen eszméletlenül izgalmas volt. Pedig két olyan karakterrel voltak, amik számomra nem túl szimpatikusak, de mégis képesek voltak magukévá tenni őket. Fél óra tömény izgalom a fődíjért, két egyenlő fél zseniális küzdelmét lehetett megtekinteni. Minden elismerés az övék, ők a legjobbjai ennek a tornának, ám a Top 8 MVP-je nálam a Banggal játszó DoraBang, aki a nagyszerű játéka mellett egy szórakoztató showman is volt. Nagyszerű BlazBlue torna volt ez, és nagyon remélem, hogy a már a Continuum Shift kimaradt a PC-eknél, akkor ez talán nem fog.



Killer Instinct döntők
Az EVO-n először szereplő Killer Instinct egy viszonylag macerás első évadot zárt. Bár a Double Helix mindent megtett, hogy a játék egyre jobb legyen, de számomra még így is picit gyérnek tűnik. Meg aztán játékként nem túlzottan szimpatikus számomra. Viszont nézni szórakoztató volt, ahogy jobbnál jobb kombókkal nyomultak egymás ellen a játékosok. Ám valami így sem stimmelt ezzel a tornával, mert az összecsapások túl rövidek voltak, kevés igazán hype momentuma volt, és az egész nagyon hamar véget ért. Emiatt pedig azt lehetne gondolni, hogy a BlazBlue torna után ez csökkentette valamelyest a hangulatot.

A Top 8 MVP-je szerintem CD Jr. volt, aki a magabiztos Sadirájával viszonylag ellenállás nélkül ballagott tovább a főágon. Bár szórakoztatónak nem mondanám a játékát, de technikai fölényét nem lehet nem elismerni. A legjobb meccsnek viszont ismét a vigaszági döntőt választottam, mivel két elismert harcos feszült egymásnak, akik egy igazi showt csináltak a nézőknek. Ettől függetlenül a Killer Instinct torna nem érte el azt nálam, hogy jobban érdekeljen maga a játék.



Super Smash Bros. Melee döntők
Tavaly próbáltam az összes EVO-s Top 8-as döntőket végignézni, hogy tudjam milyenek a választott játékok. Voltak jobbak és rosszabbak, de összességében nem bántam meg, hogy megnéztem őket. Egyetlen kivétel volt, a Super Smash Bros. Melee. Ez természetesen a saját hülyeségem, hogy ezt a nem túl komoly verekedős cuccot nem tudom értékelni egy Street Fighter, vagy egy Mortal Kombathoz. Ez egy party-játék, aminél négy játékos ott ül a TV előtt, és püföli egymást Marioval, Starfoxszal, Linkkel és Pikachuval. Erre ilyen versenyeken meg csak két ember játszik, bár nagyszerűen, de olyan sokáig, hogy azt nem túl élvezetes nézni. A kommentátorok pont elég életet leheltek a tornába, hogy még nézhető legyen, de ez számomra túlságosan lassú és érdektelen volt.

Még igazán MVP-ről sem tudok beszámolni, talán Hungryboxot volt élvezhető nézni, de majdnem az összes Smash meccs összemosódott nálam. Kivéve az, amelyikben az egész torna egyik legnagyszerűbb momentuma került, amikor egy átlagosan 8 percesre tervezett menetet egy perc alatt lezavartak egy Pikachu segédletével. Ezen kívül azonban nem találtam szórakoztatónak a Smash tornát, még akkor se, ha a Twitch nézőszámok nem engem igazolnak.



Ultimate Marvel vs. Capcom 3 döntők
Az EVO-k elég pozitívan viszonyulnak a Capcom játékaihoz, és már évek óta a két nagy név, a Marvel vs. Capcom és a Street Fighter tornák zárják a rendezvényt. Az EVO-s UMvC3 tornák az utóbbi években arról voltak híresek, hogy a fura stratégiával dolgozó játékosok messze jutottak a Top 8-ban, és emellett még szórakoztató is volt látni őket a Zerok és Vergilek mellett. Az idén erről szó sem volt. Ide a játék legjobbjai kerültek be, játékon belül és kívül. Volt tavalyi bajnok, több MvC2-s „isten”, de még egy rossz szerepet is felvállaló játékos is volt. Tényleg a legeslegjobbak vonultak fel ezen a tornán, és ez egyértelműen látható volt. Bár sajnos hasonló csapatválasztások itt is voltak, de a különbségeket simán fel lehetett fedezni, és a játékosok kihasználták az ellenfeleik hiányosságait. Talán ez volt az a Top 8 az egész EVO-n, amelyik nem csak, hogy a legjobb nevekkel volt fémjelezve, hanem összességében még a legjobb meccseket is hozta. És egy olyan befejezést is kapott, ami illik is egy ilyen tornához.

