Megérkezett az első fecske. No nem a tavaszról van most szó, hanem a 2002-es év számtalan - és várhatóan kiváló - fordulónkénti stratégiai játékainak első példányáról, a Disciples II-ről. (Jön még a Master of Orion 3, a Heroes of Might and Magic 4 és az Age of Wonders 2.) A játék témaválasztása egy kicsit banálisnak tűnik: emberek, törpék, visszajáró lelkek és igazi pokolbeli fajzatok harcolnak egy ország birtoklásáért. Ebben gyakorlatilag azonos is a Disciples első részével. Lerágott csont - gondolja a Heroes of Might and Magic-ben megőszült veterán játékos - legfeljebb gyenge utánzat. Hmmmm... Nézzük talán a játékot, és a végére minden kiderül.
Évek óta folyik az öldöklő küzdelem a játékgyártók között, ki tud szebb, élethűbb, több poligonból álló 3D-s játékot írni. Amint megvan az új király, szinte törvényszerüen jön egy pár hónap elteltével a trónfosztás. Jó néhány olyan játék is megjelent az elmúlt években, amelyek inkább a 3D-s kártyák ilyen-olyan tulajdonságait mutatták be és szinte csak úgy utógondolatként dobtak be egy kis játék elemet is a nagy kalapba. A nagy élethűségért való küzdelemben szinte teljesen elfelejtette mindenki, hogy ha művészetről beszélünk, nemcsak filmek vagy fotók léteznek, hanem gyönyörű festmények, szobrok is, amelyek a valósággal sokkal indirektebb kapcsolatban állnak és a műélvezők szín és szépérzékét szolgálják. Ezek ugyan több ezer éve ismert tények, de az első játék, amely meg merte tenni az első lépést a művészeti felfogás irányában, az épp a Disciples II. Mint ahogyan egy festmény esetében sincs értelme számonkérni a tökéletes élethűséget, itt is inkább a színek és a gyönyörű, kézzel rajzolt, hangulatos képek teszik a játékot igazi esztétikai élménnyé (is). Persze ezt a témaválasztás is indokolja, mert nehezen tudnám elképzelni, hogy mondjuk egy rally, egy Forma 1-es vagy egy repülésszimulátor játékot művészi stílusban alkossanak meg, viszont a pokolbeli ördögfajzatok esetében a művészi megformálás tökéletesen betölti a szerepét. Na, körülbelül ennyit a filozófiáról.
Amint a bevezetőben is említettem, fordulónkénti stratégiai játékról van szó. Mind a 4 oldallal játszhatunk. A játékban minden oldal kapott egy-egy 5-6 részből álló kampányt, amit itt Saga-nak neveznek, másrészt a játék jónéhány előregyártott küldetést is tartalmaz, itt Quest néven találhatók. Akinek még ez sem elég, (egy-egy küldetés akár több órányi szórakozást jelent!) annak a fejlesztők multiplayer lehetőséget, és egy nagyon egyszerűen használható küldetés- és kampányszerkesztőt is biztosítottak. A multiplayer játék akár helyi hálózatos, akár internetes is lehet. Helyi hálózatos játék esetén elegendő egy példány a játékhoz, a többiek gépére fel lehet úgy telepíteni a játékot, hogy CD nélkül is beléphet a gazdagépre. Az úgynevezett forró székes (hot-seat) játék (ilyenkor egy gépen több játékos játszik felváltva) lehetőségét is beépítették a játékba, ezzel a játék igazi „társadalmi eseménnyé” (összegyűlnek a haverok és röhögnek egy jót) válhat.
A játék a fő térképen folyik. Az induláskor csak a fővárosunk közvetlen környékét látjuk, a többit „fekete lepel” borítja. Ahhoz, hogy az adott küldetést, vagy kampányrészt meg tudjuk nyerni, hősöket kell toboroznunk. Szerencsére ez egyszerű, csupán néhány aranyunk bánja. Persze egy hős nem hős, érdemes rögtön többet felfogadni, no meg segítőket is kell hozzájuk adni. A segítők száma a játék elején maximum 3, a későbbiekben szintváltásnál kaphatunk lehetőséget arra, hogy az adott hősünk több segítőt is kaphasson. A játék egyik újítása, hogy a segítők is ugyanúgy kapják a tapasztalati pontokat, mint a főnökük, és ők is szintet tudnak váltani, ami által erősebb, vagy akár más tulajdonságokkal is rendelkező segítőkké válnak. Egyes segítők akár erősebbek is lehetnek, mint a hősünk. Amint a hősünket kiküldtük, a környezetében elkezdi felderíteni a térképet. Amint egy térképrészt felderítettünk, függetlenül attól, hogy tartózkodik ott csapatunk, vagy sem, mindig látjuk az eseményeket. Hasonlóan a többi fantasy játékhoz, itt is kutathatunk újabb és újabb varázslásokat, illetve a térképen bóklászva gyengébb-erősebb csapatok által őrzött kincsekre bukkanhatunk.
A fő térkép az a hely, ahol varázsolni tudunk. Maguk a varázslatok négy nagy csoportba sorolhatók. Közvetlenül támadó, valamilyen lényt előhívó, egy adott csapatunkat támogató-védő, illetve a térkép fekete foltjait eltüntető hatásúk lehetnek. Szokásos dolog az ilyen játékoknál, hogy a csapatunkat megpróbáljuk feltápolni, ezért körbe-körbe rohangálunk, és minden ellenséges vagy semleges csapatba belekötünk, így a harcok során tapasztalati pontokat is nyerünk, no meg általában találunk valamit az ellenfélnél. Amint a hősünk szintet vált, lehetőségünk nyílik arra, hogy valamilyen új tulajdonsággal ruházzuk fel. Így pl. gyorsabb lehet, vagy képes lesz valamilyen varázstárgy használatára stb. Tapasztalatom szerint érdemes azonnal a segítők számát növelni, amint lehetséges, gyakran egy segítővel több képes egy vesztett csatát is nyertté változtatni.
