Terry Pratchett neve talán már itthon se cseng túl idegenül. Elsősorban az idegennyelvű könyvesboltok "fiction" feliratát keresők ismerhetik jól műveit, de az utóbbi időben egyre több regénye jelenik meg magyar fordításban is, így az angolul nem tudók is bepillantást nyerhetnek a Discworld lakóinak életébe. (Igaz mondjuk, hogy a fordítások nem tudják teljesen visszaadni az eredeti művek stílusát, de az is, hogy eredetiben igencsak nehéz olvasmányok Pratchett regényei.)
Terry Pratchett nevéhez tehát elsősorban a jelenleg már több mint húsz kötetből álló Discworld regénysorozat fűződik. Ezen történetek legfontosabb összefűző kapcsa az, hogy mindegyik egy kitalált fantáziavilágban, a Korongvilágon játszódik. Persze rengeteg visszatérő szereplő is található bennük, többek között Rincewind, a tehetségtelen varázsló (a magyar fordításban a Széltoló nevet kapta), vagy Korongvilág első turistája, Twoflower (Kétvirág), no és elmaradhatatlan útitársuk, Poggyász, a lábakon rohangáló utazóláda. Ez év nyaráig mindössze két számítógépes játék jelent meg Pratchett műveire alapozva, mégpedig a Discworld és a Discworld 2, melyek esemény szempontjából viszonylag szorosan kapcsolódtak a regényekhez, a játékos által irányított főszereplő pedig mindkét esetben az előbb is említett Rincewind volt. Az idén megjelent legújabb Discworld játék azonban szakított a hagyományokkal, több tekintetben is. A legfontosabb újdonság, hogy a történetet nem Terry Pratchett írta. Ez szerencsére nem jelenti azt, hogy egy gyenge történetre alapozták volna a játékot, Pratchett segítette a készítőket a sztori megírásában, ami így nagyjából olyan lett, mintha mégiscsak ő írta volna. Emellett a főszereplő se Rincewind, hanem ezúttal egy, a városi őrségtől korábban ember, bizonyos Lewton, aki a történet szerint magánnyomozóként ténykedik, megbízás híján eddig nem sok sikerrel. Többek között ezen különbségek miatt a játék címébe nem egy újabb sorszám került, hanem Discworld Noir címen került a boltokba. A cím második szava a játék stílusára utal, a készítők ugyanis a 40-es és 50-es évek amerikai film noirjának hangulatát igyekeztek belopni a programba. (Valahogy úgy, mint a Grim Fandangoban a LucasArts emberei.)
Ami nem változott a játékban, az maga a játéktípus, ugyanis ezúttal is egy igazi point-and-click kalandjátékot vehetünk kézbe, mely három CD korongra fért rá. A grafika ezúttal 3D megjelenést kapott, renderelt szereplőkkel, de ez nem jelenti azt, hogy az irányítással a Grim Fandangot utánozták, ugyanis csak az egérkurzorral lehet irányítani szereplőnket. Amúgy minden olyan, mint a Sierra és LucasArts újabb kalandjátékainál, egyetlen egérkurzorunk van (tehát nincsen külön ikon a beszélgetésre, használatra, stb.), az egér bal gombjával mozgatjuk főhösünket, a jobb oldalival megvizsgáljuk a tárgyakat, a bal oldali gomb kétszeri lenyomásával pedig a maradék funkciót hívhatjuk elő (beszélgetés, használat, felvétel). Ahogy az egy jó kalandjátékban lenni szokott, Lewtonnak mindenhez van valami megjegyzése, néha kis humort is visz a dolgokba.
A játék történetében több szálon futnak a cselekmények, ennek ellenére a cselekmény elég lineáris, csak megfelelő sorrendben tudjuk teljesíteni a feladatokat. Kezdetben egy fiatal nő, Carlotta állít be az irodánkba, aki megbíz minket eltűnt barátja felkutatásával. A nyomozás során azonban folyamatosan kapjuk beszélgetőpartnereinktől az újabbnál újabb feladatokat, így hamarosan egyszerre 5-6 ügyön foguk dolgozni párhuzamosan.
A fantasy történetekhez hűen ebben a játékban se csak emberekkel lesz dolgunk, hiszen Ankh-Morporkban (és az egész Korongon) rengeteg faj él, mint például törpék, gnómok, trollok, farkasemberek, zombik, stb. A játékban előforduló szereplők mindegyike saját egyéniséggel rendelkezik, ki pozitívan, ki negatívan viselkedik Lewtonnal szemben. A városi őrségnél régi barátunk, Nobby például a szabályzat ellenére is hajlandó elárulni bizonyos dolgokat, Vimes parancsnok viszont nem igazán bízik bennünk. Malachite, a troll pedig szinte teljesen buta, jóformán mindenre ugyanazt ismételgeti. Ez a sokféleség is biztosítja, hogy sok vicces jelenet van a játékban. (Az egyik alkalommal például az őrség ájultan találja Lewtont egy gyilkosság helyszínén, és így arra a következtetésre jut Vimes, hogy Lewton a tettes, és miután megölte áldozatát, jól fejbeütötte magát, hogy elájuljon.)
A point-and-click kalandjátékok hagyományának megfelelően itt is fontos szerepet töltenek be a beszélgetések. Fontos, hogy mindenkit végigkérdezzünk mindenről, mert csak így juthatunk hozzá azokhoz az információkhoz, melyek segítségével a későbbiekben folytathatjuk a nyomozást. Ez mondjuk egy kicsit idegesítő, ha véletlenül kihagyjuk a legfontosabb témát a beszélgetésből, ugyanis később esetleg újra kezdhetjük az egész beszélgetést emiatt. A nálunk lévő tárgyakat tartalmazó leltár mellet egy jegyzetfüzet is a segítségünkre van, melyben Lewton röviden feljegyez minden fontos információt, így azokkal kapcsolatban is kérdezősködhetünk, sőt, tárgyakkal vagy más feljegyzésekkel kombinálva újabb információ birtokába juthatunk. A játékban előrejutást egyébként jelzi a program, mégpedig úgy, hogy a képernyő sarkában felvillan egy kis embléma, ha eljuthatunk egy új helyszínre, kaptunk valakitől vagy találtunk egy új tárgyat, illetve ha új feljegyzést tett füzetébe Lewton. Néha Lewton gondolkodását is hallhatjuk játék közben, mintegy kommentálva az eseményeket. Persze sehol sem hiányzik a humor, így sokszor készteti a játék hangos röhögésre a monitor előtt ülő játékost.
A Discworld Noirt bátran merem ajánlani a kalandjátékok kedvelőinek. Mindenképpen szükséges hozzá a közepes angol nyelvtudás, nem nagy hátrány viszont, ha nem vagyunk otthon a Discworld regények terén, a kézikönyvben ugyanis röviden összefoglalják a legfontosabb tudnivalókat. Aki pedig esetleg nem tudna angolul, de beszél olaszul vagy spanyolul, annak se kell kétségbe esnie, ugyanis a játékban bekapcsolhatjuk a feliratozást, ami nem csak angol, hanem az említett két további nyelven is látható, tetszés szerint. (Az angol feliratozás egyébként sokat segít a gyors megértésben.) A grafika színvonalas, a zene jól megadja a játék hangulatát, a történet és a párbeszédek pedig nagyon jók, tele humorral. Kicsit talán túl sok a beszélgetés, de a vicces szituációk, szövegek mindenképpen kárpótolnak ezért. A játék végigvitele egyébként nem tartozik a legegyszerűbb feladatok közé, így készüljünk fel arra, hogy néha több órába kerül továbbjutni a következő helyszínre.