A Top 8 MVP-je az „öreg” Justin Wong, aki bár még mindig arról híres, hogy milyen legendásan kapott ki Daigo Umeharától. Arról meg nem igazán szól a fáma, hogy MvC2 istenként is tartották, és hogy a széria harmadik részéhez is ért egy picit. Justin egy elviekben gyengébb csapattal érkezett a Top 8-ba, ám hamar rá kellett jönniük az ellenfeleinek, hogy azokat a „béna” karaktereket egy nagyon jó formában lévő játékos használja. A legjobb meccset pedig számomra a nagydöntő hozta el. Bár voltak az előző meccseken sokkal jobb hype pillanatok, mégis ez jobban megfogta a fantáziámat. Ez nem volt egy BlazBlue döntő, amibe a harcosok lényegében mindent beleadtak, hanem inkább tűnt számomra egy győzelmi levezető körnek. A leendő győztes magabiztos, okos volt, és szimpatikusan is játszott, az ellenfele meg nem igazán tudott mit csinálni vele. Egy igazi bajnok benyomását keltette. És ilyenkor tudnék sírni, hogy PC-re nem jött ki az Ultimate Marvel vs. Capcom 3. Egy igazán nagyszerű, látványos csihi-puhi, és ezt elképesztően jól megmutatták ezek a játékosok.



Ultra Street Fighter IV döntők
Az EVO egyértelmű fő attrakciója az utóbbi években a Street Fighter IV, ám az idei tornától még nagyobbak voltak az elvárások. Ugyanis az Ultra Street Fighter IV frissítés még csak alig pár hónapja elérhető, és a legjobbaknak még valószínűleg nem volt elég idejük, hogy kellően kitapasztalják ennek a verziónak az erősségeit és gyengeségeit. Érte is ezért pár kritika is az EVO-t, mert a japán játékosok hamarabb kipróbálhatták az új játékot, mivel először csak japán árkádokban jelent meg, így több időt tölthettek vele. Ám ehhez még az is hozzátartozik, hogy a konzolos megjelenéskor is frissítettek kicsit az egyensúlyon, hogy valamelyest egyenlőek legyenek a feltételek. Azonban kit érdekelnek a kritikák, ha azt hallja a rajongó, hogy az öt fő japán Street Fighteres „isten” jelen lesz a versenyen. Egy ilyen bejelentésnek jelzésértéke van, ami japán dominanciát sejtetett. Főleg, ha azt is hozzávesszük, hogy a nagy EVO-s legenda, Daigo Umehara, a Fenevad japán árkádokban az első helyen tartják számon. Ám Korea sem hagyta volna magát, hisz a legjobb játékosuk, Infiltration az EVO-t megelőzően több tornán is előkelő helyet ért el. A nagy nevek dominanciáját várták ettől az EVO-s SFIV tornától. Ám a közel 2000 jelentkező megtette a hatását, és az idei EVO elég erőteljesen megviccelt minket.

Ugyanis lényegében csak egy darab legendás név került be a legjobb 8 közé, a többi meg kiesett, így több „noname” játékossal ismerkedhetett meg a közönség. A tavalyi győztes is csak egy hajszál híján esett ki. Végül a Top 8 még így is „tele” lett japánokkal, de volt ott szingapúri, amerikai és egy francia is. Emellett a választott karakterek sem teljesen a megszokottak voltak, mivel több gyengébbnek hitt szereplő került be (pl. Zangief, Sagat, Rose). Ez pedig nagyon érdekes döntőket vetített előre, és nem is kellett csalódni.

A Top 8 MVP-je számomra a francia játékos volt, Luffy, aki a középkategóriás Rosezal olyan dolgokat csinált, hogy csak ámulni tudtam. Már az is nagy elismerés, hogy ide bejutott európai játékosként, ami eddig még egyszer sem történt meg, de Luffy többet akart a Top 8-tól. Már az előző tornáknál is értékeltem a magabiztos játékot, de Luffy egy olyan kategóriát képviselt, amit még nem láttam. Az okos és látványos játékának köszönhetően pedig végig neki szurkoltam. Bár a döntő is egy jó meccs volt, a legjobb mégis a vigaszági elődöntő lett, ami egy rendkívül taktikus játék volt. Már-már túl lassúnak tekinthető a meccs menete, ám maga a karakterpárosítás egyöntetűen az egyik fél javára dőlne, amit a játékos okosan próbált kompenzálni. Ettől pedig egy nagyon kiegyensúlyozott küzdelem bontakozott ki, aminek köszönhetően a közönség is nagyjából fele-fele arányban bomlott meg. Óriási meccs volt, szerintem felért egy döntővel is. Összességében nagyon élveztem az Ultra Street Fighter IV tornát. Nem szabad erről a tornáról sok következtetést levonni, hiszen még csak az elején járunk ennek az inkarnációnak (illetve valószínűleg a PC-s megjelenéssel egybevetve kijön még egy kisebb frissítés is). Ettől függetlenül ez a torna lassabbnak tűnt, mint az előzőek, sokkal taktikusabb volt a játék, de ugyanekkor ez is képes volt felpumpálni a közönséget. Ez pedig a legfontosabb dolga egy verekedős játéknak.