Amint összeütközésbe keveredünk az ellennel, a játék a harci képernyő üzemmódra vált. A csapataink szépen kettős sorban megjelennek, szemben az ellenfél kettős sorával. A sebzés módjától függően a csapattagjaink csak a közvetlen közelükben levő ellenséges csapattagot képesek sebezni, vagy bármelyiket, esetleg mindegyiket. Néhány csapattag immunis bizonyos támadási fajtákra, illetve általában nem 100% a támadás sikere, így a csata lefolyásában a szerencsének is némi szerepe van. Nagyon fontos a megfelelő támadási sorrend megválasztása, mert rossz sorrend esetében még egy erős csapat is képes elbukni egy gyengébb ellenében. A csata során választhatunk védekezés és támadás, illetve várakozás között. A hősünk pedig két misztikus tárgyat is kézben tarthat, amelyeket szükség esetén a harcban bevethet.
A harc végeztével láthatjuk a tapasztalati pontjaink növekedését, illetve vesztett harc esetén az ellenség tapasztalati pontjainak növekedését. Újdonság az előző változathoz képest, hogy nemcsak az ellenséges csapatok mozoghatnak a térképen, hanem a semleges csapatok is üldözőbe vehetik egy-egy hősünket. Így vége annak az idilli állapotnak, hogy a gyengélkedő hősünket egy hatalmas sárkény melletti pozícióban üdültettük, amíg vissza nem nyerte a teljes egészségét. Ha nincs szerencsénk, akkor a sárkány gondol egyet, és szépen nekiesik szegény hősünknek, aki így sárkányeledelként fejezi be pályafutását.
A fő térképen nemcsak a fővárosunkat használhatjuk bázisként, hanem a térképen szétszórt városokat is elfoglalhatjuk, ami azért is nagyon fontos dolog, mert a városok birtoklása automatikusan elkezdi a környezetét a mi csapatunkévá változtatni, és ez a kulcsa az erőforrás-nyerésének. A betanuláshoz tartozik, hogy a fejlesztők, általam ismeretlen okokból a küldetések közé rejtették el a tanító programot. Ennek ellenére, tanító program nélkül is, gyorsan megtanultam a játék kezelését.
A játékmenet tehát kellőképpen kidolgozott és élvezetes, bár az előző változathoz képest nem hozott lényeges újításokat. Talán a Disciples III. :-)
Gondolom a bevezetőből már kiderült, hogy ódákat fogok zengedezni a grafikáról. Tényleg, a grafikusok – és ezt itt szó szerint kell érteni, mert szinte minden a játékban kézzel rajzolt és animált – szívet-lelket beleadtak a játékba, szinte egy élő festmény. Ez a stílus a teljes játékon végig fut, beleértve az opciókat és a menüket is, és az első játék kissé fakó, sárgás világához képest nagy a kontraszt. A legszembetűnőbb a változás a csataképernyőn, ahol a hősök és segítőik végre tisztességes méretben jelentek meg. A főképernyőn is jelentős változás, hogy a kép „él”. Animáltak a vízesések, maga vízfelszín is fodrozódik, és gyakran repül keresztül a képen egy-egy madárcsapat. A gazdag grafika miatt néhány esetben nehéz észrevenni egy-egy csapatot a főképen, de talán ez az összes kifogásom a grafikai megvalósítás ellen.
Érdekes döntés volt a fejlesztők részéről, hogy a zenét nem folyamatosan játsszák, hanem az adott helyzetnek megfelelően váltogatják. Így például saját zenét kapott a főképernyő, a főváros, vagy a csata. Miután ezek sűrűn váltakoznak, így gyakran csak egy rövid részletet hallunk a zenéből, illetve egy idő után unalmassá kezd válni, hogy minden csatajelenet alatt ugyanaz a zene megy. Az összekötő részek alatt a hangbemondás kellemes, a háttérzene is hangulatos. Amint egy-egy hősre kattintunk, mindig ugyan azt a választ kapjuk tőle. Ez is unalmassá válik egy idő után. Ennek ellenére sem a hangok, sem a zene nem zavaró, akinek pedig az, kikapcsolható.
Rövid betanulás után a játékost nagyon gyorsan magával ragadja a négy harcoló fél küzdelme. Szinte minden pillanatban jelentős - ha nem is mindig változatos - döntések előtt állunk, és ez a harci képernyőre is érvényes, ahol ugyanazzal a két csapattal, de más-más taktikával nyerni és csúfosan veszíteni is lehet. A képek és bizonyos mértékben a zenék egyfajta álomvilágba varázsolják az embert, ahol az ő döntésein múlik, hogy az ördögök, vagy az emberek kerekednek felül az ország birtoklásáért folytatott küzdelemben.
Azt hiszem, magában az értékelésben mindent elmondtam már, amit erről a játékról tudni illik. Szerencsére a tervezők nem estek abba a csapdába, hogy túlbonyolították volna a játékot. Tipikusan olyan játék, melyet könnyű megtanulni, de nehéz megnyerni. Aki már játszott fordulónkénti játékokkal, azoknak melegen ajánlom, de azok is kipróbálhatják, akik más típusú játékokért lelkesednek, mert ez egy könnyen tanulható játék, amely gyorsan sikerélményhez juttatja azokat is, akiknek az ilyen típusú játékok ismeretlen terepet jelentenek.