2014 júniusi PC-s összefoglaló

xeLaR | 2014.07.03. 11:21 | kategória: cikk

A nyári uborkaszezon "végre" elkezdődött június lezárásával. Nem kell most már Steam akciókkal foglalkozni (egy ideig), a nagy nyári vásáruknak vége van. Nem kell érdeklődnünk egy darabig az újdonságokról, mivel az idei E3 valamennyire gondoskodott róla, hogy kapjunk valami infót az eljövendő játékokról. Június még tartogatott pár meglepetést a gamerek számára, de azok egyáltalán nem olyan kalibert képviseltek, mint a nagy, AAA besorolású játékok. Jött is azonnal a hónap elején a Murdered: Soul Suspect, és sajnos a várakozásaimnak megfelelően a középszerűség tengerébe pottyant bele. Mondjuk fura volt látni, ahogy a nagynevű oldalak kritikusainak nagy része hét pont alá mentek az értékelésnél, és hogy a különféle online megmondóembereknek kellett megvédeni, hogy annyira nem lett gáz. Szóval kivételesen reális értékelést akartak adni a kritikusok, úgyhogy igazán nem tudom őket ezért megfeddni. Az idei "WoW-gyilkos", a Wildstar is megérkezett, és viszonylag pozitív kritikákkal ellensúlyozták azt, hogy a vételár mellett még havidíjas is. Meg lehet tippelni, hogy vajon meddig lesz ez így. A múlt havi beszámolómban megemlítettem az Enemy Front-ot, mint "valamit", de a negatív kritikák és a City Interactive név hallatán rájöttem, hogy igazán szót sem érdemelhetne ez a játék. A versenyzős játékok szerelmesei is kaptak pár újdonságot, mivel megjelent a MotoGP 14 és a GRID Autosport. Meg aki akar mesterlövészezni, annak ott van a Sniper Elite 3. És persze sok más kisebb-nagyobb cucc is napvilágot látott, mint pl. Space Run, Xenonauts, SPINTIRES, Transformers: Rise of the Dark Spark, Shovel Knight, Divinity: Original Sin.

Sajnos ebben a hónapban keveset tudtam játszani érdemben, aminek köszönhetően egy betervezett extra bejegyzést is kukáznom kellett. Mindegy, legalább június egyik legjobb játékával, a Valiant Hearts: The Great War-ral zártam a hónapot, illetve szépen, lassan vittem tovább a Heroes 3-at, és kipróbáltam egy addiktív kártyajátékot is.



Valiant Hearts: The Great War
Nehéz igazán haragudni az Ubisoft-ra. Persze, egyértelműen semmibe veszik a PC-s tábort, ami érzékelhető az olyan megmozdulásaikból, mint a pár éve alkalmazott drákói DRM praktikái, vagy most a Uplay, de a Watch_Dogs mizériája sem segített nekik. Arról nem is beszélve, hogy maga a cég elég furán nyilvánul meg olyan kérdésekben, amik rossz fényt vethetnek a cégre (pl. azért nincs női főszereplő AC-ben, mert sokba kerül). Ugyanakkor többnyire jó játékokat dobnak a piacra, és mostanság egy olyan területet is becéloztak, amit a legnagyobb játékok többnyire figyelmen kívül hagynak: a gyerekeket. A tinédzserek ellehetnek a legújabb lövöldéjükkel, meg a nagyszabású akció-RPG játékaikkal, de mi van a kisebb gyerekekkel, akik játszani szeretnének, és akiket nem érdemes azonnal egy katonai FPS-darálóba küldeni. Az UbiArt Framework-ös játékokkal szerintem pont ez a réteg van becélozva, mivel maga a platform könnyen használható a fejlesztők számára, és a végeredmény nagyon imponálhat a kisebb gyerekeknek. Egy Rayman Legends megtaníthatja a platformjátékok alapjait nekik, egy Child of Light pedig az RPG műfaji sajátosságait. De akkor hogy jön ide a Valiant Hearts, aminek a témája az egyik legpusztítóbb háború, az I. világháború?

Mivel idén van a 100 éves évfordulója az I. világháború kitörésének, szinte egyértelmű, hogy ez a játék azzal a céllal jött ki, hogy emléket állítson a háborúnak és áldozatainak. Ez nem egy olyan háború volt, aminek egyértelmű gonosztevője volt. Ez a háború mocskos, teljesen felesleges és tragikus volt. Az új technológiák és az elavult harcászati taktikák olyan pusztítást hoztak, annyi emberáldozatot követeltek, mint előtte soha. Egy komor, sötét folt a történelemben. Ez a konfliktus elszakított embereket egymástól és gonosznak állított be másokat, ám mégis vannak pontjai, amikor a lövészárkokból előjöttek a szembenálló felek, és együtt ünnepeltek. Hogy lehet ebből egy olyan játékot csinálni, ami mindezt átadja, de ugyanakkor a gyerekek számára is fogyasztható és érdekes legyen. Az Ubisoft Montpellier-nek sikerült átadnia ezt a hangulatot.

Ugyanis a hangulata nélkül a játék egy egyszerű rejtvényekkel operáló kalandjáték. Az sem segíti, hogy a története és a szereplői is egyszerűek, és még egy tipikus gonosztevőt is beleraktak, csak hogy legyenek benne boss-harcok. Aztán még ott vannak a zenés pályák, amiknél klasszikus zenére kell elkerülni bombákat és lövedékeket, ami kissé nevetségesen hat egy ilyen témánál. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy egy játéknak szórakoztatnia kell, illetve hogy kiknek készült. És ebből a szempontból a Valiant Hearts kiválóan teljesít. A történet egyszerűsége, kiszámíthatósága nem lényeges negatívum, ha eléri azt a hangulatot, amit egy ilyen játék megkíván. Amikor Annával, a felcserrel játszunk, és ahogy jönnek a sérült katonák egymás után és kérik a segítségünket, vagy amikor először vetik be mustárgázt, vagy amikor egy ellenséges katonát kell megmenteni, mind azt a hangulatot próbálják átadni, ami ezt a háborút jellemzi. Maga az animációs stílus, a szereplők gügyögős beszéde és a zenés pályák csupán ezt a hangulatot próbálják ellensúlyozni.

A Valiant Hearts: The Great War emellett még tanítani is akar, ugyanis minden egyes új pályánál ad pár háborús tudnivalót és pár összeszedhető tárgyat, ami extra információkat tartalmaz a korról. Ezek nem csak évszámok és hadmozdulatokról számolnak be, hanem magukról az emberekről, a körülményeikről és az eredményeikről szólnak. Pl. nem tudtam, hogy kanadaiak, indiaiak, illetve marokkói csapatok is harcoltak az antant erőiben a nyugati fronton, de a játéknak köszönhetően ezt is megtudtam. Bár ez inkább csak személyes probléma, de lehet jobban örültem volna a játéknak, ha nem csak a nyugati fronton lévő harcokat mutatta volna be, vagy legalább osztrák-magyar csapatokat is felvonultattak volna benne, de ennyi erővel az ázsiai harcok bemutatását is hiányolhatnám. Sajnos egy ilyen kicsi játékban mindent nem lehet megmutatni. Az már nagyobb probléma, hogy nem igazán fejeződik be a történet, ami az amerikai csapatok megérkezésével ér véget, tehát a háború végső stádiuma kezdődne el. Gondolom azt DLC-nek tervezik.

Szóval összegezve ez is egy nagyszerű UbiArt-os játék, ami szerintem méltó emléket állít ennek a szörnyű háborúnak. Olyan 6 óra alatt végig lehet játszani, és kalandjáték mivolta miatt sajnos nincs túl nagy szavatossága, de mindenképp megér egy próbát azoknak, akik szeretnek valami újat és egyedit kipróbálni. A szavatossága és az egyszerűsége miatt szőrösszívű leszek vele, de ez mindenképpen az év egyik leghangulatosabb játékai közé tartozik.
7/10



Hearthstone: Heroes of Warcraft
Amikor ezt a kártyajátékot bejelentette a Blizzard, kissé negatívan álltam az egészhez. "Ezzel megint csak a WoW-ot nyomatják!", "Miért kell ilyen hülyeségekre időt fecsérelniük?", "Csináljatok már egy újabb Warcraft RTS-t, nem kell ez a marhaság!", és hasonló dolgokat gondoltam. Aztán idén ki is jött a játék. Bár engem teljesen hidegen hagyott, csupán azért próbáltam ki, mert az egyik haverom szerint egész jó cucc lett. Azt tudtam, hogy ingyenes és free-to-play alapon működik, de arra nem számítottam, hogy ilyen egyszerű, ilyen jó látvánnyal van megáldva, és ilyen addiktív.

Pedig az egyszerűsége eleinte taszított. Itt automatikusan kapod a manát? Nincs csapdakártya? Várni kell a támadáshoz egy kört? LOL, de béna. Aztán több játék után rájön az ember, hogy az egyszerűsége ellenére nagyon jól lehet benne taktikázni, és a szabályai révén még a viszonylag bénább kártyákkal rendelkező játékos is képes érvényesülni. Az is segít a taktikában, hogy milyen kasztú ellenféllel játszik az ember, mert nem mindegy, hogy egy vadakat felsorakoztató vadász ellen, vagy egy önmagát pusztító warlock-kal kerülünk szembe. Ám talán a legjobb az egészben az, hogy mennyire pénztárcabarát a játék. A free-to-play alapelveinek megfelelően ez a játék is inkább a pay-to-win kategóriába esik, mivel jobb kártyákkal jobb paklit lehet összehozni, ami lecsökkenthetni a veszteségek számát. Ám ettől függetlenül én, aki egy lukas garast sem költöttem a játékra, már vertem meg olyanokat, akik mindenféle csili-vili hátoldalú és ilyen-olyan ritkaságszámba menő kártyákkal jöttek. Nagyobb az esély a nyerésre, ha pénzért veszel paklikat, de ugyanakkor a játék különféle küldetéseket ad a játékosnak, amelyek teljesítéséért aranyat kapunk, amivel meg paklikat lehet venni, vagy pedig az Arénában játszani.

Ami még meglepetést okozott, hogy milyen élvezetes az online játék. A netkód nagyszerű, eddig egyetlen meccsem sem szakadt meg. Az interakciók limitált száma elsőnek furának tűnt, de ennek köszönhetően nincs felesleges heccelés és inzultálás a játék közben, és így a játék egyáltalán nem stresszel. Negatívum ilyen téren a kevés játékopció. Lehet gép ellen gyakorolni, az Arénában jutalmakért menni, vagy online játszani. Ám a kevés opció ellenére a játék élvezetes és gyorsan lezajlik, ami még több játékra sarkall. És ez meg sok fura, vicces élményekhez vezet. Pl. volt egy olyan játékom, amiben sikerült magamat és az ellenfelemet kinyíratnom, ami más játéknál szerintem döntetlent eredményezne, de valamiért azt írta ki a játék, hogy legyőztek. Meg rengeteg olyan pillanat volt, amikor erős kezdés után ledarált az ellenfelem, vagy amikor egy kritikus kártya felhúzása megváltoztatta a végkimenetelt. Szóval nagyon szórakoztató a játék. Ha pedig kijön a kiegészítője, ami egy extra játékmódot is hoz, valószínűleg még szórakoztatóbb lesz. Tegyetek vele egy próbát.
7/10



Júliusi előzetes
Bár konzolos fronton lesz pár érdekesebb megjelenés ebben a hónapban (The Last of Us Remastered, Oddworld: New ’n’ Tasty), de a PC-sek megnyugodhatnak, és mehetnek nyaralni, vagy egyszerűen csak ki a szabadba, mert lényegében nem jön ki semmi a számukra. Hurrá? Elég vicces, hogy a legnagyobb név a júliusi felhozatalban az új Magic. Mindegy, azért pár kisebb címet meg kell említeni, mert sok érdekesnek mondható indie játék jön júliusban. Lesz itt chilei fejlesztőktől akciójáték Abyss Odyssey néven, meg érdekesnek ígérkező „point and click thriller” Gods Will Be Watching címmel. De ezek láttán, lehet jobb a szabadban lenni.

Július számomra valószínűleg a verekedős játékok hava lesz nem csak azért, mert bepótolok egy párat, hanem mert egy elég fontos torna lesz közel egy hét múlva, amiről valszeg írok is majd egy bejegyzést.

E3 2014

xeLaR | 2014.06.15. 15:02 | kategória: cikk

A 2014-es E3 jött és ment, közben rengeteg megjelenésre váró játékot mutattak be, és a gamer társadalom pedig dőzsölhetett az információáradatban. Mint a karácsony, ez is csak egyszer jön el egy évben, és ez pedig óriási elvárásokat állít egy ilyen rendezvény elé. Főleg egy olyan periódusban, amikor az "új generációt" kell grandiózus módon eladni. És sajnos ezeket az elvárásokat nem sikerült megugrani. Azonban tévedésbe sem szabad esni, hogy ez egy rossz show volt, meg hogy a felhozatal nagyon gyér lett, hiszen a legtöbb bemutatott játék alig pár hónapra van a megjelenéstől, vagy pedig 2015-ben várható. Csupán a "generációváltás" várat magára.

Nekem igazából csak két elvárásom volt ettől az E3-tól. Az első, hogy végre olyan játékokat lássak, amik tényleg megmutatják, hogy mit is tud igazán, vagy merre fejlődhet ez a még mindig "új generációnak" keresztelt mostani generáció. Ha azt vesszük, jelenleg a legjobb új generációs játékok pont az előző generációs konzolokon találhatóak meg. Elvégre miért újítanák fel ilyen hamar a GTA V-öt és a Last of Us-t PS4-re a Sony (az óriási bevételen és kritikai sikeren kívül)? Lényeg az, hogy a mostani generációnak be kellett erősítenie, olyan játékokat kellett mutatni, amik vagy grafikailag vannak a toppon, vagy pedig a játékmenetükben van valami újszerű.
A másik elvárásom pedig az volt, hogy ne mondja ki minden egyes prezentáló, hogy a játékuk "open-world multiplayer". Ez csak egy apró probléma, ami nagyon idegesített tavaly, de szerencsére valamelyest javult a helyzet idén. Helyette jött a co-op multiplayer…


A konferenciák
A 0. nap az E3 leglényegesebb napja, hiszen a nagy kiadók és fejlesztők akkor mutatják be a játékosok számára, hogy mit is várhatunk majd tőlük a jövőben. Persze ahhoz, hogy minket felspannoljanak, kell egy népszerű cím, egy érdekes videó, vagy pedig egy szórakoztató prezentáció. Az E3-as konferenciák pedig elég sok alkalommal többféle módon tudnak szórakoztatni. Idén azonban úgy tűnik mindenki összeszedte magát, és igazán nagy baki nem volt sehol. Ugyanakkor már-már a megszokott formula szerint zajlott le a 0. nap.

Az EA sportjátékokkal próbált "elkápráztatni" minket, mivel az új Battlefield-en kívül igazán nem mutattak semmi újat (habár a béta azonnali megkezdésével kaptak egy pluszpontot tőlem), és ezzel (megint) a nap vesztesei voltak.

Az Ubisoft megint Aisha Tyler-rel jött a showra, aki itt is rendben volt a vicces megjegyzéseivel, illetve segített kicsit a gyermetegebb játékok prezentációjánál (pl. a Shape Up fitneszjáték demójánál). Ezen kívül az Ubisoft a "papírforma" szerint hozta ezt az E3-at, azaz bemutatták az összes nagynevű játékának a folytatását, aztán a végén egy teljesen új dolgot jelentettek be. Tűrhető volt a konferenciájuk.

A Microsoft és a Sony idén is lényegében egymás ellen harcolt. Mindkettő exkluzív tartalmakat ígért a saját konzoljára, és mindkettő képes volt meglepetést okozni a bemutatott játékaival. A Microsoft a múlt évi csúnya zakó után most csak a játékokra koncentrált, és máris egy jobb show-t tudtak összehozni. Talán az ő konferenciájuk volt a legjobban felépítve, ugyanis nagyjából azonos arányban voltak 2014-ben megjelenő és 2015-ös játékok bejelentve. Persze lehetne azon vitázni, hogy mennyire lényeges játékokat mutattak be, ugyanis a Halo csomag kivételével igazi, minőségi "kizárólag Xbox-os" játék nem volt. Volt azért probléma a Sony konferenciájával is, ami főleg amiatt volt, hogy nem kizárólag a játékokkal foglalkozott. Pedig jókat mondtak a konzoljaikról, csak kissé leült a hangulat miattuk. Pedig valószínűleg a Sony-nak volt a legjobb játékfelhozatala, amit ügyesen próbált kizárólag csak PS4-es játékoknak feltüntetni (pl. a GTA V felújításáról való bejelentésnél csupán a PS4-et említették meg, míg a hivatalos előzetesen rajta van az Xbox One és PC is). Bár itt bele lehetne kötni abba, hogy kevés még idén megjelenő terméket mutattak be, és inkább a jövő évi terméssel próbálták elkápráztatni a nézőket. Emellett még egy negatívum, hogy nem leptek meg minket bármilyen infóval The Last Guardian-ról.

A Nintendo ugyan nem konferenciázik már egy ideje az E3-on, és nem is a 0. napon volt a bemutatójuk, de érdemes őket is a konferenciázókhoz sorolni már csak a múltjuk miatt is. Sajnos azonban ők sem tudtak érdemi meglepetést okozni. Van új Zelda, lesz valamikor új Star Fox is, úgyhogy nézzétek ezeket a tintahal-embereket, ahogy lövik egymást festékkel. Lényeg az, hogy nekik sem volt túlságosan sok játékuk, de ami volt, azt nyomatták ezerrel. Mivel a WiiU eladásai növekvő ágban vannak az új Mario Kart-nak köszönhetően, könnyen meglehet, hogy az új Smash Bros. játék még jobban fog segíteni ezen a tendencián. Szóval bizonyos tekintetben a Nintendo bemutatója nagyon célirányos volt.

És melyik konferencia volt idén a legjobb? Nálam a Sony tűnt a legerősebbnek, de ez főleg csak a bemutatott játékainak köszönhető, ugyanis a Microsoft összességben egy jobb show-t hozott össze. A Nintendo a saját útját járja még mindig, a konzolháború nem érdekli, és lehet ezzel majd a jövőben jobb pozícióba kerülhet, de az idei show-n nem tudott brillírozni.


A játékok
Idén viszonylag sok új játék került bejelentésre, de ugyanakkor nem igazán lehetett őrjöngeni miattuk. Három nagy csoportba lehet rendezni a bemutatott játékokat: indie videó, CG trailer és játékmenet videó.

Az indie játékok előzetesei talán a legkreatívabbak és legérdekesebbek, de ezek eleve hátrányban vannak a nagy stúdiókkal szemben, mivel nem tudják olyannyira megragadni az érdeklődést, mint mondjuk egy Assassin’s Creed CG előzetes teszi. Emellett ott van az is, hogy mostanra már valamennyire kiszámítható, hogy milyen játékokat várhatunk egy indie csapattól. Ott van pl. a Devolver Digital kínálata, ami nagyrészt retró látványvilágú játékokkal van tele, vagy pl. ott a Journey-t idéző Abzu, vagy a Limbo alkotóinak következő játéka, az Inside. Ezek mind nagyszerű játékok, de nem képesek akkora hatást elérni, mint egy nagyobb nevű, AAA minőségű játék, pedig előfordul, hogy sokkal élvezetesebbek náluk.

A CG videók talán a legjobb kedvcsinálók, de ez attól is függ, hogy milyen módon mutatja be. Pl. a Sunset Overdrive egy fricskát adott a szürke katonai lövöldéknek, közben bemutatva, hogy milyen szórakoztató módokon lehet majd játszani, de ugyanakkor nagyon magyarázós volt. Az új Assassin’s Creed CG trailer-e a megszokott minőséget hozta, azonban már előtte láthattunk játékmenetet belőle, és az meg csökkentette az előzetes értékét. Az sem mindegy, hogy milyen játékokat mutatnak be így. Pl. az egy dolog, hogy a Phantom Dust és a Crackdown régi Xbox-os játéknevek, de sajnos nem tudtak megfogni. Emiatt a CG előzeteseket kezdem szép lassan figyelmen kívül hagyni. Kivéve persze, ha valahogy érdekesen prezentálják a játékot. Pl. a Dead Island 2 hidegen hagy, de most is sikerült egy nagyon ötletes videót összehozni.

A legfontosabbak a játékmenet videók, és idén volt sok belőlük. Ezeknek a videóknak az lenne a feladatuk, hogy előrevetítsék, hogy milyen lesz az igazi játék, habár a Watch_Dogs nagyjából elintézte, hogy már-már ezeket se lehessen komolyan venni. Ezek voltak azok a dolgok, amik igazán megfogtak engem, és ami alapján az egész rendezvényt megítéltem. Az Assassin’s Creed Unity-t csodaszép mozgásban látni, az új Mortal Kombat látványosabb, gyorsabbnak tűnik, és a Battlefield: Hardline egy őrületes rabló-pandúr játékot mutat be. Itt már csak tényleg az egyéni preferencia dönt, hogy kinek mi tetszik, és szerencsére idén a legtöbb játék mutatott játékmenetet.

Idén nagyobb szerepet kaptak a fejlesztői videók is, amiben megtudhattuk, hogy bizony dolgozik a Bioware egy új Mass Effect-en és egy teljesen új dolgon, illetve a Mirror’s Edge újragondolása sem halott még, de Miyamoto is mondott pár szót, hogy nagyban dolgozik egy játékon (ami később kiderült, hogy az új Star Fox lesz). Ez mind szép és jó, csak kb. semennyire sem nyűgözi le a játékosokat. Mindenki tudta, hogy a Mass Effect következő epizódja fejlesztés alatt áll, az pedig még rosszabb, hogy lényegében semmit nem mutattak róla. Ezen videók miatt sem lehet ezt az E3-at jónak elkönyvelni.

A legfontosabb trend idén a játékok terén pedig a co-op multiplayer jelenléte volt. Nem elég, hogy már a Division-nél és a Crew-nál nem tetszett a dolog, de kapott az Assassin’s Creed is ilyen módozatot, illetve a Fable Legends is ez alapján fog működni. Engem meg ez taszít. Persze, biztos szórakoztató úgy a játék, de ha meg pusztán egyedül akarok játszani, és látok egy olyan küldetést, amit csak többen kezdhetnénk el, az úgy tűnik számomra, mintha a fejlesztők direkt lezárnának tartalmakat a játékosok elől, ezzel ösztönözve őket, hogy játszanak úgy, ahogy ők szeretnék. Lehet csak én látok rémeket, és ez egyáltalán nem lesz így, de engem nem hatnak meg ezek a multiplayer törekvések, még ha tényleg van is valamennyi értelmük a szavatosság megnövelésében. Csak hát ettől nem lesz számomra kívánatos pl. The Division.


Top 5
Na, de ne legyünk annyira búskomorak az E3 minősége miatt. Sok jó játék került bemutatásra, és a többségük el is érte azt, hogy már most hype-oljuk őket. Íme, az öt legjobb játék az idei E3-ról (szerintem):

5. Mortal Kombat X
Ed Boon már egy ideje trollkodta a rajongókat Twitteren az új MK játék miatt, majd az E3 előtt megjelent CG előzetes pedig sikeresen felkeltette az érdeklődést. Ezt már csak egy gameplay videó fokozhatta, és az szerencsére nem késlekedett. Tekintve, hogy milyen durván elbántak a karakterek nagy részével az előző részben, az E3-on csupán két darab visszatérő szereplőt láthattunk és négy vadiújat. Bár a grafikus motorja valószínűleg ugyanaz, mint az előző MK-ban, mégis látványvilágban is fejlődést mutat, míg a játékmenet meg pár dolgot kölcsönvett az Injustice-ból. Számomra mégis a legfontosabb dolog egy Mortal Kombat-ban a kivégzések, és eddig nagyon úgy tűnik, hogy az előző rész "kettéváglak/széttéplek" kaptafája helyett találtak egy másikat ("kilövöm a mellkasod, és utána váglak ketté/téplek szét"). Szóval számomra ez volt az egyik legszórakoztatóbb játék az E3-on.

4. Super Smash Bros. Wii U
Bár nem vagyok nagy Nintendo rajongó, és nem is igazán érdekel ez a verekedős játék, mégis a rendezvény játéka, már csak az E3 alatt megrendezett meghívásos torna miatt is. Bejelentettek három új harcost a játékhoz, a 3DS verziója kapott megjelenési időpontot, meg aztán az Amiibo nevezetű valamit is ezzel tudták bemutatni. Bármennyire is érdekesebb egy MKX számomra, mégis sokkal többet adott a rendezvénynek ez a játék.

3. Battlefield: Hardline
Itt egy másik játék, ami számomra teljesen érdektelen, mivel nem szoktam ilyen dolgokkal játszani, de már csak a béta megkezdéséért egy rakat pluszpontot kap. Tekintve, hogy az előző Battlefield sokáig volt visszhangos a bugos játékmenete miatt, ez egy remek lehetőség volt a kiadónak, hogy valahogy visszaszerezzenek pár játékost. És a bemutató alapján a Hardline egy látványos multiplayer akciójáték lesz. Ám kíváncsi leszek, hogy a látott rombolást mennyire lehet majd befolyásolni, vagy csak bizonyos pontokon lehet majd interakcióba lépni velük. Mindenesetre ez tűnt számomra a legjobb multiplayer játéknak a rendezvényen.

2. Assassin’s Creed: Unity
A francia forradalom témája lehet sokaknak nem fog majd bejönni, ahogy az amerikai forradalom sem volt túlzottan érdekes, de a megjelent videók alapján nagyon várom az új részt. Új animációk, új játékmechanika, új helyszín, de szokásos játékmenet. Emellett ennek a résznek oda kell tennie magát, mivel nem lesznek hajókázós részek, amik megmenthetik, mint az történt a Black Flag esetében. Meg aztán ott van az is, hogy van ebben co-op multiplayer, ami egy csöppet értelmesebb többjátékos mód ehhez a játéksorozathoz. És remélhetőleg az Ubisoft ez esetben az igazságot mutatta meg nekünk.

1. Batman: Arkham Knight
Annak ellenére, hogy nem vagyok oda és vissza a Rocksteady Batman játékaiért, ennek a rövid játékmenet videója teljes mértékben lenyűgözött. Olyannyira, hogy számomra ez tényleg új generációs játéknak tűnt, pedig ez alatt még az Unreal Engine 3 van. Olyan elképesztően szép volt (habár ez lehet, hogy az eső effektek miatt gondolom), hogy a szám tátva maradt. A Batmobil szórakoztató játékelemnek ígérkezik, amit jól integráltak a városban való mászkáláshoz. Kevés olyan dolog van, ami a játékot előzetesen elronthatja számomra. Nálam egyértelműen Best of Show.


Ennyi?
Ez is egy visszafogott E3 volt, ami remélhetőleg nem lesz igaz a 2015-ös rendezvényről, hisz az már egy tendenciát mutatna. És azt nem igazán engedhetné meg. Az olyan rendezvények, mint a Gamescom vagy a Tokyo Game Show konkurenciát jelentenek neki. Ha egy Bioware a Gamescom-on mutatná be a Mass Effect következő részét, az bizonyos szinten rossz fényt vetne a kiadó E3-as szereplésére. Ennek tekintetében jövőre nagyon be kell indítani a next-gen masinát, hogy egy olyan show-t kapjunk, mint még soha.

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.

következő oldal »